Talpra állás és felemelkedés

Van valami „sorsszerű”, hogy ne mondjam „eleve elrendelt” abban, hogy újabban írott hosszabb-rövidebb tanulmányaim alcímében a „nehéz idők” szókapcsolat szerepel. Mintha mások sem lettek volna, különösen Trianon óta – minden magyarok lakta részen.

Könnyebb volt ott a talpra állás és a lassú felemelkedés ott, ahol a peremvidéki lét, a nagyobb központoktól való távol esés nem hatott nyomasztóan, sok esetben megsemmisítő erővel a szellemre, ahol a lokális értelmiségi elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a megmaradáshoz szükséges szellemi táplálékkal bizonyos jövőképet is közvetítsen a közösség, illetve számban és erejében is megfogyatkozott „maradék” vitális része felé.

Talán még nehezebb volt a második kezdés, mint az első,

az 1920 utáni időszak zűrzavarát követő: szusszanásnyi idő sem jutott a muravidéki magyarságnak – felszabadulásával egy új háborúban találta magát. S az ebből való újabb „felszabaduláskor”, a nem kevés emberveszteséget elszenvedett vidéken a „magyar megszállókkal kollaborálókra” is olyan megtorlás várt, mint más, tömbben élő, kisebbségbe szakadt kortársaikra a Vajdaságban, a Felvidéken, Kárpátalján vagy Erdélyben. Az üldöztetések, az oktatásügy drasztikus változásai pedig a magyar iskolák ellehetetlenítésével nehezítették az amúgy is súlyos helyzetet.

A magyar hangra, életjelre is sokáig, 1961-ig kellett várni, Vlaj Lajos Versek című kötetének megjelenéséig. Vlaj kisebbségi politikusként, baloldali aktivista múltját is felhasználva, a magyarok képviseletére vállalkozott – reményt is ébresztett abban a tekintetben, hogy a Mura menti kis közösség mégiscsak kialakíthatja sajátos kultúráját, illetve irodalmát. Dacára annak, hogy a nyelvi gyengeség lépten-nyomon kiütközött, ami a második világháború után értelmiségiek nélkül maradt közösségnek anyanyelve helyett a nyelvcsere alternatíváját kínálta fel, mint járható utat, társadalmi szempontból pedig a földönfutást. Az ilyen állapot nemigen kedvez az új elképzeléseknek, az irodalmi „közegteremtés” feltételeihez pedig végképp nem járulhatott hozzá. A szlovéniai magyar kulturális identitás kérdéskörét feszegetve, ebből a szemszögből nézve az irodalmi és a nemzettudat újraélesztésére kevés esély kínálkozott, s nem volt irigylésre méltó a fiatal tanáremberek vállalása. Joggal beszélhetünk „Istent kísértő” nagy vállalkozásról az első könyvek megjelenésekor a Muravidéken, elindítva azt a folyamatot, mely mára háromszázötven különböző témájú kiadványt, monografikus terjedelmű könyvet és brosúrát jelöl. A szépirodalmi alkotások mellett többségében tudományos, történelmi, néprajzi-szociológiai és valóságirodalmi termékek sokszínű, a muravidéki élethez és emberekhez kapcsolódó választékával találkozhat az olvasó.

Muravidék

Nemcsak a szlovéniai, hanem a muravidéki meghatározó jelző is új keletű fogalomnak számít ma is. A Délvidék, esetünkben a Muravidék fogalmának tisztázó egyértelműsítése ma is tart anyanemzeti és kisebbségi vonatkozásban, ahogy az újonnan alakuló országokban is a terminológiai zavarok lépten-nyomon kiütköznek. Előbb ilyennek számított a Szlavónia-Szlovénia táji-földrajzi behatárolódás, majd a mára már két különböző országrész, Muraköz és Muravidék elnevezése. Muravidék ma, a trianoni határmeghúzás következtében Jugoszláviának ítélt tíz-tizenöt kilométeres sávban húzódó huszonnyolc, egykor színmagyar, mára nagyon is vegyes lakosságú település „magyar” elnevezése, a szlovén Murántúlon belüli kis magyar sziget. Lélekszámuk négy-ötezer közé tehető.

Antológiától a folyóiratig

Irodalmat teremteni sohasem volt könnyű feladat, hagyomány nélkül pedig szinte lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. S ahol a közösségi szándék is hiányzott, azt az alkotók és szerzők vasakarata, dacos igyekezete pótolta. Az ötven évvel ezelőtt megjelent Tavaszvárás antológia első kísérlet volt arra, hogy az addig évkönyvben vagy más helyi kiadványokban hangjukat hallató tanáremberek alkotásait gyűjtemény formájában a kis közösség elé vigye. Palkó István, a kötet szerkesztője, maribori vendégtanár, a szövegek gondozója ugyancsak a népköltészeti hagyományhoz való kötődést hangsúlyozta a hármak – Szúnyogh Sándor, Varga József és Szomi Pál – alkotásaiban, főleg a prózák kapcsán, s csak másodsorban a móriczi–mikszáthi hagyományt és örökséget. A nyelvőrző szerepet óvatosságból csak a nyelvi identitás minimumát érintő „nyelvápolásra” terjesztette ki. A hatalom az 1959-es, azóta több reformkísérleten is átesett, kezdetben a két nyelv egyenrangúságára épülő két tannyelvű oktatási modellt és annak fejlesztését a magyar nyelvnek, mint „megtűrtnek” a kiszorítására, vagy a kommunista ideológia és a párt a látszategyenlőség és a látszatdemokrácia eszközeként használta fel.

Fontos programjává vált a Tavaszvárás antológia három írójánál a szülőföld szeretetéből kinövő lokálpatriotizmus, a nyelvőrzés és a nemzeti tudat formálása, a megtartó identitás.

Ezért talán nem véletlen, hogy Szúnyogh és Varga több olyan verset is írt, amely szinte programszerűen hirdeti a hűség és a helytállás igényét és szükségét. Az antológia felbátorította az írókat arra, hogy a tájegység egyetlen magányos költőjének, Vlaj Lajosnak nyomdokaiba lépjenek, példamutató ösztönzésével a hetvenes évek kedvezőbb széljárását és lazításait kihasználva, az irodalom „nyelvművelő jellegét” kissé tágabban értelmezve, a „felbátorodás időszakában”, a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején önálló kötetekkel is jelentkezzenek: elsőként Szúnyogh, majd Szomi Pál, s végül Varga József két verseskönyvvel.

Az örökmozgó Szúnyogh Sándor, irodalomszervezői, irodalomismereti téren a modern törekvések atyjának bizonyult, míg társai inkább a népköltészet és a népi írók prózai hagyományaira és a közérthetőségre esküdve (Szomi Pál az anekdota, Varga pedig a folklór jegyében) alakította ki sajátos vers- és prózaírói metódusát, stílusát.

Szúnyogh Sándor, az „irodalmi mindenes”, a Tavaszvárás-nemzedék legfiatalabb tagja, a modern formateremtés és az avantgárd felől közelít a vershez, azt próbálja ötvözni a hagyományos mondanivalóval. Kritikusai a korszerű formajegyek mellett a minőségi állandóságot, s a pálya felfelé ívelését emelik ki, bár a haikukon és a betűverseken kívül is több formai és tartalmi újítással szolgált. Ennek ellenére nem tagadta meg a népköltészetet és a történelmi hagyományt, magyarán a zárt közösség féltve őrzött értékeihez nyúlt vissza. „Szúnyogh Sándor ugyanis csak formakultúrájával volt modern költő, világszemléletében és létértelmezésében Berzsenyi módra klasszikus volt” – írja róla egyik kritikusa, Mák Ferenc.
Korai halála meggátolta abban, hogy a töredékesen, de mindig izgalmasan, gyakran öniróniával és maró gúnnyal ábrázolt szerelmi, szociális, közéleti témákat, valamint a társadalmi igazságtalanságokat hosszabb lélegzetű poémában rögzítse. Kivételt képez a Rendületlenül című „pszeudo-óda”, amelyben a magyarság sorskérdéseit az európai gondolattal társítja, tükröt tartva az öreg kontinens kultúrája elé. Az életében megjelent négy verseskönyvét (Halicanumi üzenet, Hóvágy, Halicanumi rapszódia, Virágköszöntő), Visszajövök címmel, válogatott verseinek kötete követte. Az életmű „főművének” a Muratáj folyóiratnak elindítása – az évkönyv (Naptár) és megannyi szerkesztői, illetve időszakos kiadvány (például Lendvai Füzetek) kiadása terén szerzett tapasztalat birtokában – is nevéhez köthető.

A szlovéniai magyar irodalom alkotóinak száma tízre tehető, akik ma is, versben, prózában, regényben írják a muravidéki ember „Szépbe-szőtt hitét” a békéről és a megmaradásról.

Nyitókép: Szlovéniai magyar írók – Göncz László, Halász Albert és Bence Lajos – a 2019-es ljubljanai könyvvásáron