– Nem vitázom veletek! – mondta a vállalat igazgatója ellentmondást nem tűrő hangon, majd parancsba adta mérnökeinek, hogy a festő- és szárítóalagútnak otthont adó épületet két hét alatt építsék meg.
Az irodában ülő három férfi arcán a kétségbeesés felhői tornyosultak.
„Már megint hülyének néz bennünket ez az ember” – gondolta az egyik.
„Lőttek az esti sakkpartiknak” – futott át a testesebb férfin.
„Rendben, dolgozunk, túlórázunk, de akkor fizesse meg becsületesen a munkánkat” – morfondírozott magában a harmadik.
– Foglaljuk össze a dolgokat – próbált pontot tenni a találkozó végére az igazgató. – Az alapok kiásása mennyi időt vesz igénybe?
− Ha erőgépet hívunk, akkor négy nap.
− De oda nem fér be a markológép – vágott közbe a testesebb.
− Kibontotok öt téglasort a bejárati kapu felső részéből, akkor befér – rendelkezett a vezető.
− Az alapok kiöntéséhez pedig legalább öt nap szükséges, nem beszélve arról, hogy nem húzhatjuk fel a belső falakat a teljesen nyers alapra.
− Használjatok gyorsan kötő cementet. Ha hosszabbított műszakban kiöntitek az alapot, három nap múlva már lehet rá építeni.
− De az anyagokat még be sem szereztük – tiltakozott az első.
− Kaptok rá egy napot.
− Nem elegendő.
− Akkor is egy nap áll a rendelkezésetekre. A falakat mennyi idő alatt húzzátok fel?
− Ha a saját építőcsapatunkkal végezzük, akkor nyolc nap elegendő lesz.
− Hány tagú a csapatod? – nézett az igazgató a harmadik mérnökre.
− Négyen vagyunk összesen.
− Még hozok nektek a hegyekben dolgozó építőbrigádból nyolc embert. Azzal tizenketten lesztek. Három nap alatt tető alá hozzátok az egész kócerájt.
− És a szigetelt lemezfalakat ki szereli össze?
− Szintén ti, ez a művelet is belefér abba a három napba, amelyet adtam nektek.
A három férfi arca egyre komorabb lett.
– Akkor most számoljunk. Tehát egy nap az anyagbeszerzésre, négy az alapok kiásására és a merevítő vashálók elkészítésére, egy azok kiöntésre, három a falfelhúzásra és a lemezek összerakására, kettő a villanyszerelésre, a ventilátorok bekötésére és a fúvórendszerek felfüggesztésére. Ez összesen tizenegy nap. De hát ti szombaton és vasárnap is dolgoztok, nemde? – nézett derűsen és bizakodva a kollégáira az igazgató.
Két hét múlva a gyár vezetősége és a műszergyártó részleg munkásainak jelenlétében felavatták az újonnan elkészült épületrészt, amelybe a festő- és szárítóalagutat szerelték be.
Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk neki, hogy nem vagyunk hülyék, de bénák sem” – gondolta az egyik. Kezében közepes nagyságú kenderzsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebb férfiban.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot.
− Az alapok ásásánál érdekes dologra bukkantunk. Az első világháború idején kaszárnyaként szolgált az épület. Bizonyára onnan maradt ajándékba ez a relikvia – mondta a férfi, két lépést téve az igazgató asztala felé.
− De ha mi törvény szerint járunk el, akkor a lelettel azonnal a városi ügyészséghez fordulunk – szólt a másik –, ami, ugye, minimum egy napot igénybe vesz.
− Ők értesítik a kriminológusokat, jó esetben másnap kiküldik a helyszínelőket, akik talán egy-két nap alatt feltérképezik a területet, elkezdik a nyomozást – mondta a harmadik.
− A nyomozás és az adatok feldolgozása ugyebár eltarthat akár egy évig is – szavalták mindhárman kórusban.
− Mely idő alatt tilos bármit megváltoztatni a vizsgált területen – nézett kitartóan és kihívóan az igazgatóra a mérnökök közül a soványabb.
− De mi arra gondoltunk – torpant meg benne a szó, mintegy hatásszünetet tartva –, jobb, ha elhozzuk önnek, amit találtunk, aztán lesz, ami lesz, valahogy kiegyezünk – mondta a testesebb.
Majd az íróasztalhoz lépett, és ráborította a zsák tartalmát.
Az igazgató dermedten nézett az előtte fekvő csonthalmazra. Egy ember vázát ki lehetne rakni a halomból.
Mintegy vezérszóra, mindhárman az igazgatóra szegezték szúrós tekintetüket.
