Nem bírta elviselni, hogy vége a nyaralásnak. Levegőtlen lakásában úszónadrágra vetkőzött. Nagybelű szatyorba rakta a még ki sem száradt gumimatracot, a pumpát, a strandpokrócot, a méretes-pálmafás törölközőt, néhány doboz jéggé hűtött nulla százalékost, s lebattyogott a belvárosba kígyózó buszhoz. A körútnál leugrott a bepállott tömegnyomorból. 48 fokot pöttyözött a fővárosi hőmérő…
A járdán, ahol nem égetett annyira a nap, egy gíroszárus és egy borbélyház között leterítette pokrócát. Felfújta a matracot, és belelépdelt a finoman sodró-fodrozódó aszfaltba. A szétfolyt kerékpársáv fölött ráfeküdt az ódivatú (piros-kék, hajrá Vasas!, hajrá Kádár!, oly jó ez a lebegés!) úszóalkalmatosságra, és elrúgta magát a járdaszegélytől. Talpát sárgára festette egy feloldódó kerékpárjel. Többen megtapsolták a nem hétköznapi produkciót…
A tapsra feltűntek a villamossínen suhanó, kátrányos aljú vízibiciklik, és néhány vitorlás is szelni kezdte a fekete habokat a Nyolcszöglet távolában. A járdaszigetekről pecások lógatták botjaikat a bulvárfolyamba. Néha kapás is volt. Vehemensen ellenkező, összeragadt szőrű vízipatkányokat húztak partra, amelyek őrjöngve csaptak rá a csótánycsalira. Közben a pár perce még megrökönyödötten szemlélődő csodavárók megrohamozták a sportboltokat, és öt minutum alatt felvásárolták a fürdőruhakészleteket, a búvárszetteket, az extra kátrányszívó hatású, mikroszálas törölközőket, a strandcipőket és gumipapucsokat. Akinek már semmi sem maradt, gatyára, bugyira, melltartóra vagy monokinire vetkőzve strandolt az olvadt, fekete lében…
Délután már a polgármester is meglátogatta a Mókembé-beliek Fekete-tengerét, avagy a tengertelen város Grand Canalját. Elrendelte, hogy a mai naptól kötelező a fürdés a járdaszegélyek között. Az autósokat megbüntettette, járgányaikat elszállíttatta. Az e-rollereseknek és bicikliseknek jetskiket adományozott a városháza. A szegényebb sorsúaknak pedig rögtönzött kátrányban-úszó-tanfolyamot szerveztek a krollozni tudó, minden lében Grand Kanál civilek…
Fesztiválhangulatban tobzódott a fekete ország fekete városának fekete ütere…
Estére azonban jött egy front. A strandvágy, szemhunyásnyi idő alatt, húsz fokkal csökkent. A járdákon lébecolók hamar besereglettek a kocsmákba, gyorsétkezdékbe, ám a fürdőzést abbahagyni a hideg ellenére sem bírók belekeményedtek az aszfaltba. Fekete monumentek mutatták a hajdanvolt jókedvet. Ébenszín, labdázó szoborcsoportok, supdeszkáról örök szoborrá suppanók, krollmozdulatba ragadtak, bitumenen odaátra lebegők, égnek feketéllő, utolsó, kétségbeesett kátránybuborékot gömbesztő légpipák ijesztették a mentőalakulatokat. Az aszfaltba lábbal lógázók csapdába esve jajongtak. Nekik még volt némi amputáns esélyük. De a bitumenen lebegőknek semmi, de semmi! Néhányan az aszfaltfolyam alján őrződtek meg a jövőnek. Rájuk majd régészek vadásznak…
Divatot és tömeghalált teremtő hősünk, hogy róla se feledkezzünk meg, fejesugrásba keményedett…
A polgármester pedig… Ő még sok-sok éven át polgármester maradt, mert jót tett neki, hogy az emberek agyára ment a hő, és tüdejére szállt a kátrány hasisnál is hatásosabb párája…
