Átlényegülés

„Ugye el tudsz menni egyedül a doktornőhöz? Igazán megemberelhetnéd magad, Csaba! Napsütéses idő lesz, a bőrkabátot is felvehetnéd. Na, mit szólsz?”

Színésznő barátnője, a mély hangú Éva költői kérdései, utolsó cigarettája szagával ott lebegtek körülötte a lakásban.

Éva a szokásosnál is korábban kelt, a hálóból nyíló fürdőszoba ajtaját nyitva hagyta zuhanyozás közben is, kapkodva öltötte életkorát meghazudtoló, mutatós testére ruháit, aztán a konyhaasztalnál sminkelt. Hajnalban indultak a társulattal két tájelőadásra Kaposvárra. A színésznő Hamupipőke mostoháját, Krudéliát alakította.

A középkorú Csaba félmeztelenül, kedvetlenül feküdt a heverőn a dolgozószobában, teste régóta elveszítette azokat az arányokat, amelyek a küzdősport velejárói voltak. Gerincét, izmait, ízületeit feszültség szorította. Táskás szemeivel a plafont bámulta. Mellette az ágyon kéznyújtásnyira a folyóirat, benne volt a közelmúltban elhunyt színészbarátjuk emlékére írott novellája.

Csaba gimnazista volt még, amikor az egyik olasz bűnügyi tévésorozatban felfigyelt Maróti Ferenc jellegzetes orgánumára. Ha valaki akkor azt mondja, hogy alig két évtizeddel később ugyanő fogja rendszeresen felolvasni Csaba novelláit az író-olvasó találkozókon, kineveti és faképnél hagyja a jövendőmondót. Ferenc nevéhez emlékezetes színpadi alakítások egész sora fűződött.

Kezdetben Csaba középszerű bokszoló volt, a ferencvárosi klubban, ahová tréningezni járt, „Csicsának” becézték, az edzéseken és bunyózás közben is imádott feltűnősködni, szereplőválogatásokra járt a filmgyárba, néhány jelenetben fel is tűnt egy-egy filmben, és akkortájt vehette a fejébe, hogy amatőr-színész lesz, amikor Ferenccel személyesen megismerkedett. A sokat megélt kolléga szerint nem volt igazán tehetsége a színjátszáshoz, annál inkább az íráshoz, például jól mondható, kiváló dialógusokat talált ki.

Megint fellapozta a folyóiratot, megkereste benne a saját írását, a színházi archívumból kiválogatott fotókat nézegette, megírt szövegét lényegében kívülről tudta: „A közöttünk lévő korkülönbség miatt az apám lehetne, s bizonyos értelemben azzá is vált.” „Egy-egy pohár bor vagy tündérléptű Becherovka meg zsíros deszka mellett mesélve és játszva viselte gondomat.” „Senki sem jöhet ki a színpadról úgy, ahogyan bement, közben le kell zajlania benne valami drámai fordulatnak.” „Az írónak, akárcsak a színésznek, az egész személyiségével kell átlényegülnie, ha hitelesen akar embereket ábrázolni.” „Nem elég megírnod, milyen a külsejük, a hangjuk, a ruházatuk, mik a szokásaik. Nemcsak tudnod kell az érzéseikről, hanem érezned is kell azokat, velük együtt.”

Egy turné alkalmával közös szobában laktak Pozsonyban. Ferenc akkor mondta el Csabának, hogy amikor fiatalon készült a színész hivatásra, nem nagyon volt elképzelése az átlényegülésről. Számára is titkot jelentett, hogy valójában hol megy végbe ez az átalakulás. Kíváncsian kereste, kutatta, hol lehet az a pillanat, amikor a színész egy gombnyomásra átlényegül a szerepévé. Évekkel később „az öreg bölények” mellett jött rá arra, hogy ez javarészt a próbákon történik. Izgalmas folyamat, ahogyan a próbákon a rendezővel és a kollégákkal való összjáték során félig-meddig ösztönösen vagy egymást irányítva, illetve befolyásolva rátalálnak a szerepre. „Néha belekapaszkodtam egy elképzelésbe, aztán kiderült, hogy az rossz irány volt és el kellett hagynom: olyankor újra elkezdtem összeilleszteni a rám bízott karaktert – idézte fel a színművész mondatait. – Nagy öröm, amikor az ember egyszer csak megtalálja önmagában azt, amit és akit keres.”

Azokban az években, amikor megbarátkoztak egymással, Ferenc második otthona már a szépirodalmi pódium volt, amolyan utolsó bástyaként mutatta meg a magyar nyelv szépséges voltát versek és prózák mondásával.

Miután Ferenc emberábrázoló orgánumán befejezte a jelen lévő szerző valamelyik írásának felolvasását, mindig rámutatott az illetőre, jelezve, hogy kié az érdem, hogy kit is illet valójában a taps, merthogy ő „csupán csak” az ő hangja volt. Idővel a színművész hangja olyannyira beléköltözött Csaba tudatába, hogy munka közben az ő előadásában hallotta a leírt mondatait, és segített korrigálni az esetlegesen túlbonyolított szöveghelyeket.

Az irodalmi esteken gyakran lépett fel Éva is, akit Csaba egy olvasópróbán ismert meg és azért kért fel harmadik közreműködőnek, „hogy legyen egy Ferenc orgánumához illő szép női hang is”, harmonikusan dolgoztak együtt, a két művész ismerte egymást a szinkronstúdiókból, ahová a színésznőt is gyakran hívták. Ferenc néhány szemvillanásból azonnal rájött, hogy az írónak viszonya van az asszonnyal. Előtte, ha akarták se tudták volna titokban tartani. Atyai jó barátként sem érezte feladatának, hogy előre elmondja Csabának, mennyi fájdalommal és lemondással jár majd „a vadházasságukban meglelt szerelem”. Amikor Csaba egyszer mégis megkérdezte a véleményét erről a Várfok utcai borozóban, a színművész csak annyit mondott, hogy „nemcsak azért vagyunk, hogy éljünk: sorsunk van egymással”.

Télelőn Csaba és Éva javában készült Ferenc nyolcvanadik születésnapjára. Már meg volt szervezve minden. Különtermet foglaltak, ahol néhány baráttal és családtaggal együtt köszöntötték volna Ferencet, mindenki előadott volna valami kis produkciót vagy köszöntőfélét mondott volna a tiszteletére.

Azután nem lett semmi az egészből, mert Ferenc kórházba került. Csaba a halála előtti napon még beszélt vele telefonon, „csak semmi pánik, kidobják az egyik vesémet” tréfálkozott a színművész, akinek a hangjára alig lehetett ráismerni és nemcsak azért, mert a műfogsorát kivették. Találtak a veséjében egy tojásnyi daganatot, ami szétszóródott és már nem tudták megmenteni az életét.

A hű barát elvesztése után az élet ment tovább, de másképpen. A folyóirat, ahol Csabának rendszeres keresete volt, megszűnt, Éva kapcsolatai révén hivatalt vállalt, önkormányzati referens lett, de amellett már nem tudott írni. Ráadásul világ életében ki nem állhatta a hivatalt. Emiatt állandóan kedélybeteg volt, vagy ingadozott a hangulata. Éva gyakran napokig járta az országot mindenféle ifjúsági tájelőadással, vagy reggeltől estig szinkronizált. Alig látták egymást.

Csaba a szokásosnál is többet ivott. Egyik napról a másikra sokféle kínja lett: alvászavar, rémálmok, szédülések, magas vérnyomás, hidegrázás, étvágytalanság. Az egyik vádlijában annyira letapadtak az izmok, hogy ötvenéves létére bottal járt. Szorongani kezdett, ha a bot nem volt a keze ügyében.

Tekintetével most is azt kereste. Ezen járt az esze, mikor tudata megidézett egy mondatfoszlányt Ferenc hangján: „Válassz ki egyet a hőseid közül, lélekben bújj belé, meglátod, ő is beléd bújik és az ő szemén keresztül látod a drámádat!” Felállt és kisántikált a nagyszobába, kinyitotta a kétajtós szekrényt, elővette a bőrkabátot, amelyet valaha Ferenc viselt és halála után az özvegy kérésére Csaba elfogadta néhány inggel és pulóverrel együtt. Hamar megmosakodott, felöltözött, evett néhány falatot és megitta a maradék kávét.

Egy órán belül már javában úton volt villamossal a szakrendelésre, az ablak mellett ülve arcát átmelegítette a tavaszi napsütés, a bőrkabát cipzárját teljesen lehúzta, megszokásból néha megigazította az ing gallérját, ahogy arra Ferenc rászoktatta. Az egyik zsúfolt megállóban szőke copfos terhes asszony szállt fel a kisfiát kézen fogva.

Csaba olyan fürgén állt talpra, hogy átadja az elsőbbségi helyet, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még semmilyen tünete sem volt. Egészen addig fel sem tűnt neki, hogy nincs nála a botja. A szokásos pánik sem tért vissza, hogy mi lesz, ha megrándul vagy görcsöt kap újra a vádlija. Állva utazott a kórházig. Leszálláskor a lépcsők láttán sem bizonytalanodott el, annyira könnyed volt, mint amikor aktív bokszoló korában, a kötelek között átbújva belépett a szorítóba.