Az életrajzi adatokból ismeretes, hogy Pilinszky könyvtára teljes egészében nem maradt fenn – nem csupán a többszöri költözések során veszhettek el kötetek, hanem azért is, mert 1945 januárjában a család lakását ért bombatalálat miatt szinte minden megsemmisült – köztük kéziratok, a költő doktori értekezése és a családi könyvtár is. Pilinszky háború előtti irodalmi kapcsolatairól csupán szórványos információink vannak: főként folyóiratok szerkesztőségeiből ismert néhány nála idősebb szerzőt: Thurzó Gábor mellett Örley Istvánt, aki a Magyar Csillag egyik szerkesztője és a Magyar Rádió irodalmi osztályának a lektora volt, valamint a pusztán két számot megélt Ezüstkor szerkesztői közül Rónay Györgyöt és Sőtér Istvánt – a Piarista Öregdiák, az Élet vagy a Vigilia mellett egyszer-egyszer publikált ugyan az Ave Maria, a Napkelet, az Új Idők és a Diárium című lapokban is, ám ezek körülményeiről semmiféle információ nem maradt fenn, csak feltételezhetjük, hogy a versek elhelyezésében főként Thurzó segítette a nála kilenc évvel fiatalabb költőt.

Mindössze három, keltezés nélküli, 1945 előtti kiadás található a dedikált könyvek között, ám még ha szerzőiket a negyvenes évek elejéről futólag ismerte is (Ágoston Julián, Toldalagi Pál, Németh László), nem valószínű, hogy a kötetek megjelenésének évében (1939, 1940, 1943) kapta volna őket. A szakirodalom rendszerint 1947-re teszi Pilinszky és a későbbi atyai jóbarát, Németh László megismerkedését, ám egy visszaemlékező szemtanú, Takáts Vilmos beszámolójából tudható, hogy erre jóval korábban, 1944. március 12-én került sor, mikor a húszéves Pilinszky két volt gimnáziumi osztálytársával ismeretlenül felkereste lakásán az akkor negyvenegy éves írót. (Kovács Erika: Pilinszky és a család. 2009) A Lányaim kötetét azonban nem ekkor kaphatta, az ajánlás valószínűleg 1947 őszéről való: „Ezt a szerény aritmétikai feladványt / sok szeretettel és nagy várakozással ajánlja / a magyar ir[odalom] fiatal algebristájának / Németh László.”

Pilinszky – hazatérve Németországból – 1946 legelejétől kapcsolódik be az akkor újonnan szerveződő irodalmi életbe.

Májusban már meg is jelenik első verseskötete, a Trapéz és korlát, megismerkedik kortárs szerzőkkel, köztük is elsősorban nemzedéktársaival, és egy évig részt vesz a júliusban induló Újhold szerkesztésében. A háborút követő koalíciós időszakból, 1949-ig huszonegy dedikált kötet maradt fenn, jellemzően saját korosztályának költőitől (többek között Lator Lászlótól, Rába Györgytől, Szabó Magdától), míg a prózaíró nemzedéket mindössze hárman képviselik: Karinthy Ferenc, Lengyel Balázs és Mándy Iván. Az előbbi listából feltűnően hiányzik Nemes Nagy Ágnes neve, akinek szintén 1946-ban jelent meg első kötete, Kettős világban címmel, és minden bizonnyal dedikálta azt Pilinszky számára. A nála idősebb generáció tagjai közül csak néhány névvel találkozhatunk: Rónay György, Toldalagi Pál, Vas István, valamint Németh László és Sík Sándor, a piarista rend tartományfőnöke s egyben a Vigilia főszerkesztője ajándékozott dedikált kötetet Pilinszky számára. Ekkoriban a Vigilia mellett a Magyarok és Válasz rendszeres szerzője, így az ezekben a lapokban megjelent szerzők egy részét is ismerhette már (például Illyés Gyulát, Kardos Lászlót, Komlós Aladárt, Cs. Szabó Lászlót, akik később szintén dedikálták köteteiket Pilinszkynek), és különösen a Sárközi Márta köré csoportosuló értelmiségi társaságot. Ebből a periódusból Darázs Endre egyik dedikációját érdemes idézni, mert kiderül belőle, hogy a Kunyhó, füsttel címen megjelenő, a korszak egyik legnívósabb kötetének összeállításában Pilinszky segédkezett: „Pilinszky Jánosnak / e kötet világra-segítőjének / őszinte hálával, barátsággal / és szeretettel / Bp. 1947, II, 7 / Darázs Endre” – Pilinszky egyébként őt tartotta nemzedéke legígéretesebb költőjének, és hatással volt a saját kötészetére is.

A kommunista hatalomátvétel Pilinszky költői karrierjét is megpecsételi: 1949-ben már csak a katolikus Vigiliában publikálhat, 1950-ben még egyetlenegyszer, szintén ugyanitt, majd 1956 nyaráig sehol sem. Csupán a Szépirodalmi Kiadó alkalmazza külső korrektorként – a helyzetet jól érzékelteti Domokos Mátyás visszaemlékezése: „A meglehetősen nehéz körülmények között élő költő ekkoriban a Szépirodalmi Könyvkiadó külső korrektoraként kereste valóban nagyon sovány kenyerét; a Csihajda vagy A forradalom katonája szövegeinek a nyomdahibáit javítgatva, »véresre olvasva« a szemeit, miközben a század európai lírájának egyik kiemelkedő darabját, az Apokrifot írta…” (Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János. 2000) A korszak bornírtságára jellemző, hogy a kommunista Madarász Emil proletár matrózt dicsőítő verses elbeszélését Pilinszky korrektúrázta, a felelős szerkesztője Juhász Ferenc volt és a könyvet Kass János illusztrálta. Az efféle munkák mellett főként magyar klasszikus szerzők műveit kapja meg ellenőrzésre, azonban mindössze egyetlen könyvben szerepel a neve sajtó alá rendezőként: Móricz Zsigmond Kerek Ferkó című regényének negyedik kiadásában (1955), melynek utószavát a jeles irodalomtörténész, Vargha Kálmán írta, aki egyebek mellett az Újholdnak és a Vigiliának is a szerzője volt – tőle 1952-ből és az 1960-as évekből is találhatunk dedikált kiadványokat a költő könyvtárában.

Pilinszky egzisztenciális gondjainak enyhülését hozza, amikor 1956-ban az akkor épp új munkatársakkal kiegészülő Magvető Kiadónál kap lektori állást.

Az alig egyéves időszakból tizenhárom olyan kötetről tudunk (valamennyi verses mű), melyet felelős szerkesztőként jegyez –

hétnek élő kortárs a szerzője: Csuka Zoltán, Hajnal Gábor, Károlyi Amy, Keszthelyi Zoltán, Reményi Béla, Kopányi Zsolt, Weöres Sándor, ám közülük csupán Károlyi Amy dedikálta Holdistennő (1957) című verseskötetét „kedves lektora” számára. – Az 1950-es évekből huszonhét dedikált könyv maradt fenn, ám a szerzői névsor kevés új ismeretségről tanúskodik, többségük (akár csak Pilinszky) az ötvenes évek első felében szintén publikációs problémákkal küszködött. A nemzedéktársak között megtalálható Darázs Endre, Demény Ottó, Birkás Endre, Juhász Ferenc, Kálnoky László, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor és Weöres Sándor, az idősebb generációból pedig Basch Lóránt, Erdélyi József, Komlós Aladár, Németh László és Sík Sándor egy-egy művel. E kötetek közül Juhász Ferenc A tékozló ország című eposzát érdemes kiemelni, mivel Pilinszky mindig nagy elismeréssel szólt róla, és a kettejük közti baráti kapcsolat kevésbé ismert: „Pilinszky Jancsinak őszinte, igaz / barátsággal / Juhász Ferenc / Budapest, 1955 június 6.”

Miután a Magvető Kiadó irodalmi vezetője, Bodnár György 1957 októberében távozik posztjáról, és attól kell tartani, hogy a kiadóban és a kiadási lehetőségek terén újabb szigorítások következnek, Pilinszky felmondja lektori állását. Novembertől az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyásával az Új Ember katolikus hetilapnál helyezkedhet el – ekkortól egészen haláláig lesz az idővel már kilencvenezer (!) példányban megjelenő újság belső munkatársa és rendszeres szerzője.

Az 1960-as évek elejétől kezdődő külföldi utazások (Bécs, Párizs, Brüsszel, London, Róma, Svájc, Lengyelország, Jugoszlávia) rendszerint hivatalos meghívásokat jelentenek különböző költői fesztiválokra, fordítókkal való találkozásra, melyek során egyre inkább rálátása lesz Pilinszkynek a nemzetközi irodalmi folyamatokra, irodalomelméleti irányzatokra, és számos nemzetközi kapcsolatra is szert tesz, különösen az emigráns, illetve határon túli (vajdasági) szerzők körében. Közben hazai népszerűsége is látványosan növekszik, és ez a kétirányú folyamat a dedikált kötetek megugró számában is jól megmutatkozik: ebben az évtizedben már nemcsak nemzedékének tagjaitól és néhány nála idősebb pályatárstól kap tiszteletpéldányokat, hanem fiatalabb, pályakezdő költőktől, valamint határon túli szerzőktől is. A már korábban említett névsor kiegészül például Illés Endre, Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Mátyás Ferenc, László Gyula nevével, a fiatal költőket pedig olyanok képviselik, mint Ágh István, Kalász Márton, Kerényi Grácia, Orbán Ottó, Parancs János, Székely Magda, Tandori Dezső, Tornai József, Tóth Bálint, Tóth Judit. A hatvanas évek első felétől a vajdasági Új Symposion, valamint a Párizsi Magyar Műhely fiatal szerzői is rendszeresen eljuttatják kiadványaikat Pilinszkynek. A legértékesebb bejegyzés kétségkívül Weöres Sándoré, a Tűzkút című kötetből: „Pilinszky Jancsinak / az egyetlen élő magyar költőnek / csodálattal és szeretettel / Weöres Sanyi. / Bpest, 1964. máj. 14.”

Pilinszky az 1970-es években továbbra is Párizsban tölti a legtöbb időt (évente akár több hónapot), jelentős nemzetközi fesztiválok meghívottja, és a már korábban említett helyszínek mellett eljut Stockholmba, Münchenbe, Rotterdamba és a tengerentúlra (Torontó, New York, Boston). Nemzetközi ismertsége folyamatosan növekszik, és valószínűleg ennek köszönhetően is enyhül a hazai irodalompolitikai megítélése: 1971-ben, majd ötvenévesen megkapja a József Attila-díjat. 1974-ben Aczél György már neki is küld az új könyvéből! Az egyre szaporodó kritikák egyértelműen elismerők, ideológiai kifogásokkal nem élnek, s ha elvétve is, de már kap meghívásokat hazai közönségtalálkozókra, felolvasásokra.

Az egyre hosszabb időszakokat külföldön töltő Pilinszky itthoni irodalmi kapcsolatai némileg meglazulnak,

de régi ismerősei, barátai továbbra is eljuttatják hozzá újonnan megjelent műveiket (például Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Németh László Rónay György). Mellettük felbukkannak olyan, szintén régről ismert, baráti emlékeket őrző kortársak, mint Örkény István, Nagy László, Szécsi Margit, Lakatos István, Palotai Erzsi, Somlyó György, valamint Kondor Béla, Czigány György és Jelenits István. A fiatal nemzedék tagjai közül ezúttal is a költők vannak túlnyomó többségben, például: Albert Zsuzsa, Bella István, Takács Zsuzsa, Szepesi Attila, Vaderna József, Szöllősi Zoltán, Vasadi Péter. A pályakezdő prózaírókat Ács Margit, Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Pályi András, valamint az első kötetével negyvenhat évesen jelentkező Kertész Imre képviseli. Kertész mindössze nyolc évvel volt fiatalabb Pilinszkynél; az ő bejegyzése is kivételes értékű, hisz kevésbé ismert, hogy az író milyen nagyra tartotta kortársát: „Pilinszky Jánosnak, / »Egy párbeszéd…« / és a szigligeti párbeszéd emlékére, / barátsággal: / Kertész Imre / Bpest, 1976. VI. 2.”

Az „Egy párbeszéd…” utalás Pilinszky készülő Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetére, amelynek alcíme Egy párbeszéd regénye, és felolvasott belőle az írónak a Szigligeti Alkotóházban. Az emigráció szerzői köre szintén bővül ebben az évtizedben, immár a Németországban, Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában élő magyar szerzők is jelentkeznek nála, például Béky-Halász Iván, Kerecsendi Kiss Márton, Major-Zala Lajos, Tűz Tamás vagy Botond István.

Pilinszky a megnövekedő népszerűséget és a körülötte kialakuló kultuszt nehezen viseli, emellett magánéleti válságok is gyötrik, rövidebb időkre ugyan, de többször kórházba kerül – ha teheti, inkább vidéken, Velemben, Törőcsik Mariék mellett, vagy Székesfehérváron unokaöccse, Kovács Péterék közelében tartózkodik. A nyilvánosságtól igyekszik visszavonulni, és irodalmi kapcsolatai meglazulnak. Az 1979 közepén lebonyolított, több mint hatszáz tételt számláló, nagyrészt idegen nyelvű könyv- és folyóirateladást követő utolsó másfél évében nem vásárolt könyvet, mindössze kilenc kötet került a könyvtárába: két antológia, amelyben tőle is szerepelnek versek, illetve egy, amelyben róla is szó esik, valamint hat könyvet kapott ajándékba, közülük öt a dedikált: kettő régi ismerősétől (Kerényi Grácia, Kovalovszky Miklós), három pedig fiatal szerzőtől (Nagy András, Odze György, Vékey Tamás) származik.

Nagy András kísérőlevéllel küldte regényét:

Kedves Pilinszky János! / Ismeretlenül, „orvul” – talán tolakodva – küldöm Önnek Savonaroláról szóló regényemet. Nem csak a tisztelet, a hódolat vezérel, de a lelkifurdalás is: az eviláginál tágasabb kétségbeesés metaforáit keresve el kellett jutnom Önhöz, szükségem volt az Ön szavaira, kategóriáira. Ezekhez nyúlva – remélem – nem léptem át a tiszteletesség határait. Bocsánatkérésem megkésett terrorjára nincs mentség. Legfeljebb, talán, a könyv. Végtelenül lekötelezne, ha elolvasná. / Tisztelettel üdvözli: Budapest, 1980. október 23. / Nagy András”.

Ez a megkülönböztetett figyelem és baráti szeretet nemcsak a dedikációk sajátja, hanem Pilinszky emberi és költői alaptermészete is: számára a barátság az evangéliumi egység megtestesült formáját és bármiféle párbeszéd előfeltételét jelentette, a „humanizmuson túli humanitás” felmutatását. Nyilatkozatai közül talán elég két idézet mindennek illusztrálására: „A művészet (is) valami ilyen: megkeresni azt a személytelen és forró attitűdöt, amellyel ugyanakkor zavartalanul és mindenfajta kirekesztés nélkül és ugyanakkor nagyon személyesen mindenkivel szót válthatok.” – „Épp a barátság zár ki például minden klikket, minden tömörülést, tudniillik univerzális. A Weltbürgert, a világpolgárt illett szembeállítani a hazafival. Szembe is lehet állítani, mert mindannyian az univerzum polgárai vagyunk, és azt hiszem, hogy a barátság valahol itt van, és itt érintkezik a művészettel, hogy azt érzem, hogy az univerzumnak vagyok a polgára.”