A csillag ideiglenes neve 2002Re117, átmérője 1–2 kilométer, keringési ideje 1202 nap: ezeket az adatokat szintén magyar csillagászok állapították meg a költő születésének 200. évfordulóján, 2017-ben. Rendszertani neve a csillagászati évkönyvekben: 89973 Aranyjános. (Jó, ha valaki Szalontán születik, oda való volt ugyanis Kulin György csillagász, a magyar isbolygókutatás úttörője. Ő is talált jó néhányat.
A Dante című, 1852-ben írott költeménye okán Arany költészetének és a firenzei óriásnak a kapcsolata régóta kedvelt témája az összehasonlító irodalomtörténet-írásnak. Sőt, mivel maga a Dante – miután elkészült olasz fordítása – kivívta az 1865-ös, Dante születésének hatszázadik évfordulójára készülődő olasz szakértők figyelmét és csodálatát, másrészt sikerült a magyar italianisták legjobbjaiban is egymástól alaposan eltérő értelmezéseket generálnia, ezért az életmű egészére vonatkoztatva vagy csak olyan további Arany-tanulmányokat vizsgáltak, amelyekben szó esik Dantéról, vagy olyan Arany-verseket, amelyek valamiképpen kötődnek a Dante-ódában részletesen vizsgált körülményekhez. (A legismertebb ezek közül A kis pokol című, sajnos töredékben maradt szatíra.)
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet! –
Arany egyelőre még tudósként válaszol a lélek halhatatlanságát puszta agyrémnek tartó materialistáknak. Először is tudománytörténeti folyamatba helyezi bele őket, hiszen a szellem nem lehet csupa agyrém, ha egyszer mindent megtesz azért, hogy önmagát tagadhassa. (Ez egyébként a Szent Anzelm-i istenérv ironikus alkalmazása.) Türelmet ajánl ezért az irgalmatlan modernistáknak, nehogy úgy higgyék, mint a régi csillagászok, akik nem hittek a hullócsillagokban, azaz az akkor még egy kategóriába tartozóknak tartott üstökösökben és meteoritokban, hanem csupán hirtelen felizzó mocsárgázoknak tekintették őket, azaz lidérceknek.
Itt kapcsolódhatunk Dantéhoz. Illetve itt kapcsolódott Arany, hiszen állócsillag, üstökös és hullócsillag, azaz meteorit viszonyát a Paradicsom minden kutató által legfontosabbnak minősített XV–XVII. éneke tárgyalja. A XIV. végén hirtelen a Nap egéből a Mars égi körébe jutunk, ugyanis oda kísérte át Beatrice Dantét, azaz oda, ahol megcsodálhatják azt az ujjongó örök táncot és kórust, az üdvözült lelkek átlátszó kristályba rejtett és tűz alakú formákban lejtett kartáncát, amely a rákövetkező, XV. énekben azután először érteti meg Dantéval, hogy mi is az az üdvözülés, és amikor hirtelen
elébe zuhan az egyik egyre növekvő méretű láng, és udvariasan és boldogan üdvözli Dantét, az utazót, mint Anchises Aeneast, vagyis mint saját leszármazottját, mint egy fatörzs a lombját.
A táncoló és a szerencsétlen rabságban sínylődő utókort feltűnésükkel vigasztaló és a föltámadás reményével eltöltő üdvözült csillagok, azaz megdicsőült ősök először A rodostói temető című Arany-versben tűnnek fel (1848). A kurucoknak a Márvány-tenger partjáról Buda felé tartó szellemcsapata így közelít:
Fel, fel!… És mint vésztől űzőbe vett felleg,
Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor;
Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet,
El-elkapja mintegy a szél s viszi távol,
Majd halomra sepri, majd elmossa őket,
Valamint a félénk, bujdosó felhőket.
Aranynak ez a dantei kép nagyon megtetszhetett, hiszen később egy kis módosítással felhasználta a Hunyadi csillaga című költeményében (1855), amelyet a tervezett, de csak részleteiben elkészült Hunyadi-balladaciklus előhangjául szánt.
Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.
S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.
De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.
Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.
Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze…
S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?
Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?
Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?
Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”
Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:
Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.
Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő…
Tehát itt Hunyadi a magyar nemzetnek az a hőse, aki legjobban jelképezheti a teljes nemzeti jellemet, ugyanúgy, mint ahogyan Dante családjának előkelőségét, méltóságát és hivatástudatát az őt csillag formában köszöntő, a görög kereszt alakú csillagképből elébe pattant ükapa, Cacciaguida szelleme teszi a Paradicsom XV. énekében. Ő azért üdvözülhetett, mert keresztes lovagként esett el a Szentföldön; ezáltal mintegy a majdan üdvözülendő ükunoka, tehát a költő számára képviseli az örök boldogság és halhatatlanság ígéretét. (Egyébként minden Dante-kommentár kiemeli, hogy Dante odáig megy a teológiai finomságok igazi költőiséggé változtatásában, hogy Krisztus nevét csak itt írja le, a görög kereszt alakú táncoló üdvözült lelkek hordozzák, mint egy megdicsőült feszületet ezt a nevet, ezt a lényeget, a Fiú-istent; és hogy ennek teljes egyediségét hangsúlyozza, ráadásul megteszi azt, amit sehol máshol egyetlen szóval sem az Isteni színjátékban, hogy saját magával rímelteti: Cristo – Cristo.)
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Mint tudjuk, a meghaltnak, bujdosónak vagy eltűntnek tételezett Petőfi Arany több versében is feltűnik. Külső megjelenéséhez Arany az egyértelműen dantei, a nyári égboltról hirtelen lesikló beszélő láng alakzatát használja!
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…
(Emlények, III., 1855. június)
Van azonban egy olyan szempont, amit eddig nemigen vettek figyelembe a Honnan és hová? tárgyalásakor. Ez az alcím, amely egy kétszavas idézet
Horatius három könyvet tartalmazó ódagyűjteményének záróverséből, éspedig az első sor két első szava: „Exegi monumentum.” Meg szokták említeni, hogy a kéziratban megtalálható, de aztán Arany kihúzta; azonban a hasonmásban is elérhető Kapcsos könyvből teljesen világos, hogy nem húzta ki, hanem az eredetileg ceruzával írt szavakat tollal átírta, tehát inkább megerősítette…
Horatius azért hiszi úgy, hogy költői neve túléli nemcsak őt mint szerzőt, hanem az eljövendő összes történelmi katasztrófát is, hiszen remélhető életkora egy a római világbirodalom győztes központjának, a Capitoliumnak, illetve az ott álló Jupiter-templomnak az örökkévalóságával. A költő pedig ezt azért tartja megérdemelt halhatatlanságnak, mert – noha alacsony sorból, messzi és szegény vidékről származott – ő teremtette meg az igazán értékes, tehát a görög mintát latinná hasonító költészetet Rómában.
Arany pedig semmilyen elkülönülő közösséget nem nevez meg (sem országot, sem hazát, sem osztályt stb.), sem vallástörténeti érvelésében, ahol a világvallások halhatatlansághitét garanciának veszi, sem nemzeti történeti visszatekintést nem alkalmaz, úgy, mint a Rákóczi- vagy a Hunyadi-versben, sem a saját életkörülményeire és karrierjére nem céloz. Sőt, arra sem vágyik, hogy irodalomtörténeti halhatatlanságban részesüljön, mert – sajnos teljes joggal – föltételezi, hogy a filoszok is el fogják felejteni, ha egyáltalán észrevették valaha.
De éppen azért, mert hisz a lélek halhatatlanságában, nem kell neki ilyen külső garancia, mondjuk, hogy Buda várához kösse a maga költészetét, mint például A rodostói temető című versben, vagy a világirodalom és a magyar irodalom viszonyát fejtegesse, mint a Kozmopolita költészetben; elég az, hogy magát olyan személynek nyilvánítsa, aki jobban és tisztábban látja az igazságot, mint a korlátolt tudós vagy a közember. Ugyanis költő. Sőt, Költő! Így tehát az istenek közé emelkedhetik, mert hiszen az alcímmel jelzett versben az ő halhatatlansága is úgy realizálódik, hogy a Múzsa az örök életet jelképező babérkoszorúval koronázza meg:
[…] Érdemed
büszkévé tegyen, és fürtjeimet babér-
lombbal, Melpomené, áldva övezd körül!
(Devecseri Gábor fordítása)
Borítókép: Giovanni di Paolo Dante-illusztrációja (1444-1450), British könyvtár
