Ivo Dzsima
az alvó vulkán lábánál
Az éjjel egy nő hívott, sírva kérdezte:
le kell-e mossa kezéről a kisfia vérét,
mielőtt átmegy a kakasülő alatt?
Akhilleusz is többet sírt, mint harcolt Trójánál,
mégis hős lett, szóval csak tegye, amit jónak lát.
Megtalálta az akváriumok békéjét,
amelyről kígyókkal a hasában,
könnyek között kisfia mesélt.
Ezért még nem megy át, pihennie kell,
majd holnap, mikor a madarak
fölzavarják újra a napot,
eldönti, mit keres odaát,
a változást vagy egy négyéves
gyermek anyjára ragyogó mosolyát.
Letettem.
Ágyam alatt egy tenger ébred fel, és a vulkán
most kitör, hívom, kicsöng, felveszik.
A gyerek nevetve mondja, hogy milyen szépek
a szürke hópihék.
A robbanás kakastaréja
Fukutoku-Okanoba eltakarja a napot,
anyja keservesen ordítja,
hogy a kapu egyik oszlopa most felé repül.
Fájdalom
A folyamatok és a realitás
vágya által kigennyező valóság csak fájni tud.
Elhitetem a mellém álló hölggyel, a cigit tarhálóval,
a magában ácsorgó kisgyerekkel, az autójába fáradtan
bedőlő szemüveges alakkal, hogy tartok valamerre.
Öreg leszek egy nap, ha ujjaim közül a harag virágba borulva nem
szorítja mindenem görcsbe idejekorán. Tudod, a férfiak meggyűlölnek
szeretni, mert mind völgyek, és a beléjük életet hozó patakok kiszáradnak.
Majd porfelhők emelkednek arcuk előtt, utat keresnek, betonba öntik
fejüket, hisz tudják, a gondolatnak súlya van, s kifulladásuk végóráiban
még erősek akarnak lenni, akár a valóság, akár a fájdalom.
