Szemelvények (az első írás kivételével) a szerző Nem ilyen lovat akartam, az Előretolt Helyőrség Kiadónál napokban megjelenő könyvéből. Az első rész itt olvasható. 

Tamási Áron méltósága

Nem gyászolni gyűlünk Tamási Áron sírja köré, hanem tovább követni égi-földi vonulását. Mert csillagként maradt Ö az egyetemes magyar irodalom égboltján, kinek sugárzását egyaránt követhetik éjféli szállásukon szénégetők, ajkuk közt szénaszálat billegtető, eget fürkésző kaszások és literátoremberek. 

A literátorok, persze, szénégetés nélkül óhajtanak gyémántot csillogtatni, a szénégetők viszont első kézből kapott valutát. így működhet a legmagasabb szellemi árfolyamon e századvégen Tamási Áron; s hőseinek arcvonásait elmásíthatta ugyan fél század történelme, de népénekkedélye tovább pompázik és fénylik, s minden ürügyet felhasznál a továbbélésre. E székely-magyarságról mondotta mindmáig érvényesen: „Harcot nem kezd, de ha vérét, vagyonát, iskoláit és nyelvét tovább ölik és nyomják, akkor az egész székelység nemzeti LÉLEKHADSEREGGÉ alakul át, és megvédi a szív és szellem minden fegyverével vagyonát és kultúráját, mint életének örökös várait, amelyeket Istennel, de emberi segítség nélkül maga épített” 

Mondhatják erre: tonnás hegyibeszéd. Mert küzdhetett ö iskoláinkért, ha a kolozsvári bölcsészkaron a tanítás mesterségét tanulók az elmúlt öt esztendőben Tamási Áron kedélyvilága helyett Rejtő Jenő bűbájával ismerkedhettek csupán, ha színházaink új csapásaikon ma könnyű tollú népszínműírót sem találnak korszerű dramaturgiájában, ha könyvkiadóink eltekintenek írásművészetétől, csupán – a különben kiváló – Nyírő Józsefben vélvén a piacos székely néplélek-tulajdonost. 

Volt idő, amikor az erdélyi irodalom nagyfejedelmeként tisztelték, s Tamási Áron irodalmunk jövőjéről jósolt örök szavai ma is visszaszállnak rá. Olyan ő, mint maga Erdély: „fájdalommal teli, mint minden ember, pompás, mint a virágzó rét, erős, mint a szikla, mélységes, mint a zúgó erdő, vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének, jó, mint anyánk szeretete, de mindig egyedül álló, mint mi magunk”. 

Járt közöttünk egy előkelő, szabad szellem boltíves, magas homlokkal, mindenkori vasárnapira vasalt fehér ingben, sugározván népe első házbeli eleganciáját, amellyel a tiszta székről is port rebbent köténye sarkával, ha hellyel kínál. 

Jó volna bizony Tamási Áron szellemi előkelőségét uralkodóvá tenni Erdélyben. 

Háromnegyed századdal Trianon után úgy találta, hogy itt fönt, „Énlaka fölött, Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.” Tamási Áron egész életének munkája arról fűzne szóba szót s fölényes mosolyt ajkak szögletébe, hogy nagy bajunkban se sírjuk megáradt folyóvá a Nyikó vizét, s ha elalszik is időnként fölöttünk a

Gondviselés, mi nem szunyókálunk véle, leszállítjuk a lóról. Ez alkalommal Firtos lováról, amely nagyidők jötteváltozásakor kifehérlik még a tájból, de saját sorsunk gondviselői mégiscsak mi volnánk. 
Ennek jegyében kívánunk Tamási Áron szellemének örök fényességet, magunknak meg új vitéz lelkeket. 

 

/Tamási Áron kopjafája Farkaslakán Fotó: wikimedia commons/
 

Gátzúgásban 
Tompa Lászlóról

Most, hogy a Székely Könyvtár jóvoltából, csaknem feledtető félszázad után ismét kezünk ügyében a hajdani „erdélyi költőtriász” (Áprily–Reményik–Tompa) egyik jelesének versei, időtállóságukat sugallja, hogy nekem is ugyanaz jut eszembe róluk, mint negyven  esztendőkkel ezelőtt.

Nem tartozott a gátra termett, púposodó ingben lelkesedő és lelkesítő költői alkatok közé; a gát zúgásában élt, mormolva maga elé önkínzó és sorsépítő verseit. Költészetének ez a hatalmas, láthatatlan erők jelenlétét sugalló benső zsibongása sosem az andalítás, hanem a termékeny fájdalmak ébrentartásának szándékával mutatta magát. Nem volt nagy lélegzetvétellel beszélő költő, alig van verse, mely sugallaná, hogy a líra vizeiben való könnyed úszkálásra is kedve kerekedett. Minden sorából megszenvedettség árad, méltósága és keménysége – mint némely fának – a görcsben rejlik, nem a lombsusogásban. Köhögősen, fázósan buknak elébünk néha ezért szavai, nemigen lengi be őket éteri fényesség. Vannak költők, kik azzal bűvölnek el, hogy viaszképlékenységű lírájuk szemünk előtt dermed gyönyörű, beszédes alakzatokká. Tompa rögöket szaggat és görget, azt az illúziót keltvén, hogy bennünk is nagy szántás-vetés folyik a mélyben valahol. Élni nem tudott, az életben ő csak jelen volt. De úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át lényén.

Kiábrándíthatatlan szerelmese volt a poézisnek, arra használta, amire való: kezdetben csupán öntisztításra és önépítésre, később, erőben növekedvén: etikát sugározni érett, tiszta lélek mutatásával. Az ilyen költőktől szokták megkérdezni a tejesasszonyok: Ugyan, tanár úr, minek töri úgy magát?

Az érdeklődés homlokterébe oly mohón tülekvő fiatal költőknek is érdemes eltűnődniük azon, hogy az egyik legrangosabb huszadik századi poétánk húsz esztendőn át írta verseit anélkül, hogy kötetben kiadni sietett volna. Első verseskönyve 1921-ben jelenik meg, az idő tájt, mikortól az erdélyi magyar irodalom történetét számítjuk. Kohézióra ekkor bukkan: befelé parázsló-égő nagy emberi magányban mindent megszenvedő költészete közösségre talál a háború utáni több millió magányában és zúzottságában. A századelő szomorgó városi költészetéből sarjadzó lírája ércesebbé válik a felismerésben, az egyéniség határozott, megkülönböztető jegyeivel telítődik, új, fanyar zamatokkal gyarapul. Szkepszise tartalmat kap, sorsra-döbbentőt. Kirajzolódik e lírában a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata, s az akkori erdélyi élet jellegzetes kisvárosi színterén, zord zártságában megpislan a fölülemelkedés lehetősége:

Tető ez is! Bár nem fúródik égbe,
S nem burkolózik ködbe kényesen,
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem.
(Erdélyi magaslaton)

Tompa László azok közé a költők közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Bár Áprily és Dsida személyében akadt jelentékenyebb művész nála, az erdélyi lélek lényegét oly határozottan és jellegzetesen, mint ő, senki nem mutatta meg. Miben állt légyen e karakterisztikum? Erőt csikarni a bajból, fölülemelkedésre, oly korban, mikor a csappant mennyiség csak minőségben vallhatja életerejét. Mi más ez, ha nem egyetemes gondolat is? Költésben eltöltött harminc esztendővel a háta mögött lírája még mindig azért hajlott ars poeticába, hogy minőségigényét jelentse (Rejtőző szavak nyomában, 1936). Bajokba pusztul, de „... jó, hogy gond vert, nem hagyott henyén / Heverni, s így csak megedződtem én”. Bizony, nem buta dac annak megvallása sem, hogy „... számunkra a baj sem / Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –  / Mint hogy erőnket mégjobban megfeszítsük!”

S fürdeti a makacs élni akarás vizeiben a szőrén-szálán megülhető valóságot, konok, lófürösztő székely legények példájával. Tompa László nem volt „nagy költő”. A nagy költő Homérosz volt, akire ma már, sajna, szintén alig hallgat valaki. Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.


Csillag a máglyán 
Sütő Andrásról

Talán legméltóbban súrlódnék szó Sütő Andráshoz, ha születésnapi évfordulóján kissé félrébb vonulnánk az őt körülzsongó igen népes gyülekezettől, úgy emelgetnénk tiszteletére tollat és kalapot. Csakhogy e szándék már teljességgel hiábavaló igyekezetnek tetszik, az ő szemöldöke, homlokránca és ezüstlő haja eresze alól eloldalogni lehetetlenség, oly nagy a sokaság és emberi tömörülés körötte széles e magyar nyelvterületen, s hol szavát értik még, szerte a világban. Nem hinném, hogy mindenkor munkára hajtó erő, ha frissen vetett betűre, s pillangó-éles színekben fölvillanó szavakra vadászva ellélegzik ajkad elől a levegőt is, állandó, mindennapi tanúságtételre szólítva, miként Sütő Andrással is teszik jó ideje olyan ó- és újdondászok, kikben talán még futná egy önálló gondolatfutamra a világ dolgairól beszélvén. Ne sajnáljuk mégse őt nagyon, magának e viszonyrendet akaratlanul is ő teremtette. Azáltal történetesen, hogy élete utóbbi negyedszázadában Lét, a mindennapi, valamint annak ünnepe: a Mű feszültségszikráztatón eggyé fonatott, melynek csodába párolgó párját csupán Mikes Kelemennél találjuk az erdélyi betűvetésben, annál a Mikesnél, ki rodostói mondataival a magyar széppróza ágyáscsinálója volt egyben. Megvallom, tartózkodhatnék Sütő társaságában Mikes emlegetésétől, ha történetesen nem születésnapi odapillantást vetnék papírra, olyannyira sokan vannak létező és nem létező szellemi vállrojtjaira uszulók, azt tépdesők, sárba rángatni igyekvők, de hát épp e pocsolyából beszélek, hol küzdelemben termi viaskodó éveit, s ahol az fáj legjobban némely tehetetlen indulatnak, hogy Sütő András, élet és mű eggyé fonódása, szinte tragikus szimbiózisa folytán egy kisebbség, az erdélyi, a romániai magyarság, sőt egy nemzet írástudó-jelképévé válhatott.

A jelképeknek nem szokás enni adni; a jelképeket fölmutatják, körüldalolják vagy éppen böködik csontujjak, gondolhatóan nem lehet könnyű a közösségi tudat szívkamráiban jelképpé nemesült erdélyi magyar írástudó sorsa sem. Akár erején fölüli, akár képességei alatti teljesítményt lesnek tőle, a kihívásnak meg nem felelhet, ezért hát minden szolgálatos zsenink az utókorra bízza, igen óvatosan és körültekintően a megmérettetést, s nem is nagyon áll a hétköznapok sodrába derékig. Sütő András elkövette azt a „meggondolatlanságot”, hogy csupán saját tehetsége szerint élje életét, mely elismerhetően nem terem minden Csipkerózsika-bokorban, s mely képesség az annyiszor megvizsgált művészinél is azáltal emelgetőbb, hogy korlátokat tördelően általánosan és sajátosan emberi, a közösségi érzés empátiája okán-fokán. De itt most elsősorban az Íróról beszélnénk, közösségi lény voltától elválaszthatatlanul, arról a szélfúvásnak is kitett, őszbe csavarodott örök ifjú, gazdag szegénylegényről, kinek minden ajakrebbenéséből hajózható mondat támad. Eleredt, már mondám, Mikesnél, szárnyas taréja nőtt Tamási Áron tolla alatt, s úgy tetszik, mára már röpít feltartóztathatatlanul. A talányos esztétikai megítélés szempontjából rossz időben talán; mondják is: világégés van, a mondat arra való, hogy sebezhetetlenül elrejtőzz benne. Légyen hát opálos, nyújtózkodó; fészkelődj benne magad is, tompa fényed ha nincsen, kölcsönözz másoktól, identitásod, a halántékon üthető, ki ne derüljön közben. Sütő András, akár az életét, úgy vállalja személyes jelenlétét a mondatban, villantván annak pisztrángos hasafehérjét, száz színben játszva úszik szemben az árral, nyomot hagyván vízben, levegőben, hogy ha majd leterítenék, kik óhajtják, körbejárható, megámulható legyen, akár egy mutogatásnak kitett bálna. Kitömött metafora ez persze, kitömték az író körül ólálkodó elmúlt évtizedek. Legyen hát Sütő emlékezetes kékbálna-motívuma is tovahalasztható az időben, miszerint csak majd, nagyon távoli jövőben csemegézik ki szánkból a nyelvünket.

Vagy soha, ha csak egymásét ki nem tépjük, míg egymás szellemi teljesítményére uszulunk mi magunk. Ettől az átkos lehetőségtől kéne megvédenünk Sütő Andrást is, kinek, meggyőződésem, egyetlen hibája: túl törpe színvonalú ellenségeket nevelt maga köré. Akik irigyei lehetnek országhatárokat átszelő hírnevének, építményének, de nem látják az egyszerű bővített mondat gáncs- és nihilporlasztó esélyét, mely erőt és munkát továbbra is Sütőre bízzuk, kinek tolla immáron leválthatatlan hatalom. Halad általa s véle előre az időben megállíthatatlanul, s útjából légtömböket mozdít. Szilaj, megszenvedett derű, megélt veszélyek drámája, élet- és nyelvőriző fölényes erő áramlik véle mindenütt, hol e századvég etnikai lőporfüst-sűrűjében a Sütő-mondat iramlón áthalad, tartós igék szegélyezik útját, hívó kérdőjelek kundorodnak nyomába. Mi az, hogy perzsa? – kérdezé nem kis vallon fölénnyel Montesquieu, nyeglén is, egy nagy nemzeti tudat és nyelv birtokon belüli tekintethordozásával. Perzsa minden, mi más – méltóságteljesen és lebírhatatlanul emelkedik a válasz a Sütő-életműben is: szülő anyák folytatódásba vetett bizodalma, apró madarak ereje, melyek az oroszlánt megették.

Az önmagával azonos másságnak is hatalmas az életereje, még ha akadnak korok, melyekben „könnyeinkkel rózsakerteket nevelhetnénk”.

Ennek a más minőségnek, nemzeti méltóságunkat őriző, szívós akaratnak vált osztódással ezerfelé szaporodó jelképévé a sütői Élet és Mű, a milljom árnyalatban pompázó egyetlen Gondolat, melyre uszulhatnak ebek, kiverhetik holnapra néző fél szemét, nemzedékek látnak tovább véle s általa a meglódult időben. Mely időnek kőmarkában rég meggyújtott és talán soha ki nem hunyó máglya ég, s e lángcsóván – tetszik vagy nem tetszik – marad tiszta fényű csillag ő.

/Indulókép: Sütő András szülőháza - Pusztakamaráson  Fotó: Elekes Andor/wikimedia commons/