Persze nemcsak arra gondolok, hogy nagyon sokan akarták vagy akarják még ma is ünnepélyesen újratemettetni a barguzini női hullát, hanem arra is, hogy hiába léteznek már olyan műszerek, amelyeknek alkalmazásával újra lehetne kutatni a segesvári csatateret, és így volna esély a valódi Petőfi-csontváz megtalálására, a magyar illetékes hatóságok – hiába érvelt akármilyen erővel az azóta elhunyt barátom és kollégám, Kerényi Ferenc, a nagyszerű Petőfi-kutató – 2009-ben mégsem tárgyaltak az akkor éppen az együttműködésre hajlamot mutató román hatóságokkal, így a tervezett expedícióból nem lett semmi.
Csontvázunk egyelőre nincs, ha valami újat akarunk megtudni, akármennyire nehezünkre is esik, olvasni kell. Tehát feltétlenül meg kell értenünk, hogy Szilveszter miért átkozza meg azt az Istent, akihez annak idején olyan hasonlíthatatlan bensőséggel tudott fordulni. Például így:

„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál
De én nem zúgolódom,
Sőt, áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok."

Mikor viszont Szilveszter megöregedve végre kiszabadul, és hiába keresi felesége sírját, így fakad ki az Isten ellen:

„Milyen kegyetlen az az isten!
S a balga ember térdet hajt előtte,
Attyának híja ás imádja őt…
Zsarnok vagy, isten és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenül,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt szíveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!"

Isten Szilveszternek az apostol álomdoxológiája után nem válaszolt, a költemény XI. részében viszont a világtörténetet magányában szent könyvként végigolvasó ifjú gondolatát meghallgatta és reagált rá; és ez a gondolat – mint tudjuk – egy monumentális hasonlat, az úgynevezett szőlőszemhasonlat, amely a földről mint lassan érő gyümölcsről beszél, majd megesküszik, hogy a világ boldogságáért és ennek eszközéért, a szabadságért fog egész életében küzdeni, és ha kell, meg is halni.

„Ily vallomást tett… Nem hallotta ember;
De meghallotta odafönn az isten.
Fölvette a szent könyvet, melybe
Jegyezve vannak a martírok,
S belé irá a Szilveszter nevet."

Két könyvről van tehát szó, az egyiket emberek írták, a másikat maga az Úr. A kérdés az, milyen típusú világtörténelmet olvashatott Szilveszter?! Ez a történelemkönyv csak olyan lehetett, amely kizárja a rövid távú eredményes cselekvést, hiszen a legelszántabb nagy lélek is – amely Szilveszter szerint is ritkán terem – csak egyetlen sugárként érlelheti a földet, mint ahogy ezer és millió napsugár érleli a gyümölcsöt. Tehát tudja is azt, hogy ő maga sohasem fogja megérni
a megnyugtató véget.

„Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok!"

Petőfi történelemszemléletének világirodalmi előképeit Horváth János monográfiája vizsgálta először kellő alapossággal. Ő kiemelte Az apostolban is megfogható különleges istenkép kapcsán az angol romantika hatását, elsősorban Shelleyét és Byronét. Őutána azonban legelsősorban nem annyira a költő, mint amennyire a forradalmár és a szabadságharcos a világ- vagy magyar történelmi vonatkozású olvasmányaira koncentrált a kutatás (elég itt utalnunk arra a hosszú és áldatlan küzdelemre, amelyet Lukácsy Sándor eredményei ellen folytattak sokan, mivel politikailag veszélyesnek tartották, hogy a legpregnánsabban a radikális Gracchus Babeuf és Philippe Buonarroti – Étienne Cabet műve által közvetített – eszméi esetleg megakadályozhatják a kommunista vezér-ideológusok által Petőfinek kiosztott szerepet; hiszen szerintük – mint erre néhány ordítóan borzasztó példa olvasható Margócsy István Jöjjön el a te országod. Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból című könyvében – Petőfi a mindenkori pártvonalhoz igazodó valódi népfrontos kommunista volt).
Talán Martinkó András kulcsfogalma a legtöbbet ígérő kiindulópont, amelyet ő ugyan nem Petőfire, hanem Vörösmartyra alkalmazott, és ez nem egyéb, mint a „földi menny” eszmeköre, hiszen ezt a különösnek látszó jelzős szerkezetet leghatározottabban Herder állította történetfilozófiája középpontjába. Petőfi könyvtára csak részben rekonstruálható, legjobb tudomásom szerint igazolhatóan nem találhatunk adatot birtokában lévő saját Herder-kötetről, ám lehetetlen, hogy csupán Vörösmarty és Vajda Péter iránti rajongása, illetve szeretete hívta volna fel figyelmét arra a költőre, teológusra, filozófusra, aki Verseghytől és Kazinczytól kezdve minden magyar író eszményképe vagy vitapartnere volt.
És mit is ír a világtörténelemről – amelynek tanulmányozásából Szilveszter bibliai vagy akár a muszlimok Koránjára emlékeztető hitelveket olvas ki – Herder az itt számba veendő Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című fő művében? Például a mű XV. könyvének elején így ír arról, hogyan viszonyul egymáshoz a történelemben a rossz és a jó:
A történelemben tehát minden mulandó; templomán ez a felirat áll: Hívság és Elmúlás. Elődeink porán lépkedünk, elpusztult emberi intézmények és királyságok süppedő törmelékein folytatjuk vándorutunkat. (…) Azt hisszük, önállóak vagyunk, holott mindenben a Természettől függünk; változékony dolgok láncolatába kapaszkodva, nekünk is az ő körforgásának törvényeit kell követnünk, tehát a keletkezés, a lét és az elmúlás törvényeit. (…) Vajon nem észlelhető-e mindazonáltal valami csekélyke előrehaladás? De hol mutatkozik ez meg a történelemben? Mindenütt csak pusztulást látunk, és nem tapasztaljuk, hogy az új jobb volna annál, mint ami elpusztult. A nemzetek felvirágoznak, és elhervadnak; az elvirágzó nemzet nem terem többé fiatal vagy éppenséggel szebb hajtást. (…) Labirintusban járunk körbe-körbe, ahol életünk csupán egy arasznyit rövidít az úton; szinte közömbös lehet hát számunkra van-e a tévútnak tervrajza és kijárata. (…) Ám ha van Isten a Természetben, akkor van a történelemben is; mert az ember is része a teremtésnek, és legvadabb kilengésiben és szenvedélyeiben is törvényeket kell követnie, melyek nem kevésbé szépek és kiválóak, mint az égi és földi testeket mozgató törvények. (…) Az istenség semmi mással nem kötötte meg az emberek kezét, mint azzal, amik ők maguk voltak – a hellyel, az idővel és belső erőikkel. Amikor hibáztak, semmilyen csodával nem sietett segítségükre: hatni engedte a hibákat, hogy az emberek maguk tanulják meg kijavítani őket. (…) A zsarnokság hosszas elviselése például semmiképpen sem a zsarnokok erőfölényén alapult; a leigázottak készséges, hiszékeny gyengesége, majd türelmes belenyugvása alkotta a despota egyetlen és legnagyobb támaszát. (…) Megannyi nép elmulasztotta e tekintetben annak a jognak a használatát, amellyel az ész mennyei adománya formájában Isten megajándékozta. Nem kétséges azonban, hogy ami eddig nem történt meg a Földön, az megtörténhet a jövőben; mert elévülhetetlenek az emberiség jogai, az erők pedig, melyeket Isten helyezett belé kipusztíthatatlanok.
Van azonban Herdernek egy tankönyve, ezt Kis János fordította magyarra 1815-ben, és utána még öt kiadást megélt. A címe: Doktor Luther Márton’ Kis Kathekizmusának Magyarázatja, Néhai superintendens Herder után. A gyermek Petőfinek ez volt a hittankönyve Sárszentlőrincen 1831–1832-ben. A község híres evangélikus gimnáziumáról és Petőfinek ott szerzett élményeiről elég sokat tudunk, de ennek a Herder-könyvnek az ismeretével eddig nem vetettek számot a kutatók, pedig alapvető volt, mert Herder tulajdonképpen nemcsak magyarázta, hanem alaposan át is dolgozta Luther azon szövegét, amely a mai napig is az evangélikus hitoktatás használatban lévő alapkönyve; utolsó magyar fordítása például tavaly jelent meg. Herder az átdolgozásban igen nagy ügyességgel használta fel a Luther által következetesen mellőzött kanonikus vagy akár deuterokanonikus bölcsességi könyveket, és ezért alaposan tudott a kisdiákok szintjének megfelelően a rosszról, a gonoszról és a bűnről is értekezni. Feltétlenül megérdemelne egy teljes elemzést a Kis János-féle fordítás teológiailag is, ahogyan például utolsó tudós elemzője, Kertész Botond a költő-lelkész püspöki működését feltárta és értékelte. Mindenesetre Szilveszter merényletének megszerkesztéséhez, vagy akár átkozódásának lélektani alapjához jól társítható a Herder-féle kis katekizmus 136–137. oldalán található kérdés-felelet sor. Eszerint a bosszús ember így imádkozik:

„Ezt imádkozza: Isten, ne bocsásd meg nekem az én vétkeimet, mint ahogy én se bocsátok meg felebarátomnak. Légy irgalmatlan hozzám, a’millyen én hozzája vagyok. Milyen imádság ez? Szörnyű imádság. Mert mind életünkben, mind holtunkban szükségünk van arra, hogy az Isten bűneinket megbocsássa (Jak 2,13). Irgalmasság nélküli ítélet lészen azon, aki irgalmasságot nem cselekszik. – Ez csak egy példa, több tucatnyit lehet összeszedni a könyvecskéből annak bizonyítására, hogy a kis Petrovics gyerek nemcsak a latin klasszikusokban volt félelmetes memóriájával az osztály rettegett csodagyereke, hanem úgy látszik, egy életre elraktározta Herder könyvecskéjének szövegét és Lehr tanár úr hozzá fűzött magyarázatait…"

Szerintem elmondhatjuk, hogy nem csupán Vörösmarty gyászát és reményét lehet kapcsolatba hozni Herder „csak azért is” humanitáseszméjével, vagyis a ’nincsen remény, nincsen remény’ jajszavát a mégiscsak feltűnő Noé bárkájával, és nem csupán Vajda Péter sorolható még a Herder által megihletett utókor költői közé, aki a Petőfi által oly szeretett Dalhon előbeszédében szerepelteti önmagát mint Istennel az emberiség sorsáról társalgó poétát, hanem bízvást gondolhatjuk Petőfiről is, hogy Az apostol végén nem a kétségbeesés szól, amikor fellépteti az elvénült és kihalt szolganemzedék helyére lépő új és fiatal sarjadékot, hogy osztotta Herder látomását az isteni terv valamikori győzelméről.
Az, hogy a bitófa mellett pora sem marad Szilveszternek, az más kérdés. Petőfi a tragikus iróniát is mesterien művelte. Nem csoda, hogy olyan jó barátok lettek Arany Jánossal…

A szerző irodalomtörténész, professor emeritus, az MMA rendes tagja