Személyes tapasztalat mondatja velem: aki nem szakmai kötelességből kénytelen végigolvasni az Ulyssest, csak akkor juthat eredményre, ha már középiskolás korában találkozik vele. A fiatalokban még megvan az a dacos ellenkezés, a „csak azért is” elv, ami az idősebbekben szép lassan átalakul bölcs óvatossággá.

Az olvasót próbára tevő írói kísérletezésre korántsem ez a mű a legkiválóbb példa, csupán abban a korban látott napvilágot, amikor az ilyesmi még újdonságnak számított. Tény az is, hogy Joyce hatására, vagy egyéb indíttatásból mások is próbálkoztak nehezen emészthető regényfolyamokkal. Idesorolhatnánk például Thomas Wolfe-ot is (Nézz vissza, angyal, Az időről és a folyóról) vagy William Styront (Házam lángra gyullad), akinek Joyce-éval rokonítható intellektuális prózája jóval esszészerűbb, ám ugyanúgy árad és hömpölyög, ahogy az Ulysses.

A példatár ízlés, meggyőződés és elképzelés szerint gyarapítható – talán még Salman Rushdie is idekívánkozik, hiszen ő is folyton kísérletezik a szerkezettel –, de bármeddig nyúlik a listánk, a legtetején mindig ott fog ragyogni az Ulysses.

Még egyszer hangsúlyoznom kell: Joyce kapitális munkáját most nem az irodalomtudomány precíz szerszámkészletével, hanem az olvasói érdeklődés nagykalapácsával vizsgálom. Ebből a megközelítésből bontakozik ki az a felismerés, amit fentebb már említettem, hozzátéve, hogy a legtöbb mű befogadása, megértése és univerzális üzenete csak úgy válik teljessé, ha fölkeressük létrejöttének helyszínét.

Dublinról köztudott, hogy két pólus tartja állandó rezgésben. Az egyik az ír zene sokszínűsége és a várost átható omnipotens megnyilvánulása – a belváros utcáin és a pubokban szó szerint tobzódnak az alkalmi fellépők –, a másik az ír italkultúra, amely a maga természetes módján megtermékenyítően hat a zenére, éppúgy, mint minden egyébre. Olyképpen kell ezt elképzelni, hogy a látogató beül valamelyik pubba, rendel egy korsó fekete sört, amelynek elkészítése kétlépcsős. A pincér először kiporciózza az alapot, azután hozzáadja a titkos habosítót, amitől a sör kellemesen beérik, de mivel ehhez idő kell, a várakozás perceiben muszáj elkortyolgatni egy könnyű ír whiskeyt. Ez teremti meg a művészet és a valóság kapcsolódását, miközben az elmében tudatosul, hogy ezt a szigetország írói sem cselekedték másként.

Az ír főváros spirituális talapzata kétségtelenül az Ulysses. A világ egyetlen államában sem olyan magas az egy főre jutó irodalmi Nobel-díjasok száma, mint itt, és bár Joyce erről az elismerésről lemaradt, szellemisége némi túlzással minden ablakon bekopogtat. Séta közben lépten-nyomon belebotlunk az Ulysses szereplőinek mozgását vagy főbb állomáshelyeit rögzítő réztáblákba.

Közismert, hogy a regény 1904. június 16-án Leopold Bloom haladási útvonalát és bonyolult, szerteágazó kapcsolatrendszerét követi ugyanazzal a szőrszálhasogató alapossággal, ahogy Homérosz űzi, hajtja Odüsszeuszt minden idők legnagyobb eposzában. Gyanítható, hogy Joyce is ezzel a tényfeltáró alapossággal hozta létre a saját nagyeposzát, és állította párhuzamba a példakép előddel, ami részben sikerült is, mert a mű valóban monumentális vállalkozás, viszont kevésbé kalandos, mint az Odüsszeia, amit a fentebb emlegetett középiskolás nehezen bocsát meg neki.
Tény viszont, hogy a fejezetről fejezetre megújuló nyelvi és formai virtuozitás (mi, magyarok az Ulyssest Szentkuthy Miklós, mostanában pedig Kappanyos András és munkatársai fordításában élvezhetjük) egy idő után sajátos ritmust kölcsönöz a regénynek, és ez a tudatfolyam-technika eljuttatja az olvasót ahhoz a felismeréshez, hogy ez is csak realizmus, még ha nem mágikus is. A szereplők folyamatos ábrándozása, az apró részleteket is fölfedezni képes szemlélődés, vagy a felületes odafigyelés szüntelen váltakoztatása vezet rá bennünket arra, hogy eseménytelenség valójában nem is létezik. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy ha Joyce-ot megelőzően a világ bármely pontján egy másik író ugyanezzel az indíttatással és technikai eszköztárral próbált volna regényfolyamot írni, egészen biztos jut vele valamire.

Az Ulysses belső világában minden csak viszonylagos. Minden érv, gondolat és cselekedet idomul egy másik érvhez, gondolathoz és cselekedethez, ami nagyon emlékeztet arra a nemtörődömségre, ahogy egy város utcáin kóborolni szokás. Dublinban szinte kötelező végigsétálni például a Lord Edward úton, de csak miután a St. Patrick-székesegyházban megszemléltük Jonathan Swift nyugvóhelyét, aztán jön egy rövid kitérő a Trinity College-hoz, majd továbbhaladva a Liffey folyó partján, ott a Ha’Penny Bridge, a Félpennys gyaloghíd, amely a város egyik legfőbb látványossága. Mindez már Joyce idejében is létezett, mint ahogy a bal parti sétányon a Bachelors Walk, ahol az agglegények Leopold Bloom stílusában flangáltak, miközben a lányokat stírölték, vagy csak tűnődtek az élet megválaszolhatatlan kérdésein.

Utunk innen az O’Connell Streetre vezet, ahol nem más, mint maga Joyce fogad bennünket. Bronzba öntve ácsorog egy padként is működő talapzaton, fején a jellegzetes puhakalap, orrán a vékony keretű Lennon-szemüveg, miközben a botjára támaszkodva figyeli az örökké felhős vagy legalábbis felhőfoszlányos ír eget. Most már csak néhány lépés a híres Madigan’s Bar, amelyet Joyce törzshelyeként tart számon az utókor. Mint tudjuk, Joyce fiatalon elhagyta hazáját, és bár később többször is megpróbált visszatérni, 1914-ben annyira megsértődött a Dubliners, a Dublini emberek hűvös fogadtatásán, hogy végleg átköltözött a kontinensre. Ám ezt megelőzően itt, a Madigan’s Barban boldog kávéházi órák sokaságát töltötte.

Kívül ez a hely olyan, mint a veréb a paradicsommadarak között, belül viszont a kép drámaian megváltozik. A Madigan’s berendezése Joyce utolsó látogatása óta változatlan. A vörös kárpittal bevont pamlag ugyanaz, mint amelyet Joyce koptatott, nem beszélve azokról a hatalmas metszett tükrökről, amelyek a helyiség falait borítják. Stephen Dedalus is ezekben nézegette magát, miközben a jelen és a jövő együtthatóságán elmélkedett.
Joyce egyébként azt állította, hogy a stílus kivételével semmi más nem érdekli, és ezt itt, a Madigan’s Barban nem csupán írói kinyilatkoztatás, hanem a túlcizellált valóság. Ez a pub éppen olyan ambivalens módon formalista, mint amilyen az Ulysses szerzője volt a maga világában. Kiváló példa erre a férfi vizelde, amelyhez hasonlót nálunk a vidéki vasútállomásokon lehetett látni a múlt században: egy fehér olajfestékkel bemázolt fal, amelyet több helyen átfúrt vízvezetékcső permetez, az alján pedig egy klórmésszel meghintett vályúszerűség gondoskodik a matéria elvezetéséről. Gyanítható, hogy ez a kabin már Joyce idejében is így festett, tehát aki néhány korsó után idelátogat, elmondhatja magáról, hogy ugyanolyan módon tisztelte meg ezt a spirituálisan ihletett falat, ahogy a világirodalom egyik legnagyobb prózaírója. Az illat a klórmész könnyfakasztó képességével teljes, és erőteljesen irritálja az orrot, de ez csak növeli az Ulysses-hatást, tekintve, hogy a regény hősei többször foglalkoztak egészen közönséges szükségleti kérdésekkel.
Írország, Dublin és az Ulysses itt, ebben a helyiségben válik szerves egységgé, mert rávezet bennünket arra, hogy lehetünk bár rajongók vagy csupán véletlenszerű olvasók – középiskolásként létezett egy szabály, hogy a véletlenül kezünkbe kerülő könyvet juszt sem tesszük le –, az őszinteség egy végtelenített pillanatában mind itt kötünk ki, ahol a forma és a nyelvezet másodlagossá válik. Csak a büszkeség az, ami megmaradt, mert nem lehet kétséges, hogy ugyanúgy bámuljuk a szürkefehér falat, ahogy az a cvikkeres, puhakalapos, enyhén dülöngélő úriember százvalahány évvel ezelőtt, és ez a gondolat, hogy térben és időben csatlakozhattunk hozzá, irigylésre méltó módon jólesik.