Íme, ennek az évnek is vége, 2024-nek, ennek a felemás, örömökkel, jó hírekkel, komorsággal, rossz hírekkel teli esztendőnek – ami hát, ha úgy vesszük, épp olyan volt, mint az azt megelőzők. De nézzük meg, mit gondolt egy régi, 1901-es szilveszteren Ady Endre!
Eljön minden esztendőben, pontosan, hűségesen. Sohasem késik, és mindig egyforma vén, egyformán jókedvű. Bolondos agglegény, mindig nevet, és ezzel ríkatja meg az embereket. Hideg, kemény hideg van, mikor ő érkezik. Bejelentetlenül jön, és mégis várják. Jókedvű legényemberek, meg mindenféle bohém népség üdvözli szeretetteljesen ezt a vén legényt.
Nagyon jó ezt az éjszakát vígan keresztülélni, mert csodálatosan szomorú másként. Temetője felé megy a vén esztendő és megszületik az új. És ebből a kettős tényből mégiscsak az első dominál a szilveszter hangulatában: a szürke csöndes elmúlás képe…
Nagyon szomorú dolgokat mesél szilveszter éjjelén az embernek az egymást űző, kergető gondolat. Valami végtelenül nagy, szürke lepel borítja be a nagy mindenséget. A szürkeség kissé a fehérbe játszik, és közepén hideg merevséggel áraszt foszforeszkáló, hideg, fehér fényt egy láthatatlan kereszt.
Nem.
Összecsendül a pohár barátságos megszokott csendüléssel. A sötétveres bor olyanná festi az emberek arcát. Víg, lármás muzsika tölti be a füstös korcsmaszobát, jókedvűen köszönt be Szilveszter.
És eljön a gyors öreg esztendőről esztendőre. Mindig egyformán vén, és minden jöttekor meghal egy esztendő.
És a hosszú esztendősorral együtt vénülünk mi is, míg egyszer olyan fehérek nem leszünk, mint az öreg szilveszter apó.