Képtelen volt kimondani, hogy reszelő. Mindig azt mondta: reszellő. Két l-lel. A cégnél gyakran kinevették ezért a háta mögött, és egy ideje Szellőnek szólították. Minden nap reszelőket árult, reszelőket mutatott be, és barkácsboltokat keresett fel, hogy rájuk sózzon egy újabb adagot – annak ellenére, hogy még kimondani sem tudta normálisan. Amúgy megtűrték, mert bár sosem törte magát különösképpen, a normát mindig hozta.

Esténként Katinak, a feleségének is gyakran mesélt a reszelőkről, vagyis, ahogy ő mondta, a reszellőkről. Hogy a kerek ráspoly mostanában mennyire nem fogy. Meg hogy aznap éppen százötvenet adott el a tűreszelőből. Félórát szentelt a láncfűrészreszelőről és a kezdő barkácsbolti eladóról szóló történetnek, újabb felet az áremelkedésnek, de Kati általában nem nagyon figyelt oda. Szellő, amikor a reszelőkről beszélt, fontos és jelentőségteljes embernek érezte magát. Fel sem tűnt neki, hogy a felesége lélekben messze jár...

Reggelente, az eligazító értekezletek előtt, Szellő csendben kevergette a kávéját, és fél füllel hallgatta, miről beszélnek a többiek. Sose lehet tudni, mire kérdez majd rá valamelyik vevő.

– Szellő, nem is veszed észre, ki kezelgeti az asszonyt?

Sosem gondolta, hogy egy mondat marni tud, mint a szénacél penge, és kíméletlenebb lehet, mint a turbómarók.

Hetekig hallgatott.

Elemző típus volt, a reszelőmarketing is azért ment neki, mert részletekbe menően ismerte a termékeket. Tudott egyet s mást a gyalukról, a satukról, a vésőkről is – de reszelőben verhetetlennek számított.

Talán ezért is esett a választása a fémreszelőre. Az ergonomikus nyél csak úgy belesimul az ember kezébe. Egészen jól le lehet reszelni vele például egy jegygyűrűt. Elkopik tőle lassan, elforgácsolódik. Nem csak úgy elvásik, hanem szétesik, darabjaira hullik. Apró, törékeny aranyszilánkok maradnak belőle. Vagyis inkább morzsák.

Szellőnek éppen ezekre az aranymorzsákra volt szüksége.

Csütörtökön piacnap, jutott eszébe, és alig várta, hogy nyisson a talponálló.

– Egy pacal lesz, kenyérrel! – mondta és egy kissé lábujjhegyre emelkedett a bódé pultjánál, hogy magasabbnak látszódjon.

A pacal tetején fényes zsírréteg úszott, csak itt-ott ágaskodott ki belőle egy fodros gyomornyesedék. A pörköltlé megnyugtatta Szellőt, a magabiztosság illatát árasztotta. Éppen mint nyolcvanhétben, amikor először megszólította Katit. A pacalszag adott bátorságot neki akkor, meg hogy a denevérujjú pulóveres lány rögtön rámosolygott. Hányszor ettek pacalt együtt is… Egészen addig, míg egyszer aztán Kati be nem jelentette, hogy ő már nem. Nem eszik többet pacalt. Mert a pacal az marha, és ő nem akar olyan marha lenni.

– Milyen marha? Mint én? – kérdezte Szellő, de akkor még semmi rosszra nem gondolt.

Most viszont eszébe jutott, hogy Kati korábban lemarházta – hogy már akkor sejthetett volna valamit.

Körülményesen előhúzott a zsebéből egy darabka gondosan összehajtogatott újságpapírt. Nagy odafigyeléssel nyitotta szét a műanyag tányér mellett, vigyázva, hogy szélárnyékban maradjon. Az aranymorzsákat apránként szórta a pacalra, pöccintő mozdulatokkal oszlatva el őket. A legtöbb a paprikás zsíron lebegett még akkor is, amikor megkeverte a szaftot. Csillogott a pacal, a bélbolyhok tetején megült a ragyogás. Szellő üdvözült mosollyal vette szájába az első falatot, és meglepődve állapította meg, hogy az aranynak se íze, se bűze. Kicsit csalódott, mert édes, fémes aromára számított. Sebaj, gondolta, a fokhagymaszag úgyis mindent visz. Lassabban kanalazta az aranypacalt, mint a többi, átlagosat, és közben már nem is Katira, hanem a reszelőkre gondolt, vagyis, ahogy ő mondta, a reszellőkre.

Aztán meg arra, hogy másnap reggel, amikor szokás szerint az új barkácsgép-katalógust lapozgatja majd a vécében, visszaköszön-e ez az aranyos ragyogás. No meg, hogy hátha mégis van szaga az aranynak?