Badacsony Balladája
Badacsony hegyén ereszkedtünk lefelé,
lefölözni a borok áldását,
urbánus létem eltemetni egy időre,
meglátogatva lelkem függőkertjeit.
Mit is mondhatnék: ittunk jót, rosszat, cefrét, ecetet.
Pont olyan volt,
mint ez a részegítő létezésünk.
Képzeletbeli szűrővel kezünkben,
akár az aranyásók,
kutattuk azt a csillogó valamit,
amiért érdemes ez a nagy hercehurca.
Uram, add, ha eljön az időnk,
ne csak pozdorja maradjon utánunk!
Savanyú, szúrós borok jöttek először,
amiktől mi is nyersek lettünk,
irónia muslincái repkedtek köröttünk,
nevettünk, és elégedetlenek voltunk,
ettől éltünk, ettől borsózott a hátunk,
a forradalom libabőrösei lettünk.
Hinni akartuk, hogy Badacsony
csak valami ősit adhat,
nem turistacsalogató csalafintaságot.
Uram, add, ha eljön az időnk,
ne csak pozdorja maradjon utánunk!
De aztán jöttek az édes csacskaságok,
muskotály melengette át szavainkat.
A színek színesebbek lettek,
nevetés nevetésbe fulladt,
és lassan befúrta magát közénk a csend.
Úgy osont a táj szívünkhöz,
mint egy puha ragadozó,
és megláttuk a sok lerakódás alatt azt a csodát,
amit úgy hívunk: Haza, Otthon, Miénk.
Uram, add, ha eljön az időnk,
ne csak pozdorja maradjon utánunk!
