Kúra
Nem olvassuk el egymás betegtájékoztatóit.
Nem akarom tudni mikor mész,
csak azt meddig maradsz.
Marad,
hatsz –
a szívemre, az észérvekre,
a láthatatlan jelekre.
Tünetileg kezelsz.
Te a jobb, én a bal
kezemmel kapaszkodom beléd.
Naponta egyszer!
Ennyi az adag.
Folyadékkal kísérlek.
Az üres borospoharat
a pulton hagyom.
Nem mondtad, hányféle mellékhatás van,
én pedig türelmetlen voltam ahhoz,
hogy utánanézzek.
Csak hasson.
Miután elmész,
hagylak emésztődni.
Kimondatlan dolgaink
munkálkodnak bennem.
Tízből egyetlen szakember
sem javasolna téged.
Akár egy régi ismerős
Akár egy régi ismerős,
úgy lép be az ajtón.
Kabátját akasztja, félmosollyal ölel.
Mintha törődne velünk.
Széltől kócos hajába túr.
Szája szélében feljebb húzzák
a takarót az utcán ragadtak.
Átfagyott kezek imádkoznak reggelért.
Ágaikat vesztik a kerti fák.
Az erdő kupacokban vedlik.
Mi langyos szobák mélyén ülünk,
ő az utolsó előtti akkordokat játssza.
Megfáradtan elnyúlunk a dallamban,
amikor elhallgat.
Nincs baj – szól halkan,
de torkunkban ott a csend.
