A halál közelében mindenki filozófussá válik. Szeretné megérteni a végességet. Ami kezdettől fogva ott van a legbensőnkben, csak nem merjük megszólítani. A kezdet és a vég. A kezdet természetes, a világra kívánkozás, a lényszerűség nem kíván magyarázatot. De a megszűnés, a kigöngyölődés, az elfogyás – igen. Először is van a panasz, a fájdalom, az önsiratás. Hiába, hogy több ezer nemzedék váltotta egymást, amíg idáig jutottunk, nem vigasztal ez senkit. (Minket sem.) Jó lenne jó pofát vágni mindehhez – mihez is? –, hogy ilyen a konstrukció, a valahonnan valahová jutás és egyszer csak azt mondják: vége. Gyakran látom filmeken (olykor a valóságban is), amint a régészek közönyösen, szakértőn forgatják, vizsgálják elődjeik koponyáját. Megállapításaik tudományos ismeretté válnak. S tán a jövőben az ő koponyáik is vizsgálódás tárgyát képezik. Most értem meg igazán Az ember tragédiája utolsó felvonása jelenetét, Ádám, Lucifer és az Úr vitáját. Érvre érv felel, amit ésszel el lehet fogadni. De azért Ádám a végén odaszúrt a nagy ívű metafizikának: „Csak az a vég. Csak azt tudnám feledni.”

*

A számok fölfoghatatlanok. Huszonhét milliónál több fertőzött, majd egymillió halott. S ez napról napra nőtt, ijesztő, hol fog megállni? Kerestük az analógiákat, hogy a spanyolnátha hasonló méretű volt, és áldozatai sem kevesebben. S ma jobbak a védekező eszközök. Már nem tudtuk, melyik vakcina után kapkodjunk? Melyik a jobb, az igazi? Az orosz? Az amerikai? Netán a saját kutatás és fejlesztés? És mozgalmak robbantak ki, akik tagadták a járványt… És tüntettek ellene… Apokaliptikus látomások tűntek elő. Bár némely utópisztikus filmen már megjelentek hasonlók, amikor a tömegméretű járvány kontinenseket fertőzött meg. És gigantikus falak emelkedtek a megfertőzöttek körül. S a karantén méreteit már nem tudtuk megbecsülni… És a rémület általánossá vált: nincsenek védett területek, a járvány bárhol fel tudja ütni a fejét… Csak nem bekerülni a Nagy Darálóba! Segít-e az ima? A vallás? Nő-e a hívek száma? Vagy a csalódás erősíti az amúgy is erős szkeptikus alaphangot? Hamvasnál találtam egy-két passzust a vallásosságról. Véleménye szerint a szaktudomány a bűnbeesés körül forog. „Csak az a vallásos, akinek ez a legmélyebb életszíve a bűn gondolatától vérzik. A vallás morális és metafizikai sebet ejt. A tudomány ezt a bűnbeesést úgy módosítja, hogy intellektuális bűnbeeséssé teszi.” Lehet, hogy intellektuális bűnözők vagyunk?

*

Hamvast nemcsak olvasni, irigyelni is lehet. Mert tudott írni a fákról, volt róla mondanivalója, megfigyelte őket, egy-egy jellegzetes példányt a maga teljességében tudott felidézni. Tudott írni a rántott levesről, mint az elemi éhség elcsitítójáról. És eszembe jutottak a gyerekorom rántott levesei. Volt, hogy házi kenyeret ettünk hozzá, fehér, szikkadt, sokszor már száraz kenyeret, amit a nagykéssel vágtunk a párolgó leveshez. Ám ha jobban ment – és tojtak a tyúkok – jutott bele tojás is. A fehérjét nem szerettem, a sárgáját igen. És a piros lében úszkáló tojáscafatok igencsak jó ízűek voltak. Nekem mindig kellett hozzá egy kis ecet is. A kömény nem hiányozhatott belőle, s még a legszegényebb háztartásban is akadt belőle. A köménymag. És – ahogy Hamvas is írja – lehetett fogyasztani melegen, langyosan, hidegen, nálunk a teát pótolta, emlékszem, csak később tértünk át valamilyen olcsóbb teára. És a rántott leves lassan kikopott az étrendünkből. Nagy meglepetésre új családom egyik kedvenc étele volt, és gyakran készítették, valóban, gazdagon, tojással, köménnyel, ecettel. És gyakorta kerül ma is az asztalunkra, és ma is szívesen fogyasztjuk. A vöröses, paprikás lé mindig képes bizalmat kelteni maga iránt. Egy rántást elkészíteni még egy férfi is tud. Valóban, én is kipróbáltam, ugyanolyan jó ízű lett, mintha az anyósom vagy a feleségem csinálta volna. De nem akartam versenyezni velük. Ez az étel, szintén Hamvas megfigyelése, amit nem hamisítanak, mint az egyéb élelmiszert. Pirított kenyér is mindig akad, s már számtalan kenyérpirító áll rendelkezésünkre. És esetleg valaki elmondja az asztali áldást is, ami aztán végképp kiment a divatból. Pedig az áhítat az igénytelen rántott leveshez igazán illenék.

*

Abban a szerencsében van részem, hogy tíz éve már a füredi Quasimodo-verspályázat zsűritagja lehetek. A történet a hatvanas évekre megy vissza. A Nobel-díjas költő, Salvatore Quasimodo a Szovjetunióból tért haza, ahol orvosi kezelésen vett részt. Budapesten rosszul lett, és a korabeli magyar kormány a balatonfüredi szívkórházban kezeltette. Aki itt írt egy remek verset is ebből az alkalomból, megörökítve az eseményt, részvételével emlékfát ültettek látogatásának tiszteletére. A hársfa megerősödött, a tisztelet nem csökkent, inkább nőtt. A rendszerváltozás is legitimizálta az ünnepséget, amelyen a költő fia – egyébként ismert olasz színész – is gyakran részt vett, s a díjnyertes versek elhangzanak olaszul is, magyarul is. A zsűri néha változott, ma Szörényi László irodalomtörténész az elnöke. A feladat egyértelmű: ki kell választani az emlékdíj elnyerőjét, a különdíj megkapóját (idén Debrecen városa Térey-díjat ajánlott fel), és a tíz oklevelet elnyerő szerzőt. Kétezerben Faludy is küldött verset, egy szonettet, amivel nagydíjas lett, s az idén felavattuk a Panteonban, a színház előterében emléktábláját születésének száztizedik évfordulója alkalmából. Persze, a járvány ebbe is beleszólt… Egyszerűbb lett program, s kevesebb résztvevőt szerveztek a jeles eseményre. De nem csigázom az érdeklődést: a fődíjat a székelyudvarhelyi költő, Lövétei Lázár László nyerte Melyik Nap alatt? című versével, a különdíjas Zsávolya Zoltán lett Munkacímre című versével, a Térey-díjban Garaczi László részesült In Cauda Venenum című versével. A tizenkét okleveles költő nevét nem sorolom fel, csupa kiválóság, sajnos sokan nem tudtak eljönni a díjkiosztó ünnepségre. De így is szép volt, igazi irodalmi esemény. A Vaszary-villa, ahol a díjkiosztó zajlott – ma múzeum és rangos kiállítóhely – nemcsak az olasz költőt, a verseny résztvevőit vonta fénybe, hanem bizonyította: az élet nem állt meg, az ünnep nem maradt el. Akik elmentünk, részvételünkkel a reményt képviseltük.

*

Balatonfüredet régóta kedvelem. Füredi barátaim révén ismertem meg dr. Bóka Istvánt, több ciklusban a város polgármesterét. Nyitott, értelmes ember, aki jogász létére is kiválóan ismeri az irodalmat, és érdemi partnere a kulturális programoknak. Titkára, jobbkeze Cserép László egykori népművelőként szintén megtalálta a helyét, számos sikeres rendezvény lebonyolítója, és talán barátunkká vált az évtizedek alatt. Egyszóval Füreden otthonosan érezzük magunkat, és a gyönyörű panoráma csak fokozza az élmény nagyszerűségét. Újabban két nem épp kellemes élménnyel lettem gazdagabb, ami a városhoz kötődik. Az egyik Bujtor Istvánnal kapcsolatos. Akkor még, a nyolcvanas években a Fejér Megyei Hírlap munkatársaként írtam egy cikket a színházról. Ebben óvtam a színházat, ne kövessék azt az utat, amit „mucsai Broadway-nak” neveztem. A következmény – a visszavágás – hamar bekövetkezett, feleségemet Bujtor pár nap alatt kirúgatta a színházból. Engem is megpróbáltak eltávolítani a laptól, de nem sikerült. S ennek még lett mindenféle peres következménye, s nagy volt a harag. Mit mondjak? Lehet, hogy én túloztam el a dolgot, de lehet, hogy Bujtor volt hiúbb a kelleténél. Persze, eszembe se jutott, hogy megkérdőjelezzem a népszerű színész teljesítményét, egy szerény zsurnaliszta megjegyzése volt csupán a cikkem. Szerintem ő is eltúlozta a dolgot. És bizonyos ponton túl meglepve láttam vitorlázó szobrát a füredi mólón. Persze, tudtam betegségéről, de álmomban sem gondoltam ilyen (halálos) végkifejletre. Mindegy, a szobor ott van, néha végighúzom ujjammal az orrát, a babona szerint ez szerencsét hoz. A másik hasonlóan szerencsétlen ügy. Volt egy alsó osztályos autista kisfiú, aki rajzversenyeket nyert, és apja jó menedzselése révén több kiállítást rendezett. Egy ideig jó viszonyban voltunk, aztán valamiért eltávolodtunk egymástól, a kisfiú nagyfiú lett, és egyik kiállítása éppen Balatonfüreden nyílt. És valaki – névtelenül – valami kritikus megjegyzést írt a kihelyezett emlékkönyvbe. (Nem én voltam.) Az apa jelentett fel a veszprémi járási bíróságon, ahol kibontakozott volna a nagy per. Hálát adok az Úrnak, hogy az első meghallgatás után a perpatvar nem folytatódott. Az amatőr (naiv) festő kaszálja a helyi babérokat, amihez jó egészséget kívánok neki. Csak nekem ne legyen hozzá semmi közöm.

*

A helyekről jutott eszembe: ifjabb koromban gyakrabban változtattam lakóhelyet, munkahelyet. De ezzel részben úgy voltam, mint Kafka éhezőművésze, nem találtam megfelelő állomást, ennyi volt az egész. Kétségtelenül, a Kádár-rendszerben kellett valamennyi bátorság, hogy az ember felkerekedjék, és máshol kösse meg a lovát. Volt ennek némi kockázata is. Az ismert rossz jobb volt, mint az ismeretlen. S mégis számtalan példát találtam arra, hogy voltak alkatok, akik nem költöztek, nem változtattak. S olykor nekik lett igazuk. Persze, néha nekem is sikerült kedvezőbb helyzetre akadni. Végül is egy-egy, ez is jó, az is jó. De most, a vége felé, úgy látom, nekem a rosszabb, aki többet és gyakrabban változtattam. Kikoptam a helyi emlékezetből. A sok-sok díszlet elforgott mögülem, és maradt a semmi. Vagyis a nem sok. Az alig valami. Az a néhány fűszál, ami csak nekem terem – valahol elveszett… És kezd nosztalgiám lenni, miért voltam türelmetlen, miért nem vártam ki a végét? Nehéz erre mit mondani. Mert ilyen alkat vagyok. Nem győztem kivárni a kedvezőbb áramlatokat. Ó, igen, az egzisztenciális változtatás. Ezt még Karel Kosiknál olvastam. Most mégis hiányzik a kis zúg, amit enyémnek tekinthetnék – meglehet, túl könnyen hagytam magam mögött a régieket.