A modern demokratikus alkotmány, amely állítólag a polgárok jogait védi az államhatalommal szemben, olyan, mint az erényöv, amelyet rázártak az úrnőre, de a kulcsot a hölgy magánál tartja. Az állam harcban áll az emberekkel azok szabadságáért és tulajdonáért, de ez a harc a végletekig egyenlőtlen, mert az erőszak legitim monopóliumát az egyik fél birtokolja. Ezért, ha az állam beéri kevesebbel, mint az alattvalók rabszolgasorba taszítása, azt külön meg kell magyarázni. Az újraelosztó állam mákony, függőséget okoz, s megfosztja a használóját szabadságától. Azt is mondhatjuk, hogy az állam használja a társadalmat, és nem fordítva.

A társadalom mind egyéni, mind csoportszinten függővé válik az elosztórendszertől. Ez olyan méreteket ölt, hogy a megvonás egyéni katasztrófát, gazdasági és össztársadalmi válságot okozna. A gondoskodó állam felelős a válások számának növekedéséért, a család felbomlásáért, az apa nélkül felnövő gyerekekért, az idős emberek elmagányosodásáért, mert a jóléti rendszerek leszoktatják az embereket arról, hogy felelősséget vállaljanak hozzátartozóikért. Magától értetődik, hogy ebből kifolyólag a társadalom morális alapzata meginog. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között eluralkodik a potyázás mint racionális magatartás. Érdekcsoportok szerveződnek a piaci versenyben való érvényesülés helyett az állam kegyeinek elnyeréséért: jutalomért, támogatásért, adómentességért, vámkedvezményért, kutatási ösztöndíjért, hadimegrendelésért, iparpolitikai intézkedésért, regionális fejlesztésért, kultúrpolitikáért, és így tovább. Mindenki csak kapni akar, adni nem. Az ilyen vágyak kielégítéséhez az kellene, hogy a javak korlátlanul álljanak rendelkezésre, de nem állnak. Az államnak viszont demokratikus körülmények között szüksége van a polgárok támogatásának megvásárlására. Akkor mi a teendő? Az államnak úgy kell feltüntetnie a bonyolult elosztási folyamatokat, mintha azok mindenki vágyait teljesítenék. Ezért a nyereményzuhatag illúzióját kelti a polgárok fejében, holott a nyeremények költségeit nekik maguknak kell megfizetni. Amit nyernek a réven, azt elveszítik a vámon; amit például támogatásként megkapnak, azt adó formájában szépen, lehetőleg minél kisebb fájdalommal, visszaszivattyúzzák tőlük. Így érvel az állam ellen Az állam című könyv.

A kötet először 1985-ben jelent meg Londonban, magyarul az Osiris Kiadó adta ki 2002-ben. A szerző, Anthony de Jasay, azaz Jászay Antal Abán született 1925-ben, mezőgazdász képesítést szerzett, a háború után újságíróként próbált érvényesülni, de 1948-ban, miután egy kommunista apparatcsik közölte vele – egy életre beleoltva az állammal szembeni gyanakvást –, hogy „ez az ország sose fog a maga fajtájának állást adni”, emigrált. Ausztráliai közgazdasági tanulmányok után ösztöndíjasként Oxfordba került, ahol fiatal kutató létére bírálni merte az akkori-ottani ortodoxiát, az újraelosztó államot magasztaló keynesi gazdaságtant. Ezután bankárként dolgozott Franciaországban 1979-es nyugalomba vonulásáig. Ekkor visszatért a tudományhoz. A gazdaságtant a politikai filozófiával összekapcsoló első könyve, Az állam váratlan sikert aratott. Maga a Nobel-díjas közgazdász, James M. Buchanan recenzeálta az ismeretlenségből előrukkoló, semmilyen akadémiai-egyetemi szervezethez nem tartozó szerző munkáját. A megalapozottságán túl kiemelte az elméleti okfejtés rendkívüli történelembe ágyazottságát. Jászay valóban saját magyar és a mű írása közben kibontakozó lengyel válság tapasztalatát is fel kívánta dolgozni, vagyis azt a helyzetet, amikor az egész társadalom „államellenes”, de az állam mégis maga alá tudja gyűrni a társadalmat. A siker nyomán Jászay további hét könyvet írt, a nagy világlapokban közölte rövidebb dolgozatait, és tagságot nyert a tekintélyes liberális gondolkodói társaságban, a Mont Pelerin Societyben. Egyik utolsó írásában a neomarxista Thomas Piketty ünnepelt munkájának tételeit cáfolta. A nemzetközi tekintélynek örvendő magyar libertárius, a klasszikus liberalizmushoz való visszatérést szorgalmazó gondolkodó 2019. január 23-án hunyt el normandiai otthonában. Pesszimista – közép-európai – történelemszemléletéért, az egyéni felelősséget középpontba állító emberképéért, a modern állam totalitárius-kollektivista hajlamainak kérlelhetetlen és virtuóz bírálatát nyújtó munkáiért konzervatív körökben is nagyra becsülik.A könyv ma is fontos érveket nyújt az állam túlzott gazdasági-társadalomalakító szerepvállalását vitatók számára, habár számos bírálatot is kapott teoretikus és empirikus szempontból. Jászay abból a módszertani előfeltevésből indul ki, hogy az államot akkor tudjuk megérteni, ha nem a társadalom eszközeként, hanem önálló akarattal rendelkező racionális cselekvőként fogjuk fel. Mit akar az állam? Fennmaradni. Hogyan tudja ezt biztosítani? Ha növeli a hatalmát. A természeti állapot is fontos szerepet kap gondolatmenetében. Innen indul az állam fejlődésének logikai útja, amely egyszerre fejlődés és hanyatlás a totalitarizmusba. Az emberek gazdasági és/vagy morális okokból úgy döntenek, hogy lemondanak természetes szabadságukról az állam javára a jólét, az igazságosság vagy az egyenlőség reményében. Először a kapitalista állam próbálja minimális szinten kielégíteni ezeket az igényeket. Nem ad sokat, de nem is követel, nem avatkozik be a szerződések szabadságába, nem akarja újraosztani a tulajdont az igazságosság valamilyen definíciója alapján. A kapitalista állam ideológia- és politikamentes, békén hagyja az embereket, csak élni szeretne. Ilyen állam a történelemben nincs, bár egy-két XIX. századi alakulat emlékeztet rá. Néhány polgár azonban elégedetlen a kapitalista állammal, amit az veszélyként érzékel, és elkezd többet kínálni politikai támogatásáért cserébe. Különböző demokratikus és jóléti reformok indulnak, de a gondoskodó állam csak úgy tud adni, ha elvesz, ehhez egyre nagyobb apparátusra van szüksége, ami forrásokat igényel, amihez meg kell vásárolnia a támogatást – és így tovább, egészen addig, amíg az állam rá nem jön, hogy jobban jár, ha a politikai hatalommal együtt saját kezébe veszi a gazdasági hatalmat is: létrejön az államkapitalizmus. De nincs megállás a lejtőn. Amint sikerül egy ellentmondást kiküszöbölni, jelentkezik egy új: ha az állam már rendelkezik az összes tőkével, rendelkeznie kell az összes munkással is, létre kell hozni a szocialista ültetvényt, ahol rabszolgák dolgoznak, akiknek minden szükségletét az állam tervezi meg, hogy gondoskodhasson róluk a pénz és a piac maradványainak közvetítése nélkül. Vajon megérte ez az egész? Nem lett volna jobb békén hagyni a kapitalista államot, hogy az is békén hagyjon minket? Sőt, nem lenne-e kedvezőbb a természeti állapot civilizált formájához közelítenünk? Ezek a félig-meddig retorikai kérdések végül annak végiggondolására ösztönöznek: az állami szerepvállalás túlburjánzásainak miként tudjuk alkotmányosan elejét venni?

/Illusztráció: Gustave Doré: A Leviatán pusztulása/