Egy-egy kerek évforduló sok embert késztet számadásra. Ön hogy van ezzel?

Nem szeretem a számadásokat. De pontosabb és őszintébb leszek. Folyamatos számadás az életem, éjszakai embernél nincs ez, és nem lehet másként. Főleg, ha hozzám hasonlóan bizonytalan és önveszélyes életet él. Ha éjjel kettőkor a teraszon ülsz, és hallgat körülötted a város, a világ, és már csak a csillagokkal és a holddal tudsz kommunikálni, óhatatlanul számba veszed nemcsak a mögötted hagyott napot, de a hetet, hónapot, évet és éveket… Minek akkor tehát alkalomhoz kötött számadást készíteni? És mi lehet az iránya? Könyvek, sikerek, bukások díjak, szerelmek, házasság, gyerekek, unokák. A hetven év nem különösebb érdem, hanem ilyen-olyan állapot. És mivel nem tudtam másként végigvinni ezt az elég sok esztendőmet, nincs sok tűnődni valóm rajta. Még élek, s talán ez a legnagyobb bravúrja ennek a hetven évnek – bizonyára nemcsak nekem köszönhetően.

Hogyan viseli az idő fogyását?

Amíg az erőm nem fogy, addig az időm sem. Nem érzem a hetven évemet, legfeljebb akkor, ha éreztetik velem. Nem tagadom, ez olykor zavarokat is okoz az emberekhez való viszonyomban. Nem az idő fogy, hanem a szervezetben szaporodik az idegen anyag. Jelesen, a halál. Jobban nyugtalanít például az időnél a térdem, mert érzékeny és fáj (a sok kezeletlen sportsérülés bosszúja!), lassan nem tudok méltó ellenfele lenni a kis Zalánnak, tízéves unokámnak az udvari focijainkon. Ha nem nagyképűség,

az agyam a tapasztalat bölcsességével pótolja a felejtést, ami fenyeget,

így egyensúlyban vagyok a múltammal és a jelenemmel. Már ha van jelen. De nincs. Beckett mondja, de bármelyik abszurd mondhatja, először a tárgyak hagynak cserben bennünket. Nos, egyre több a törött pohár és tányér a környezetemben. Mit tehetek, igyekszem én is cserben hagyni őket.

Az 1979-es Sakk-bástya óta rengeteg kötete, hatvannál is több jelent meg. Ez mennyiségben óriási. Méltatói szerint – s magamat is idesorolom – a minőség is jelentős.

Megbecsül, ha így gondolja. Annak megállapítása, hogy mit ér az, amit eddig „gyártottam”, nem az én dolgom mérlegre tenni. Csak remélem, hogy nem méltatlan az igyekezetemhez. Ami ebből rám tartozik, az az, hogy megtettem-e mindent azért, hogy ne csak jelen legyek az irodalomban és művészetekben, hanem nyomot is hagyjak azokban. Érdekes, hogy ön is a Sakk-bástyát tekinti az első kötetemnek, holott ilyen című könyvem csak a Wikipédia szerint létezik. Egy darabom címe ez, amelynek az előadása Veszprémben volt, amatőr körülmények között, egy ma már jelentős színész előadásával, akit Horváth Lajos Ottónak hívnak. Az első kötetem természetesen a Földfogyatkozás volt 1980-ban. Mindig meglep, ha a könyveim számát említik, ugyancsak zavartan elcsodálkozom, ha a színházi bemutatóimat sorolják, melyek meghaladják a százat. Nem tartom számon a könyveimet – nincsenek is meg fizikai létükben a polcaimon –,

nem listázom a bemutatóimat, nem tudom elősorolni a díjaimat sem.

Magyarán, kimondottan nem vagyok Zalán-fan, leginkább csak elviselem magamat. Hogy miért van ez így? Talán azért, mert boldogságra, sikerre sem születtem. Mindenért meg kellett dolgoznom az életemben, természetesnek tartom, hogy ha dolgozom, annak eredménye kell legyen, semmit sem kapok, ahogyan semmit sem akarok ingyen. A mennyiség nem feltétlenül jelent minőséget, ahogy a mennyiség elmaradása sem jelenti automatikusan a minőség előtörését. Ezt sokszor fölöslegesen keverik, akár manipulálni is tudnak vele. Egy Pilinszkyt nem lehet Juhász Ferenccel ilyen szempontok alapján összehasonlítani, ahogy Szentkuthyt sem Hajnóczy Péterrel. Mindhárom műnemben dolgoztam, ezért a mennyiség számomra nem volt sem kényszer, sem visszafogó (manipulatív) tényező. Mindig ment valami, néha egyszerre mind a háromban, folyamatosan dolgoztam tehát, nem nagyon voltak számottevő alkotói válságidőszakaim. Emberi válságom annál több, de ez nem látszik a „mennyiségi teljesítményen”, és nem is tartozik ide.

Zalán Tibor a 2024-es Versmaraton idején
Fotó: Király Farkas

  

Ahogyan mondja is, jellemző Önre, hogy mindegyik műnemben és számos műfajban alkot. Gondolom, nehéz lenne sorrendet fölállítani…

Nem hiszem, hogy tudok sorrendiséget fölállítani közöttük, fontossági sorrendet semmiképpen. Időben a költészet jelentkezett először, majd a dráma és utoljára a próza. Ebben a sorrendben is szándékozom abbahagyni az írást. A verset 2023 végén elengedtem, idén abbahagyom a drámaírást is, jövőre még befejezem a Papírváros regényciklusom utolsó, ötödik könyvét, és ha a pentalógia egy kötetben megjelenik a Kortárs Kiadó gondozásában, várhatóan 2026-ban, hátat fordítok írói létemnek. De ez nem fontos a kérdésed szempontjából. A fontosabb talán az, hogy

alkatilag mindenképpen költő vagyok,

akinek nincsenek világrengető vagy világdöbbentő ötletei, sztorijai, témái, így a másik két műnemben csak kíváncsi látogatónak tekinthetem magam. Annak ellenére, hogy a prózámra fontos díjakat kaptam, és a drámai munkálkodásomat Szép Ernő Életműdíjjal süvegelték meg. Ez a költőiség adja talán mind a drámáim, mind a prózai munkáim érdekességét, másságát, másfajta érvényességét, mint a próza- vagy drámaírókét. Amíg a drámában vagy a prózában költő vagyok, lehetek, addig a költészetben véletlenül sem vagyok dráma- vagy prózaíró.

Miben változott meg a költői szerep az elmúlt évtizedekben? „Mackónadrág”, „öltöny-nyakkendő”…

Pályám hullámvasút. Botrányos és harsány indulás (Arctalan nemzedék – Ének a napon felejtett hintalóért), fiatalon ma már nehezen elképzelhető népszerűség. A Kortárs fénykorának versszerkesztője, választmányi tagság az Írószövetségben, költői szakosztályvezetőség, kétszer is fölkértek elnökségre az Írószövetségben – de minden várakozásnak ellentmondóan

úgy döntöttem, hátat fordítok az irodalmi intézményrendszernek, és visszavonulok óbudai padlásszobám magányába, alig túl a harmincon.

Látszólag nem a kérdésre válaszolok, pedig igen. Nos, akkor valamennyi napilap foglalkozott a kivonulásommal – ma aligha tétel vagy esemény, ha egy szerkesztő úgy dönt, hogy nem akar tovább szerkesztő lenni. Veszélyes évek következtek, az irodalomban elindult az új hon- és helyfoglalás erőszakos és zavaros időszaka, sokaknak nem volt elég, hogy kiszálltam a ringből, megpróbáltak utánam nyúlni és hátulról leverni. Túléltem az évekig tartó karaktergyilkosságokat, a kis irodalmi belezők böllérkéseit. Mackónadrágban is költő maradtam az öltönyös, nyakkendős, hivatalnokká „nemesedett”, magukat fölverekedő költők között, vagy inkább továbbra is azokon kívül. Az említett kisversciklust előbb tréfának szántam, önironikus futamsornak, de azután, hogy sok emberben megragadt a sor és a sor által generált életérzés, és meglepetésemre már gyakran idézik, én is kezdem egyre komolyabban venni. A metaforikusságon kívül öltönyt utoljára az akadémiai székfoglalómon viseltem, előtte talán az esküvőmön, ugyanis akkor vásároltam a különleges alkalomra. Bele is izzadtam rendesen, most hosszú évekig szellőztetem, van rá tippem, hogy mikor kerül föl rám újra, de erre nem szívesen gondolok. Amúgy nyakkendőt soha nem hordok, fulladok tőle. Fulladozom már a gondolatára is.

Úgy látni, hogy az úgynevezett klasszikus líra éppúgy hatott Önre, mint a legmegújítóbb törekvések. Hogyan ötvözte mindezeket?

A szakma felől közelítve rendkívül konzervatív vagyok, az voltam a legavantgárdabb időszakomban is.

Úgy gondolom, az alkotás szabadságának elsődleges feltétele, hogy az ember ismerje a szakma szabályait, de ne csak ismerje, hanem tudja is alkalmazni azokat. (Megtoroltjaimmal, tanítványaimmal egy éven keresztül könyörtelenül csak a versformákat gyúrjuk elméleti és gyakorlati szinten. Büszke vagyok rá, hogy onnan ismerszik meg – ha a szerző bizalmát élveztem – egy első-második kötet, hogy a legmodernebb hangütések mellett időmértékes és ütemhangsúlyos versek is belekerülnek…) A radikális eklektika lényege, amelyet az egyetlen munkáimra érvényes kategóriának tartok, hogy a művön belül mindenféle eszközt alkalmazhatok, a műfaji, sőt műnemi keveredés arányait magam döntöm el. Ehhez otthon kell lennem stílusban, eszköztárban, hagyományban, újításban, magyar és világirodalomban, de hát azért vagyok író, hogy tudjam, mi miért történik két szó egymás mellé illesztésekor. Ami minden gondolatnál fontosabb a költészetben – a szavak egymás mellé rendelése…

Hogyan emlékszik, miként lett prózaíróvá?

Két novellakísérlettel fordultam a próza felé. Mindkettőnek botrányos volt a fogadtatása. A tanktípusú nőt az Alföld, a Blue Dolphint a régi Mozgó Világ jelentette meg. Az előbbi miatt az olvasók, az utóbbi miatt a prózaszerkesztő, Alexa Károly méltatlankodott kellő szigorral (becsületére legyen mondva, ízlése ellenére megjelentette). El is ment a kedvem hosszú időre a prózaírástól. Azután egy könnyelműen adott interjú után belekezdtem a Papírváros regényciklus írásába (rögtön pentalógia, lám, mennyire nem tudtam, mire fogok vállalkozni!), és hamarosan nekilátok az utolsó könyv munkálataihoz. Immár negyedszázada írom ezt a nagyprózát, kíváncsi leszek magam is a végeredményre.

Jelentős színházi és drámaíró tevékenység is fűződik a nevéhez. Kérem, tekintsen erre vissza!

A dráma mindig izgatott, de sokáig nem éreztem magamat elégnek hozzá. Előjátékként a drámai munkáimhoz tucatnyi hangjátékot írtam, ezekben kipróbáltam, majd elsajátítottam a dialógusírás lehetőségeit, fortélyait. Fontosnak gondolom, hogy a Kolibri Színház lehetőséget adott arra, hogy dramaturgként belülről is megismerjem a színház működését, műhelytitkait. A Kolibriből a sorsom a zalaegerszegi Griff Bábszínházhoz vetett, onnan Békéscsabára kerültem, szintén dramaturgnak. Szerencsém volt, mind a gyerekszínházak, mind a „felnőttek” érdeklődtek és érdeklődnek a drámáim iránt, idehaza csakúgy, mint külföldön. Már csak két drámát szándékozom megírni, az egyiken éppen most dolgozom, a másikhoz ősz elején kezdek hozzá. Elég is lesz ennyi. Hunyorgok a rivaldafényben premiereken, jobban szeretek a színfalak mögött vagy a takarásban lenni, nem lett belőlem igazi színházi ember. A színház mint életforma valóban varázs és leírhatatlanul logikátlan működés, ha nem író lennék, alighanem életfogytig beleszédülök. Így könnyebb döntés lehet, hogy azt is abbahagyom.

Milyen a közérzete a mai Magyarországon?

Pocsék. De máshol sem mondanék mást…

 

A nyitóképen a szerző és Zalán Tibor látható.