Szomorúan írom, hogy Szepesi Attila öt évvel a halála után megjelenő kötetének kiadását nehéz lett volna jobban időzíteni, még ha lidérces, félelmetes időzítés is ez. Ukrajna és Oroszország háborúban áll, katonák és civilek halnak meg nap nap után, menekültek milliói futottak szerte a világba, és talán nem kishitűek vagyunk, hanem józanok, amikor kongatjuk a vészharangot a Kárpátalján élő magyarság felett.

Szepesi Attila Ungváron született, de beregszászinak érezte és vallotta magát, határon túli magyarnak, egykori (és lélekben mindenkori) kisebbséginek, őslakosnak és bennszülöttnek, amivel persze csak a sorsközösséget kívánta kinyilvánítani, hiszen 1942 tavaszán magyarnak született, magyarországi magyarnak, vagyis a többségi nemzethez, az államalkotó nemzethez tartozónak, mert Kárpátalja akkor éppen újra Magyarország része volt.

Poeta doctusnak tartották őt, tudós költőnek, és sosem tagadta, hogy annak is érzi magát. Mindent tudott, amit a poétikában tudni lehet, mindent kipróbált, és szerette a klasszikus formákat. Annál érdekesebb, hogy kitalálta, felfedezte magának azt a tizennégy soros formát, mely legtöbbször rímtelen és időmérték nélküli, nincs is quadrinákra és tercinákra bontva, mégis vers, de talán mégsem szabadvers. A barbár szonett versszerűségét az egy kép egy téma, és a hol könnyebben, hol nehezebben megfogható ritmus és a könnyen megmutatkozó ív, a felívelés és aláhullás adja.

Életrajz versben elbeszélve. Önéletrajzi versregény.

Nem annak indult. Attila prózában akarta elmesélni… Nem hiszem, hogy az életét. Nem hiszem, hogy ilyen tervezetten. Emlékeket a gyerekkorából. Beregszászt, a Bábotka mezejét, a Szernye mocsarát, álomalakokat. Azt a régi világot, ami az övé volt. Megírt számos fejezetet, de nem szerette. Félretette. Fél év múlva, egy év múlva elővette, átírta. Akkor sem szerette. Ismét félretette. Elég sokáig tartott, míg tudomásul vette, hogy nem megy. Végül a fejezetek egy részéből, vagyis inkább azokból kiindulva, de azoktól messze elszakadva írt egy mesekönyvet (3 kópé kalandjai földön, vízen és levegőben, 2011). A szöveg többi része pedig…? Nos, valahol itt kereshetjük a barbár szonettek eredetét. A nem szeretett életrajzi próza romjaiból, maradékaiból – immáron visszatérve az otthonos poétika területére, és rálelve a próza és a líra erényeit egyesítő formára – hatalmas lendülettel születtek meg az első darabok. Tízet-húszat is megírt egy nap. Aztán volt, hogy csak egyet-egyet. Kettőt-hármat. Aztán hetekig semmit, majd megint egy nekibuzdulással tízet. Csiszolgatott, „selejtezett”, és mielőtt elküldött volna egy-egy csokorra valót valamelyik folyóiratnak, előtte a költőtárs jó baráttal, Benkő Attilával is átolvastatta az anyagot. Így állt össze elég gyorsan, néhány év alatt, az első barbár szonettes kötet, a Medvecukor.

Ebben is és a Varázsfüvek címet viselő második kötetben is időrendben haladunk, de ez a rend nem szigorú, olykor egy-egy vers előrefut az időben, vagy az időtlenségben lebeg, némelyik pedig újra és újra visszatekint a soha el nem hagyott gyermekkorba. Az vagyunk, ami voltunk, az leszünk, ami vagyunk, a múlt itt van velünk, ahogy minden moccanásunkkal, gondolatunkkal ott vagyunk a jövőben is. A harmadik kötet, 56 vers, tulajdonképpen talált könyv: kiadója kérésére a forradalom hatvanadik évfordulójára szedte csokorba a költő az 1956-os témájú verseket a már megjelent és a még meg nem jelent versekből. Az igazi harmadik könyv címe Ördögszekér, és valójában harmadik nagy fejezete ez a most megjelent, immáron kiteljesedő Barbár szonettek kötetnek.

Olvasom a dedikációit: „barbárnál barbárabb szonettek, mindenféle arcmás, helyszín, emlék, félálom”, „emlékek az ősvilágból”.

Életének alakjai és helyszínei ugyanazok, mint költészetének alakjai és helyszínei. Találomra felcsapom a vaskos könyvet, előre-hátra lapozgatok, és már toppannak is elibém a sorok közül a kajla mágusok, kardtáncosok, egy görbült órásmester, dünnyögő buddhista boncok, utcaseprők, börtöntöltelékek, a csihi-puhi szódáskocsis meg a sakáldalt vonító ószeres, maszkos bolondok, verklisek, tenyérjósok, vak koldusok, kopott gúnyás kéregetők, a gólemkészítő meg a planétásember, a karikalábú zsoké, alkimisták, csillagászok, Simon mágus és Bölcs Salamon, javasasszonyok, kísértetek, mákonyos sámánok, Paracelsus meg a habókos erdei remete, halottlátók, angyalok, csillagfürkész indiánok, szeleburdi manók és a négykerekű deszkán guruló, katonasipkás hadirokkant.

Ők azok, a költő visszatérő szereplői, akik újra és újra előbújnak a volt vagy sosemvolt múltból, gyerekkorból, álmokból, jungi tudattalanból. Ringó csípejű Katók és körtemellű Szilviák, fekete árnyak, kalauzlányok, micisapkás melósok, Sátánnal hadakozó dervisek, boszorkányok, garabonciások, szőlőpásztorok, tömjént izzító, taláros papok, salabakterek, sehová igyekvő vén csavargók, a korgó gyomrú zuglói vagány, mindentudó mágusok, antik próféták, bicskás hórukk-legények, komor cipszerek, szőttesszövők, egy tündérlány habfodros ruhában a telihold előtt.

Én, aki a poétasághoz nem konyítok, verset tudnék faragni véletlenszerűen összeválogatott szavaiból.

Sorolom a helyszíneket: légópincék, fekete labirintusok, a Szent István-bazilika, a gyerekkori utca, száztornyú városok, messze kanyargó utak, kőcsipkés sasfészek a Kaukázus havas hegyei közt, dzsungelek görbe útjai, Buda, Selmecbánya, jégbolygók és fekete lyukak, Budaszentlőrinc és a Tátra, örmény templom, édenkert, csalogányfüttyös liget, havasok, külvárosi kanálispart, ablaktalan mosókonyhák, iglói és eperjesi domboldalak, családi lomtárak, sufnik, patkánybűzös odúk, világvégi kocsmák, rengeteges Bakony, sikátorok, mező, ahol veres bivalyok bambulnak a holdsütésben, Jeruzsálem és Atlantisz.

A hangokat: bagoly fátyolos huhogása, harangzúgás, orgonafutamok, csinn-bumm hangzavar, kígyósziszegés, bőregerek sivalgása, karneváli ricsaj, csinnadratta, pöfeteg poszogása, tündéri madárfüttyök, hegyi éjszakák csöndje, kutyavonyítás, dudanóta, ostorpattogás, a csend százféle neszből szőtt szövevénye, bőregerek szárnyának súrlódása, harci mének nyerítése, fekélyes koldus gajdolása, papír zizegése, dobdübögés, koccanó poharak, döglegyek döngése, sárga békák csikorgása, medvebrummogás, folyó robajlása.

Mintha nem is kortársunk szólna, hanem egy középkori dalnok, vagabund énekmondó, aki mit sem tud a műanyag és a számítógép fantáziátlan világáról. Egész költészetében az életét mesélte, ahogy – rejtőzve vagy nyíltan – minden költő és minden valamirevaló író ezt teszi. Rabelais-i lendülettel és szókinccsel, boccacciói derűvel mesél. Nem hahotázik, nem ordibál, nem sóhajt, nem sopánkodik. Soha nem panaszkodik és soha nem kér. Nem fohászkodik Istenhez. Nem is szól Istenről. Nem társalog vele, nem szólítja meg. Oltalomért nem menekül hozzá. Minek tenné. Tudja, hogy van. Kívül és belül, a fa odvában kuksoló bagolyfiókában, a kivert rühös kutyában, az őszi eső hulló csöppjeiben, Josquin des Prez Ave Mariájának és Palestrina Stabat Materének szárnyaló hangjaiban.

A Barbár szonettek verseinek szerkezetében nem érzek szerkesztettséget. Nem állítom, hogy semmi szerkezet, semmi szerkesztés ne lenne – egyféle laza időrend, bizonyos témák csoportosítása: a forradalom képei vagy a Weöres-versek –, mégis azt hiszem, mindegy, hol csapjuk fel és kezdjük olvasni a könyvet. Mert olyanok ezek a versek, mint egy-egy mikroszkopikus felvétel. Attila talán jobban örülne, ha kavicsokhoz hasonlítanám őket. Darabkák, távolabbról nézve szinte egyformák, és abban egyformák is, hogy mindegyik az élet egy-egy darabkája. Csiszolt, lekerekített kövek. Ha akarom, szobrok is lehetnek. Ahogy szobornak is tekintett minden kavicsot.

A költő, aki prózában nem bírt az anyagával, nem volt képes elmesélni a történetét, végül mégis kiküzdötte, megtalálta magának azt a nyers, sprőd versformát, mely a lehető legközelebb áll a prózához. Nem jó ez így. Nem sprőd. Nem nyers. Nem vers. Lám, majdnem lépre mentem, majdnem elhittem, hogy létezik a barbár szonett. Ami, ugye, képtelenség. A durva, faragatlan embernek, az érthetetlen beszédűnek, a kultúra birodalmának határain kívül tengődőnek semmi köze nem lehet a szonetthez, ami a kultúra maga.

Ezek a prózaversek, ezek a szonettnek keresztelt prózai szövegek legalább annyira nem barbárok, mint amennyire nem szonettek. Nagyon is finom mívű alkotások ezek.

Olykor csipkefinomságúak, időnként szinte lebegni látszanak. A tizennégy sor megköti az író kezét, ha akar, ha nem, kénytelen költői eszközökhöz folyamodni. Nem a versmértékre, a rímre, a szimbólumokra gondolok, hanem a tömörítésre, az elhagyásra. Nem lehet bő lére ereszteni, anekdotázni, kitérőket tenni, csalinkázni. Nincs helye a fölösleges szónak. Aminek máskor sincs, de itt szó szerint nincs helye, vagyis nem is fér el. Tizennégy sor. Egyik rövidebb, a másik hosszabb, de nincs több: bele kell férnie a mondanivalónak. Szepesi Attila emlékfoszlányai, gyerekkorának álom- és ködvilágából fölmerülő mesés alakjai, különcei, a költő felnőttkori látomásai, álmai és rémálmai, a beregszászi, budai, iglói vagy selmecbányai rokonság históriái, sok-sok apró eset, az emlékezet fosszíliái ezek a villanásnyi történetek, melyek mégsem fragmentumok, hiszen egyesével is kerek egész művek, együtt pedig… Ó, nagy szavak! Ne túlozzunk, nem az élete. De egy darabka az életéből. Amit itt hagyott nekünk.

A kötet három fő fejezetének címei a hit, az emlékezés, a misztika, a transzcendencia világára, a láthatón túli valóságra, az álmokra és a mágiára utalnak. Medvecukor, Varázsfüvek, Ördögszekér. A gyermekkor varázslatos világa, a természet varázslatos világa, a misztérium varázslatos világa, a megismerhetetlen megtapasztalásáé, a kimondhatatlan rejtelemé. Maga is varázsló volt, ahogy minden kopott poéta, minden vérbajos költő, minden dudás és hegedős. Varázsolt a szavakkal. Rézgarasok, kormos gyertyacsonkok, goromba vásznak, kopott kerékvetők, öreg karabélyok. Ezek a kedves szavai. Limlomok, madzagok, mohos sziklák, barlangok. Éjszakai tükrök, lobogó mécsesek, temetők kidőlt-bedőlt fejfái, kőkeresztek és kagylókürt. Boszorkányok és boszorkányleves. Nadragulya, illatozó menta, borbálafű, martilapu. Vigyori csontváz. Legyezőkagylók és mamutfogak. Az utolsó, Ördögszekér című fejezetben megszaporodtak a végső dolgok versei. Álmaiban fekete labirintusokban bolyongott. Ismeretlen városokban, kormos házfalak közt. A gyerekkori utcán, ahol már senkit nem talált a régiek közül. Medvebundában nagyapja látogatta meg. Álmában mások álmában csetlett-botlott sokféle alakban, kósza kísértetként. Éjszakai tükör mélyén önmagukat sokszorozó szobákban apja görbült alakjába botlott. Előkerült nagyanyja háborús szakácskönyve, benne a furfangos praktikák, miként lehet áldott asszonyi leleménnyel a semmiből ételt kotyvasztani a légópince bűzében, „amikor odakünn golyók / süvítenek, haldoklók hánykolódnak és időnként / felrobban egy-egy bomba”.

Az utolsó versek egyikében kérdez: „Suhognak-e még félálmukban az angyal- / szárnyak?” – miközben kihalnak a világból a csodák, dajkamesévé fakulnak az Édenkert legendái, elfogynak a látók, senki sem fürkészi a sejtelem labirintusát, a szavak szövevényes ígéretét. Ezekben a versekben már tényleg csak a legfontosabbakról beszél. „Ahogy a tömjénfüstben imát mormoló pap / áhítatosan megtöri a kenyeret, / úgy osztottam szét magam gyerekeimmé és / unokáimmá. (…) Arcuk az / arcom, álmuk az álmom. Ám – kajla mágus – jövendő / sorsukat hiába firtatom: sem a szeszélyes vizek fodra, sem oda- / fönn a hideg csillagok ábrája, sem a bohókás / felhők ringy-rongy alakzata nem felel.”

„Meghőkölni egy-egy / sziporkázva aláhulló meteor alatt, mit sem / tudva, de lélekben folytatódva a görbe fákban meg a / titkokat súgó szélben.” A több mint hatszáz barbár verset tartalmazó kötet utolsó előtti szonettjében lemond a költészetről. Vagy talán nem is, a költészetről nem, csak a szavakról. A szövevényes vadont járva – írja, és én azt hiszem, hogy nem a nagyvilágra, hanem a Mátra, a Pilis, a Börzsöny erdeire gondol –, kígyókkal, kakukkal feleselve, tölgyek ódon regéit hallgatva „hangok nélkül is / értettem a feslő plánták, sásliliomok és csombor- / menták üdvözletét – nem bénítottak fölösleges szavak”.