Tudja, mit ettem tegnap ebédre? Balint. Néz rám a férfi, borostás arcával, fülig szalad a fogatlan szája, szeme köré barázdák futnak, apró szeme szinte résnyire szűkül a huncutkás vigyorában. Indul a ladik felé, én állok a sárban, fél szemmel a világos íriszű, kávébarna kutyát követem, amelyik nem tágít mellőlem.
Hal kapható, hirdeti dülöngélő, öles betűkkel a felirat a kartonpapíron, már jövetben észrevettem. Visszafelé majd megállunk, gondoltam, most pedig, hogy tüzetesen szemügyre vehetnék mindent, csak súrolom tekintetemmel a zománcozott fehér kályhacsövet, melyen keresztül szálldogál a füst a bordázott lemezből összetákolt viskóból. Nincs hideg, délután két óra, de öt is lehetne akár, megtévesztőek ezek az őszi fények. Irgalmatlan a sár, szinte világít körülöttem a fekete föld, ahogy csillog a keréknyomban.
Mintha minden percben arra várnék, hogy az összes kutya rám támad, még a két, egykedvű kölyök, a fekete meg a barna is, kicsinyített másai a kávébarnának, amelyik a nyomomban jár. Alaposan végigszaglászta már a nadrágomat, amint bejöttem, és azóta bizalmatlanul követ, mintha elsőre nem tudta volna eldönteni, milyen szándékkal érkeztem, vagy mintha az idegen kutyák szagnyomát nem találná rajtam elég meggyőzőnek.
Mindennek csak a felszínét látom, mint aki legszívesebben túl lenne már a pillanaton, és utólag hiába bánkódom, hogy fél lábbal már az autóban ültem, ahelyett, hogy tekintetemmel részletesen végigpásztáztam volna a bádogviskót, ahol szemlátomást az esztendő java részét tölti ez a halász, ott az országút meg a halastó között. Néztem volna végig a nyitott előtér berendezési tárgyait, a padot, ahová majd a zsákot leteszi. A digitális kézimérlegét, amivel a halakat leméri nekem. Ehelyett sürgettem a pillanatot, és ostoba idegenségemben egyik lábamról a másikra állva alig győztem kivárni, amíg az öreg elindul a ladikba a szákokért, és előszedi nekem a halat, amit kértem.
Miután a férfi bement a bádogházába a mérlegért, csak bámultam a féltenyérnyi, por meg zsír lepte digitális szerkezetet, hüllőagyam tárolta ugyan a képet, hogy hiányzik az elemtartó rekeszének a fedele, nyilván, hogy könnyebb legyen cserélni, ha lemerül a két baby-ceruzaelem, ami működteti. A halász egyre nógatott, nézzem meg, négy nullát kell mutatnia, akkor működőképes, de hiába nyomkodta, bizony semmit sem láttam rajta, egy gondolat járt a fejemben, hogy essünk már túl ezen a mérésen, az összes pénzemet odaadom én ezért a csukáért meg a két pontyért, csak hadd menjek már utamra.
Milyen ostoba voltam!
Azóta kísért a halász emléke, azóta bánt a lelkiismeret mindenki helyett, aki miatt itt kell ennek az embernek halat árulni ebben a bádogviskóban, talán még télen is, hiszen a tó tele van ponttyal, a csukák meg nem vermelik el magukat, télen is rabolnak, lehet őket halászni a lék alól, mi lesz ezzel az emberrel, meg fog fagyni, a kutyákra pedig jobb nem is gondolni, bár addigra talán elviszik majd a kölyköket.
Legyintenem kellene, mosolyogni, mint diákmunkás önmagamon, aki öntudatára akarta ébreszteni a Patyolat összes dolgozóját, akik az ötvenöt fokos hőségben izzadják végig a kalander mellett a három műszak nyolc óráját. Tudnom kellene, hogy vannak emberi sorsok, ez a halász pedig talán jobban érzi magát egyedül a bádogviskójában ezekkel a kutyákkal, a halaival, mint én a saját bőrömben, és ahelyett, hogy most ezen törném a fejemet, inkább figyeltem volna meg mindent ott körülötte, amikor a másodszorra előszedett digitális marokmérleg kijelzője láttán gépiesen vele együtt bólogattam, hogy ez már működik.
Biztos vagyok benne, ha legközelebb arra járok, megfelelő méretű, nem áteresztő zsákkal vagy szatyorral fölszerelkezve megyek, hogy a halásznak ne kelljen odabent keresgélni, és ha ott lesz még a két apátiás kölyök, talán azt is megkérdezem, hogy megsimogathatom-e őket, a hét hónapos kávébarnának pedig kérdezés nélkül odatartom a kezemet, aztán ha megszagolta, megsimogatom a fejét. Remélem, nem ugrik majd el.
/Illusztráció: Pixabay/
