A költőnő letisztult, patikamérlegen kimért, elsősorban kihalt, elhagyott ember alkotta környezetben játszódó, illetve komor természeti képeket megjelenítő versei a lírai beszélő külső és belső magányának megkapó, súlyos lírai dokumentumai. A komor, kietlen, mégis megkapóan szép versterekben az egyedüli emberi lény legtöbbször maga a lírai beszélő, és ha van is megszólított, elérhetetlen, távol lévő személy, az legfeljebb múltbeli elbeszélés keretében, emlékkép formájában van jelen. Ez a magány azonban nem csupán egyéni elhagyatottság, hanem egy nemzedék magánya, az 1990 közepén-végén született, gyermekkorukat a kétezres években élt, a 2010-es évekre fiatal felnőtté vált költőnemzedék magánya is. Kopriva Nikolett költészete tehát szervesen illeszkedik abba a magyar líratörténeti paradigmába, amely némi leegyszerűsítéssel az egy nemzedékkel előbbi Telep csoporttól indult, és amelyet jelenleg a szerzővel együtt például Dezső Kata vagy Nagy Lea költészete is képvisel. A szinte végletes komorsághoz és magányélményhez határozott gondolatiság is társul, ami e szomorkás lírát egyúttal intellektuálissá teszi. Kopriva Nikolettnek minden esélye megvan rá, hogy idővel nemzedéke egyik markáns hangon megnyilvánuló, jelentékeny költőjévé váljon.