Ami a gótikus katedrálisoktól elválasztja (eltekintve a műfaj adta különbségektől), főként az, hogy míg azok abban is híven középkori alkotások, hogy személytelenek, a stílus által meghatározottak, mely minden egyéni különbség mellett is uralkodik rajtuk, addig Dante műve – minden általánossága mellett – a legteljesebben egyéni. A speculumoktól pedig különbözik és meghaladja őket egyedülálló művészi tökélyével. Máskülönben benne is, mint katedrálisokban és enciklopédiákban, összefoglalódik a középkor vallása és minden tudománya, benne kiegyenlítődik a skolasztika a misztikával, benne szóhoz jut az asztronómia csakúgy, mint az asztrológia, a geográfia és a história csakúgy, mint a mitológia s a legenda, fizika, metafizika, etika, politika, pszichológia, klasszikus kultúra, poétika, filológia – egyszóval mindaz, amit a középkori ember tudott, gondolt és érzett.

Egész világ a Divina Commedia, olyan nagyszabású összefoglalás, milyet nem ismer másikat a világirodalom. Korszakot foglal össze és zár le, és korszakot nyit meg. Lezárja a középkort és megnyitja az olasz irodalmat. És mint ahogy legnagyobb emléke az elmúló középkornak, úgy fölül nem múlt kezdete az újnak. Benne egyesül a múltnak nagysága, a hosszú kulturális fejlődésnek minden eredménye s az abszolút újnak, az ismeretlennek minden frissessége és varázsa. Olyan históriai helyzete nincs még egy irodalmi műnek, mint a Commediának. A töretlen általánosság, univerzalitás, stílus akkor egyesül benne a differenciálódó egyéniséggel, amikor ez az egyéniség még nem szakadt ki egészen az általánosságból, a korszakokat fenntartó nagy energiákból: de már a maga teljességében lép fel.

A középkor nagy küzdelmének, a pápaság és császárság harcának kimerülése közepett támad életre, de benne még csodálatos szenvedéllyel és tisztasággal fellobog az apokaliptikus küzdelemnek féktelen heve, ideális és prófétai tűz, mely elhamvasztott minden kicsinyes pártszenvedelmet, személyes haragot és bosszút, s csak az eszméért, a megváltó gondolatért ég. A középkor hatalmas szellemi energiái, skolasztika és misztika, erejük teljében lépnek föl benne.

Ha Dante helyzete egyetlen a világirodalomban, ha föléje emelkedett minden költészetnek, amely előtte volt – akkor az olasz nemzeti irodalomban való megjelenését meg egyenesen csodaszámba vehetni: a kezdet kezdetén, minden irodalomtörténeti evolúcióteória gúnyjára, jóformán a semmiből, kezdetleges állapotban talált nyelven megadja az olasz irodalomnak azt a remekművet, melynek nagyságát ez az irodalom soha utána meg nem közelíti. Vele megszületik s egyúttal kulminál az olasz költészet, s az olasz nyelv, ha nem vele születik is, de az ő keze alatt válik mindennek kifejezésére alkalmas, nagy szépségekben gazdag nyelvvé.

A trubadúrok rafinált szerelmi lírája kimerítette volt mind a lehetőségeket, amelyeket az őt létrehozó diszpozíció magában rejtett s ugyanazon motívumnak mindig hidegebb, élettelenebb, mesterkéltebb és gépiesebb variálásává süllyedt, másfelől a polgárság filozofáló és didaktikus költészete ritkán emelkedett túl a kor tudományos elveinek és ismereteinek józan allegorikus képekben való népszerűsítésén. Mindkét irány meddőségének mielőbb ki kellett derülnie. Hogy új költészet jöjjön létre, ahhoz nem volt elég e kettőnek gépies összekombinálása: ahhoz az élet új forrásának kellett megnyílnia. Oly forrásnak, melyből a magában kiélt profán szerelem új irányt és új jelentőséget, a magában művészileg élettelen tudomány új célt és tartalmat merítsen. Hatalmas lendületre volt szükség, mely kiemeljen e tátongó dualizmusból oda, ahol a vágyó lélek végső feszültségében a tudást a látásban, az elragadtatásban, a legfőbb princípiumnak szerelmes magához ölelésében leli meg. Ahol szeretni annyi, mint tudni, beavatottnak lenni, minden tudás ősforrásában elmerülni. Az új vallásos mozgalom teremtette meg annak az új költészetnek lehetőségét, melynek históriai rendeltetése volt, hogy a földi szerelemből és tudásból az istenihez vezetőnek és felemelőnek művészi formája legyen. A szerelemnek, mint a legszebb életértékek foglalatjának, s vele a költészetnek megváltása csak addigi mivoltának s formájának széjjeltörésével volt elérhető, de e megváltást s a korlátoknak kitágítását csak kívülről jövő erő hozhatta meg neki.

Ahogy San Francescónak a természet minden jelensége nyitott ajtó volt, melyen át kiléphetett magából a természetből egy másik világba, úgy a földi vonzalmak legerősebbikének lépcsővé kellett válnia, melyen az ember minden földi vonzalmon túleső szférába léphetett ki. Annak a földi életértéknek, amely a legkultiváltabb, legbecsültebb, s tán a legföldibb volt, kellett magára vállalnia minden földi érték transztendálását, a tőle való megváltást. Az új költészet életformája egyetlen szóval kifejezve: platonizmus, princípiuma a platói Erósz. Mivel a platonizmus egyesítette magában a misztikus, az aszketikus, a spekulatív és az erotikus törekvéseket, előfeltételévé válhatott az új költészetnek, mely mind e tendenciák egységes formája kellett, hogy legyen az aszketikus lírának, anélkül, hogy hevéből, eksztatikusságából valamit veszítene, a filozofikusabb, platonisztikus fölfelé emelkedéssel s végső kontemplációval kellett párosulnia, hogy az új költészet létrejöjjön. (…)

Abban az időben, melyre Dante ifjúkora esik, a szerelemnek a dolce stil nuovót létrehozó új elméletre már készen volt Firenzében és egyebütt. A modern értelemben vett szerelem a Provence-ban differenciálódott, a férfi és nő egymáshoz való viszonyának ösztönszerű állapotától vált a szó szoros értelmében erénnyé, morális aktussá, hogy azután Itáliában egészen vallásos kultusszá emelkedjék. Az érzéki és az érzékektől ment szerelem különvált és szembeszállt egymással, mint a lelki alacsonyság és lelki emelkedettség, a nemtelenség és a nemesség, az anyag és az idea. A középkornak mi sem idegenebb, mint a tiszta, vallástól mentes, profán erkölcs ideálja. A középkor csak olyan morális értékeket tud elképzelni, amelyek valamilyen viszonyban vannak Istennel, s ezért mély történelmi és pszichológiai szükségszerűség volt, hogy a szerelemnek új felfogása, ha meg akart maradni, s a továbbélésre jogot szerezni, valamilyen vonatkozást keressen a legfőbb vallásos ideálhoz, s azzal megegyezni igyekezzék. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy ha az asszony szerelme még jobban átalakul, mint a trubadúroknál, még inkább érzékfölöttivé, spirituálissá válik, mindaddig, amíg az érzékfölötti világ ideális szerelméhez lesz hasonlóvá, s mindketten párhuzamosan tartanak egy irányba. Ehhez szükséges volt a szerelem tárgyának, a nőnek teljes átalakulása, ideává, angyallá, a szép, a jó fogalmává, Isten képmásává válása. Ez az átalakulás Guinizelli költészetében ment végbe. Ő már nem ezt vagy azt a nőt szereti és énekli meg, hanem a Nőt, az ewig Weiblichet, a női gráciába öltözött intelligenciát, a lélek magasba vágyásának szimbólumát. S ugyancsak nála formulázódott végérvényesen a tétel, hogy a szerelem az ember lelki nemességének forrása, vagy fordítva, hogy a lelki nemesség teszi hivatottá az embert a szerelemre: „Al cuor gentile ripara sempre amore.” Ugyancsak ő adta meg az érzelmeknek a filozófiai irányt, melyben az embert a legmélyebb ismeretbe, a bölcsességbe avatják bele, s lelkét kinyilatkoztatásokkal táplálják: a szerelem az intellektuális szemlélet, a végső dolgoknak víziója.

Nyugat, 1921