Az még egy másik világ volt

◼Első kiadott kötete, az 56-os forradalmat, benne szülei életének és Magyarország történetének fontos eseményeit sajátos humorral megjelenítő, A béka segge alatt című regény 1993-ban felkerült a Booker Prize-ra jelölt könyvek rövid listájára. Az angolszász világ egyik legfontosabb irodalmi díját végül Roddy Doyle Paddy Clarke, hahaha című regénye vitte el. Talán azért, mert két évvel korábban Az angol beteg, Michael Ondaatje regénye volt a díjazott, és a bírálóknak elegük lett a magyar tematikából?

Nem, nem hiszem, hogy erről lenne szó.

◼Persze a rövidlistás jelölés is nagyon sokat jelenthetett.

Igen, mindent megváltoztatott körülöttem. Egy könyv publikálása sohasem könnyű, pedig korábban többször is nekifutottam. Újságíróként próbálkoztam egy tényirodalmi kötettel a magyar rendszerváltásról. „Itt vagyok Budapesten” – írtam a kiadóknak. „Izgalmas. Még nem látjuk, lesz-e ebből valami” – jött a válasz. Aztán: „Hát, tényleg izgalmas a sztori, de várjuk meg, amíg kialakul a helyzet.” És végül hat hónappal később: „Most mindenki Kelet-Európáról ír könyvet.” Így aztán a tervezett anyag negyedrészét írtam csak meg, amiből egy elbeszélésnyi maradt meg. Az Aki hülye, ne olvassa! című kötetemben jelent meg.

◼A Jeges szorítás a szív körül…

Így, amikor a Béka elkészült, ügynököt kerestem a kiadáshoz. Volt már dolgom ügynökökkel, akik megpróbálták eladni a korábbi tényregénykezdeményt, de sikertelenül. Azért odaadtam a Békából pár fejezetet néhány ügynöknek, de majd egy éven át csak elutasításokat kaptam. Ennyit erről, mondtam, és egyenesen a kiadóknak kezdtem küldözgetni az anyagot, ami ostobaságnak tűnhet, de szerencsém volt, mert akkoriban még előfordult, hogy egyik-másik kiadó vette a fáradságot, hogy belenézzen a kéretlenül érkezett kéziratokba. Így aztán egy nagyon kis kiadó, az edinburghi Polygon leszerződött velem. És a könyv megjelenésével rögtön megfordult a szerencse. Először is a Granta folyóirat felvett a „legjobb fiatal írók” listájára. Ez adhatta a legnagyobb lökést, mert a Granta listája nélkül aligha jelöltek volna a Bookerre. Roddy Doyle, aki abban az évben megkapta, már egy ideje a pályán volt. Utóbb elmesélte, hogy az édesanyjának jobban tetszett az én regényem, mint az övé. A Booker jelentőségét nem lehet eltúlozni. Még a rövidlistás jelölés is nagy dolog.

◼A Béka adott tematikája ellenére írói látóköre sokkal szélesebb, regényeinek színhelye sokkal változatosabb, mint azt a magyar–angol családi háttér önmagában sejtetné. Lépten-nyomon francia vonatkozásokat hoz föl, otthonosan mozog a Közel-Keleten, Nagy-Britanniáról és szűkebb pátriájáról, Londonról is mindent tud. Amerikában játszódik a Megváltás Miamiban. Regényeinek és elbeszéléseinek fordításai általában is magas színvonalat képviselnek, ami nem csoda, hisz magyar tolmácsolói közt olyan nevek szerepelnek, mint Bart István, Bozai Ágota, vagy éppen Békés Pál. És a lefordított könyvek számára sem lehet panasz: kilenc angolul megjelent kötete közül hét magyar nyelven is elérhető.

Mind, kivéve a Voyage to the End of the Room című regényemet, illetve az online olvasható French River Obeys Orderst, amely a kiadást várja – ennek egy fejezete megjelent magyar fordításban. Én már elkészültem a szöveggel, de a Londonban még jelen levő Covid, úgy látszik, megakasztotta egy ideig a folyamatot.

◼Van-e kedvence a saját könyvei között?

Úgy vagyok ezzel, mint szülő a gyerekeivel: mind-egyik közel áll hozzám. Ha most írnám a Békát, nyilván kicsit másképp írnám, hiszen mindig tanul az ember, de minden könyvemben van valami, amiért kedves a számomra. És ezzel így vannak azok is, akik szívesen olvasnak engem. Mindegyik könyvemnek megvan a maga tábora. Azt hiszem, a Béka a legnépszerűbb, jórészt azért, mert az olvasó pontosan azt kapja, amit egy regénytől elvár. A sztori áttekinthető, az epizódok időrendben követik egymást, és hát ott a szerelmi szál. Még senki sem jött azzal, hogy ki nem állhatja a Békát. Viszont A gógyigaleri egészen másfajta regény, és annak is szántam. Azt mondanám, hogy az emberek negyede idegesítőnek találná. Ugyanakkor, akinek tetszik, az odavan érte. A rajongói tűzbe mennének érte.

◼A széles körű közönségsiker azért nem idegen Öntől. Egyszer félig tréfásan megjegyezte, hogy a Francia folyóval még egy utolsó kísérletet tesz, hogy meggazdagodjon.

Igen, egyfajta üzleti sikernek szántam. Gondosan kerültem benne a hosszú, bonyolult mondatokat. Van benne hagyományosan izgalmas cselekmény, úgyhogy az ugyancsak Franciaországban játszódó és hasonlóképp krimiszerű A gógyigaleri népszerűsített változatának is tekinthető.

◼Az nem lenne gond, ha nyomtatásban előbb jelenne meg magyarul, mint angolul?

Csöppet sem. Bár előbb a Voyage fordításának kéne nekifutni, ahogy tudtommal az MCC Press tervezi is.

◼Különböző ó- és újvilági egyetemeken tanította és tanítja a szépírás mesterségét, mi több, a Mathias Corvinus Collegium Irodalmi Műhelyének a vezetője.

Jelenleg én vagyok az Irodalmi Műhely. Az MCC a jogi, közgazdasági és társadalomtudományi képzéseire koncentrál. Az ottlétem talán egy újabb irányt jelez.

◼Nálunk csakúgy, mint Nyugaton, a felsőoktatásban a balliberális oktatók vannak többségben. Az MCC viszont mintha egyfajta kormányzatilag szponzorált ellensúly szerepét lenne hivatott betölteni. Lát arra esélyt, hogy az MCC egy jól látható területet legyen képes kihasítani a konzervatív gondolkodás számára a minőségi oktatás terén?

Az egyetemi világban Nagy-Britanniában, a többi angol nyelvterületen és Európa-szerte szinte minden és mindenki erőteljesen balra húz. A brit egyetemek a diverzitás bajnokai. Márpedig, ha van közeg, amelyből teljesen hiányzik a diverzitás, az a felsőoktatás intellektuális világa, amire egy erőteljesen balliberális-centrista irány jellemző. Szép számmal vannak önmagukat marxistaként vagy épp kommunistaként azonosító személyek is oktatói pozíciókban, és ezzel senkinek nincs semmi baja. Ugyanakkor az elképzelhetetlen, hogy egy nyíltan konzervatív, ne adj Isten, szélsőjobbos személy egyetemen taníthasson. Márpedig vagy van diverzitás, vagy nincs. Nem tudom elfogadni, hogy a baloldali szélsőség valahogy mégiscsak jobb, mint a jobboldali szélsőség. Tény, hogy az MCC szellemiségét egyfajta konzervatív, jobboldali ethosz jellemzi, és ez nagyjából elmondható az intézmény oktatóinak többségéről is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy kormányzatilag szponzorált intézményként lenne leírható az MCC. Van egy államtitkár a kuratóriumban, úgyhogy aligha tagadható, hogy érvényesül bizonyos kormányzati befolyás. Viszont nem látom be, miért van az teljesen rendjén, hogy léteznek balos egyetemek, de az elfogadhatatlan, hogy legyenek enyhén jobbra húzó felsőoktatási intézmények is. Mindazonáltal nekem nincs közöm a politikához: én irodalmat, kreatív írást tanítok, azaz az írás mesterségét, ami politikamentes dolog. Célom, hogy gondolkodni tanítsam a hallgatókat. Legyen szó bármilyen szakról, az egyetemi oktatás elsődleges feladata, hogy arra késztesse a hallgatókat: saját fejükkel, önállóan gondolkodjanak, és ez nem kevés. A kreativitást aligha lehet tanítani, de az írásnak van egy szakmának is nevezhető oldala, ami viszont – csakúgy, mint a nyelvről való gondolkodás – a tiszta és lehetőség szerint elegáns önkifejezés technikája. Mindez az önálló gondolkodást is fejleszti.

◼Legutóbbi könyv alakban megjelent, az Így urald a világot című regénye felvonultat ugyan egy erősen karikírozott professzort, mégse mondható vérbeli egyetemi vagy campus-regénynek, sokkal inkább média- vagy modern pikareszk regénynek, amely olyan egzotikus helyekre kalauzolja el az olvasót, mint a törökországi Göbekli Tepe.

Az ismeretség részemről nem túl közeli. Jártam párszor Törökországban, és manapság bármit meg lehet kutatni az interneten. A YouTube-on vagy a Google-lel szó szerint bejárhatja az ember bármelyik város utcáit.

◼Pedig a regény nagyon meggyőző ebben is.

Hát, az írás nem kis részben szemfényvesztés.

◼Ha már a mesterségről beszélünk, hol látja a saját helyét az irodalmi tradícióban? Az egyetemi világ gyakori szereplő a regényeiben, így akár a Malcolm Bradbury és persze Kingsley Amis és David Lodge neve által fémjelzett campus-regény műfajához is sorolhatnánk őket. Gyakran él kifinomult elbeszélői technikákkal, amitől posztmodern jellege is van a regényeinek. Mindezek alapján hol helyezhető el Tibor Fischer a kortárs brit irodalom kánonjában?

Ezen nem szoktam gondolkodni. Az tény, hogy a campus-regény terén Amisé az elsőség, a Szerencsés flótással. De mindaz, amiről ő, Bradbury, Lodge és a többiek írtak, paradicsomi állapotoknak számítanak ahhoz képest, ami ma folyik: az még egy másik világ volt. Én magam is megeresztettem néhány viccet a felsőoktatás rovására, és A gógyigaleri főszereplője is egyetemen tanított, de ő inkább filozófus, mint tanár. Azért tettem meg filozófust regényem központi alakjának, mert ez lehetőséget adott, hogy mindenféle gondolattal eljátsszak. Dr. Eddie Coffin egyetemi múltja önmagában nem fontos, és persze oktatóként le is szerepelt… Különben sem gondolnám, hogy van író, aki azon törné a fejét, hogy hűha, akkor én most melyik kategóriába is tartozom. Szerintem minden íróra érvényes, hogy amikor épp regényt ír, akkor semmi másra nem gondol. A regényírás kimerítő, sivár környezetben végzett munka, az ember folyvást javítgatja, újra meg újra átírja a kéziratot, akár tizenötödjére is. A legtöbb író megkönnyebbülten dől hátra, mikor végre letudta az aktuális penzumot. Rengeteg szeretetteli odaadást igénylő munka ez, de attól kezdve, hogy véget ér, az írónak semmi, de semmi befolyása nincs arra, hogy ki mit mond vagy gondol a könyvéről. Nem is szoktam a könyveimről írt recenziókat elolvasni, úgyis csak az jutna eszembe, hogy „Álljunk meg egy szóra! Ezt meg miért írta le a kritikus?” Mindig jóleső érzés, ha jókat írnak az ember munkájáról, és mindig kellemetlen, ha rosszakat, de előfordul, hogy még az elismerő kritikák is felbosszantanak. Az ember elolvassa, amit írnak róla, és az első reakciója, hogy „Ennek meg mi köze az én könyvemhez?” Tudomásul kell venni, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az a regény kikerült a nyilvánosság elé, teljesen magára van utalva: az író semmit nem tehet érte, úgyhogy irány a következő könyv! Ahogy az olvasónak nem kell, hogy tessen a könyvem, az értelmezés is az ő előjoga. Minden könyv, amiben van némi élet, teret kell hogy engedjen különféle értelmezéseknek. Tehát az olvasó szabadon játszadozhat az író könyvével.

◼Vannak írók – például David Lodge – akik elutasítják a „szerző halálának” francia eredetű elméletét.

A szerző nem halott, de hogy mit gondol a művéről, az nem számít. El kell fogadni, hogy mások másképp gondolkodnak róla. Kulináris analógiával, ha egy mesterszakács főztjét elfogyasztva a vendég azt találja mondani, hogy „Tudja, lehetett volna jobb is”, hiába feleli a szakács, hogy „Kérem, két hétig dolgoztam ezen a szószon”. Ha a vendégnek nem ízlett, akkor nem ízlett neki. Hasonlóképp, ha egy irodalmi mű – legyen az széppróza, vers vagy akármi – nem szólítja meg az olvasót, akkor annyi.

A szerző az ELTE BTK Anglisztika Tanszékének docense