Valahányszor olvastam, természetesen mindig új és új csodálatossága tárult fel előttem. Először maga a mese és a pokoli táj; azután a furcsa skolasztikus világrend, Dante éles esze, amellyel minden dolgot el tud helyezni a másvilág geometrikus pontosságú földrajzában; azután a Paradicsom angyali muzsikája, fénylő félhomálya, egymásba futó sugarai. És most, hogy két rádióhíradás és a déli és esti napilap közt olvasom, leginkább az üt meg, mekkora szerepet játszik ebben a másvilági utazásban a nagyon is evilági politika. A Pokolban Dante politikai ellenfelei főnek és fagynak, a Paradicsomban Dante politikai eszményképei nyerik el örök jutalmukat. A legfőbb bűnösök az árulók és ezek közt is legkivált a politikai árulók. A három legnagyobb bűnöst maga a Sátán rágja három szájában mindörökre: Júdást, Brutust és Cassiust. Közülük is kettő politikai áruló: Brutus és Cassius, Dante szemében a legnagyobb árulók, elárulták a Caesart, a ghibellineket, a császárgondolatot.

Micsoda politikai szenvedély fűti át a halhatatlan terzinákat! A másvilági lelkek elfelejtik minden kínjukat és örömüket, amikor eszükbe jut Itália. Jósolnak, javulásra intenek, ostoroznak és átkozódnak, mint az Ószövetség prófétái.

Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy Dante számára a politikai részek voltak a legfontosabbak. A Commediát azért kezdte írni, hogy örök dicsőséget fonjon Beatrice köré; de azután a Nagy Száműzött művében örök időkre szóló bosszút állt politikai ellenfelein, és kiöntötte minden keserűen aktuális mondanivalóját.

Az időközben, mialatt nem a német és francia harctéri jelentéseket hallgatom, a guelfek és a ghibellinek harcolják előttem százados harcukat. Nem tudok ellenállni a kísértésnek és azon tűnődöm, hogyan felel meg a két párt a mai világnézeti állásfoglalásoknak. Melyik a szabadság, melyik a tekintély pártja? Nem lehet eldönteni. Mind a kettő a tekintély pártja, hiszen a középkor a tekintély kora. A guelfek a pápa, a ghibellinek pedig a császár feltétlen, Istentől eredő tekintélyét hirdetik. A ghibellin Dante az idegen császárt várja, hogy vonuljon be seregével Itáliába, kardja erejével teremtsen rendet és vigye őt vissza Firenzébe. A guelfek egy másik idegennek, a franciának az erejében bíznak. De ugyanakkor mindkettő a szabadság pártja is: a ghibellinek az Egyház gyámsága alól kinőve, autonóm világi rend szabadságáért küzdenek, a guelfek pedig a városi, polgári szabadságot védik a császár és a hűbériség ellen. Dante maga eleinte guelf, mert a guelf-párt a nép pártja; csak amikor a guelfek közül a hitványak kerülnek uralomra, megy át csalódottan a császár pártjára. De végeredményben mindig csak Firenzéről van szó. Költeményét „firenzei” nyelven írja. A haza, amelyért Dante szíve ver, Firenze. A gyűlölt és imádott város, amelyet a legsúlyosabb szavakkal bírál és ostoroz és ahová örökké, kétségbeesetten visszavágyik. A száműzött politikai szenvedélye mögött egy melegebb és halkabb humánum húzódik meg: a nosztalgia.

Mikor először jártam Firenzében, legfőbb élményem az volt, hogy milyen kicsi ez a város. Megdöbbentett, hogy ekkora helyen fért el az az egész világ, ami Firenze. Most, Dante olvasása közben, megint ezt érzem. Milyen kis helyen elfért Dante egész világa! Dante poklot-mennyeket egybefogó haragja és szenvedélye mögött kicsi, municipális torzsalkodások, apró városkák egymás közti féltékenykedése áll, mint realitás. Dante világa Toszkána, Umbria, a Markák és már mint távoli dolgok, a lombard síkság és Róma. Dante világa: Arezzo, kicsiny hegyi város, félóra alatt körüljárhatod az egészet; Pistoia, a nagy, gyönyörű hegyek reggelente lehajtják ködös fejüket a várfalak fölé, ott vannak egészen közel; Lucca, négy isteni román templom köré felzsúfolódó kedves sikátorok; Siena, rózsaszínű, vidám gyermekkori elképzelés egy városról, játékosan csillagalakú domb tetején, ha eltévedsz, már kint is vagy a városból, lent a völgyben és kapaszkodhatsz fel a meredeken, vissza a kicsi rózsaszín utcába, ahol Szent Katalin háza áll. Toszkána az európai kultúra csodálatos japáni kertje; oly kicsi benne mindaz, ami oly nagy, mint történelem. Autóval félóra alatt bejárhatod az évezredeket, Empoli ősi pineaerdejétől le Orvieto etruszk sírjáig: San Gimignanóban, ahol Dante mint követ járt hajdanán, tizenhárom bárói torony áll akkora helyen, mint egy tornaterem. Milyen kicsi Dante világa a térben! És ebbe a kicsi világba belefért minden emberi örvény és minden emberi magasság, belefért az a totalitás, amelynek neve Dante.

Igazán olyan különös ez? Vajon összefügg az emberi nagyság a térbeli kiterjedéssel, a nagy számokkal és azzal, hogy hány milliós a nép, amelyhez az ember tartozik? Azt hiszem, inkább az ellenkezője az igaz. Shakespeare Angliája kicsi, falusias, periferiális ország volt, Goethe hazája, Weimar és a magyar költők hazája Magyarország. A patriotizmus is akkor ereszt legmélyebb gyökereket az emberi lélekben, amikor szűk, egymással személyesen összeforrt közösségről van szó. Athén polgárai talán mind ismerték egymást, mégsem volt nagyobb dolog a világon azóta sem, mint athéninek lenni. Az ember kis szobában otthonosabbnak érzi magát, mint tátongó nagy termekben; határa van annak is, hogy mekkora közösséget tud az ember élményszerűen magával egynek érezni. És csak azt szerethetjük igazán, azt a teret, azt a népet, amelyet átéltünk, amelynek a velünk való közösségét érezni tudjuk. Ne irigyeljük a nagy birodalmakat és értsük meg szűkös magyar voltunk nagy emberi értékeit.