1992. május, a piac fölött nyolc emelet magasságában. Tizenkét éves vagyok, és mindenféle idegállapot vesz erőt rajtam. Váltakozik a bágyadtság, az eszeveszett tettvágy és a tökéletes közöny. Időnként naplót írok, a régi dolgokról is. Van néhány barátom, de csak a magány burkán túl, amelynek köszönhetően még mindig felerészben kétvízközi indián és tuareg vagyok. Olvasok, most éppen az ördög színeváltozásáról. Túl vagyok az elsőáldozáson, így megkésve, nem volt olyan rémes, de a papot elhelyezték húsvét után, és már nem járok templomba. Így többet alhatok vasárnap, az alleluját megálmodom. A forradalmi eufória elmúlt. Anyámat leépítették, most varrónő, szerencséjére ért hozzá. A főnökei olaszok, ezért mindketten olaszul tanulunk. 1989 tele olyan távolinak tűnik, mintha évtizedek teltek volna el azóta. Rengeteg őrült dolog történt, és városunknak is egy őrült  polgármestere lett. Papa Voj televíziójában habzó szájjal üvöltötte a minap egy politikus, hogy stadionokba kell terelni a nemkívánatos elemeit társadalmunknak, és le kell őket lőni, gépfegyverrel.

Graubvogel úr szerint felgyorsult, és imígyen felszínessé vált minden. Az ember rohan, de már nem tudja, hová. Graubvogel úr, akihez olvasni járok, és szeret engem, a harmadik emeleten lakik. Egyedül él, özvegy, líbiai veterán, és nyugdíjat kap az államtól, mert a nyomdában dolgozott, igaz, ott büntetésből takarítóként – neki ez saját bevallása szerint megfelelt. Kosztikát, az unokáját nem tudja szeretni, és ezért bűntudata van, amit velem gyógyít. Felőlem! Váljak egészségére. Ő állítja azt is, hogy a rendszerváltás olyan, mint egy szabászati minta a Burda magazinban: csak az érti, aki tudja, mit kell nézni rajta, a többségnek mindössze kuszán és egyenesen futó vonalak halmaza. Ezt nem értem, de Graubvogel úr bölcs, és mindent tud. Megnyugtat, hogy majd érteni fogom, mert az értés jön el legkésőbb: elég, hogyha látok.

Nem tudom, pontosan mit látok. 

Anyám azt mondja, nyáron kirándulni megyünk kettesben, legfeljebb hármasban. Végül szemorvoshoz megyünk, aki azt mondta, szemüveg kell, rövidlátó vagyok. Lehet, soha nem fogom érteni mindazt, amiről Graubvogel mesél?

Amióta Paradis úr (teljes nevén Paradi Domingo, a hegyi bordély tulajdonosa, egykori vízilabdázó, aki pár évet Ausztráliában is eltöltött) anyámat látogatja, ritkábban kell verekedésekbe bonyolódnom a lépcsőházban. A suliban is olyan majdnembéke van. Egyes tanárok nem szeretik ketteseket, és persze vannak hármasok, négyesek, és mind így. Hol a régi időket emlegetik, hol a jövőt, ritkábban egymással, gyakrabban egymás ellen dolgoznak, és ez sok energiát elvesz. Angyalsúlycsoportban Ezra bácsi a kedvencem, a történelemtanár. Őt szeretem egyedül. Jövőre sajnos nyugdíjba kell menjen, és a történelmet az állam nyelvén fogjuk tanulni, ami sokunknak mégis idegen. Nekem nincs ezzel bajom, de azért idegesít, mert mindenki ideges körülöttem emiatt.

/Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/

1992. június 4. A Hivatalos Közlönyben megjelent az államhatárra vonatkozó törvény. Változatlan a határvonal. Ám ezentúl minden határtelepülésre kiírják, hogy határtelepülés – közli Pradis úr a híreket és vihog. A konyhánkat késő délutánig süti a nap. Paradis már az izomingét is ledobta, állítólag, hogy barnuljon a háta. Délelőtt 11 körül érkezett, azelőtt nem sokkal ébredtem, és azon tűnődtem, amikor becsengetett az egyezményes három rövid, egy hosszúval, hogy bemenjek-e az első órára 3-tól, vagy inkább ne. Végül nem mentem. Paradis meggyőzött arról, hogy egy óráról ellógni, és utólag igazolással szolgálni a hivatalos szerveknek vagy egy teljes napról magyarázkodni, ugyanannyi energia.

– Az embereket a történetek kötik össze, kicsi indián, még akkor is, hogyha mindenki másképp emlékszik arra: hogy volt? – prédikálta, mert emlékekről és érzelmekről mesélt, hogy okuljak. – Mutasd azt a naplót, gyorsan! Ne húzódozz, én is mindig odaadom a pénztárcámat, hogy átbogarászd! – És nem volt mit tennem, engedelmeskedtem.

Paradis meghökkent, amikor megjelentem a konyhaajtóban az iskolai naplóval, alig lehetett megnyugtatni. Azt hitte, az osztályomét emeltem el, ki tudja, mi okból.

A naplót a sufniban találtam, apámék házában. Dédapám tanító volt, az ő keze írásával kezdődik 1927-ben. Azt hiszem, én nem adok jegyet azoknak, akikről írok bele, de azért kihagyom a helyet, ha netán meggondolnám magam.

1992. július. Paradis úrtól kaptam ajándékba egy fekete színű Panasonic magnót, és kazettákat is. Nem tudom, honnan guberálta őket, szinte mindenik hihetetlenül szar. Leszámítva mondjuk a Scorpionst, de hát ugye sík műveletlen vagyok zeneileg. Amióta kevés a pénzünk, csak három adóra fizetünk elő Roskának, aki a tömbház kábelszolgáltatója és adminisztrátora egy személyben. Ki nem állhatom a törleszkedő pondrót, de az egyik fia tetszik, csak még nem tudom mennyire, úgyhogy várok.

A kilencvenes évek különben pocsékul kezdődtek, és ami még rosszabb, nem 1990-ben, hanem korábban. 1987-ben, sőt, lehet, hogy már 1984-ben. Ez attól függ. Hogy pontosan mitől, az nem világos, de nagyapám azt mondja, ő már akkor hallott az urbánus átszervezési plánról, azaz a nagy tervről valamelyik atyafinál, miközben éppen „vizet szerelt”.

1985. ősz. Utolér minket a rombolás vihara. Sokan hetedhét országon túl mennek ebből az utcából, de te ne bőgj. Mi itt maradunk, mert a jövő szép, csak nem tudjuk, hogy milyen – mondja Bábi néni, aki mostanában vigyáz rám.

Sólyom leszek, és városi óvodába fogok járni. Más bajok is vannak. Elképzeltem, hogy történik valami előreláthatatlan, és árvaházba kerülök. Anyám ordítozott, amikor elmeséltem, azt mondta morbid vagyok. Nem tudom, mi a morbid. Fekete, rugalmatlan anyagból készült dolognak képzelem. Megtanultam olvasni és írni is, nagyjából. Bábi néni szerint ez nem normális. Szerintem sem az, de már nincs mit tenni.

1986. tél. Ami nem öl meg, az megerősít. Iskolás vagyok. Rengeteg idő rámegy erre.

1988. tél. Még mindig iskolás vagyok, csak más suliba járok. Kezdhetem elölről a bunyót, felnőttel és gyermekkel egyaránt. A felnőttek idegesebbek, mint valaha. Szidják a rendszert, és annak vezetőit, a szar kosztot és minden mást is.

Tavasztól állítólag bátrabban kirándulhatunk a hegyekben, véget ér a csernobili sugárzás. Ezt „osszák” nagyapámék esténként Arno bácsival, aki meteorológus. A hegyekbe 1986 óta is felmentünk néhányszor. Síelni nem szeretek, de a kápráztató fehérség tetszik, és az, hogy magasan vagyunk. Sokan a robbanásról suttognak, és megoszlanak a vélemények arról, hogy a napfény mostanság jót tesz vagy sem. Azt mondják, évekig hullhatnak még radioaktív esők, mert a robbanás szétterítette az egész világon a sugárzást. Félünk, de élni kell tovább.

Valaki a rokonságból hazajött onnan, a függönyön túlról, és körbelátogatott mindenkit. A távoli nagybácsit Johannak hívják, ajándékokat hozott. Újságokat és könyveket, egyet nekem is. A címe Der Nasenbaum, írta Werner Lindemann, rajzolta Klaus Vonderwerth. Ha rosszkedvem van, ezt lapozom, ha jól vagyok, úgyszintén. Egy fáról szól, amelyről olyan orrot választhat magának mindenki, amilyent kíván, amilyen a lelke, a szokásai, az ideáljai. Én táncosnő szeretnék lenni, mint Francza, Paradis úr nigériai felesége, aki eltűnt. Az eltűnés is tetszene, a szökést fontolgatom egy ideje.

1989. tél. Nagyanyáméknál vagyok, a dombon. A fenti utcában doamna Doina üvölt, a Főtér körül lőnek. Este bekapcsoljuk a televíziót, és láss csodát, van műsor. A szabad televízió? – kérdi kételkedve nagyanyám, és nagyapámra néz, aki vállat von. Én is örököltem tőle ezt a jó szokást.