Hiszen amikor például a kávé helyett című versében így fejezi ki a lélek pillanatnyi hangulatát: „fátyolfelhős és kék a kedvem / akár a szemed / az ég hűvöse huzatot / von a fenyők tűvállaira” –, akkor költeménye utolsó sorához érve már magam is úgy érzem, hogy mindeközben „beesik az eső a versbe”. Merthogy a ma uralkodó irodalomtörténeti konszenzus szerint a késő modern korszakküszöb fordulóján bekövetkező poétikai változás hatására, a posztmodern, a poszthumán beszédmód, a nyelv, a képalkotás és az irodalomértelmezés is fokozatosan epikus jellegűvé válik.
S mivel ez a tendencia végső kifutásában akár a líra műfajának eltűnését, a prozódiában való teljes feloldódását is eredményezhetné, ezért a sokszínűség megőrzése érdekében tartok fontosnak minden ezzel a jelenséggel szemben kibontakozó áramlatot. Varga Melinda tudatosan vagy ösztönösen, de szemmel láthatóan szembemegy a modern utáni verselés líraiságát lassan epikussá változtató irállyal, s bátor, eredeti képalkotási technikájával feleleveníti, megőrzi és továbbfejleszti a műfaj eredendő nyelvi karakterét. Költészete az önmegszólító verstípus lírapoétikai választásával járja ezt az utat. A vállalás komplex megvalósulására, kiteljesedésére persze csak a szövegek mindenoldalú kontextusában, abban az esetben számíthatunk, ha a szövegek a maguk nyelvi, stiláris, metaforizációs megjelenésükön túl a szövegközötti, irodalomtörténeti, szociológiai jelenségeket is magukba sűrítik.

Lírájában a magány, az elveszettség traumája a hagyományos nyelvbeszéd eszköztárát mozgósítva tárul elénk: „felvillan arcod. / amikor a Nap úgy dönt, / eloszlatja a ködöt. … betévedek arra a helyre, / ahol … / a nyárról és a tengerről / meséltél nekem, / miközben / bőrünkre fagyott az ég”. E néhány sor fényt villant arra a szerző által majd minden versében tetten érhető, bravúrosan alkalmazott nyelvhasználati technikára, mellyel egyszerre ábrázolja a szerelem színét, magasba röptető erejét, ködöt oszlató Nap, s az elkerülhetetlenül mélybe pillantani kényszerítő, bőrünkre fagyott az ég valóságának feszültséget indukáló fonákját.

Könyve lapjain az olvasó kedvtelve követheti egymás után sorjázó úgynevezett szerelemsorozatának bináris párosait; szerelem és emlékezet, szerelem és boldogság, szerelem és erotika témájában felvonultatott, újabbnál újabb nyelvi leleménnyel fűszerezett versváltozatait. Utóbbiak már-már a viviszekció határát súroló kitárulkozás példái.

Az erdélyi illetőségű Varga Melinda munkáiban a történelem bennünket sújtó, száz évvel a trianoni tragédiát követően is velünk élő traumái is megjelennek: A pillanat vállán című versében például „a székely nyárban” „a percek pergő ritmusa … puha lisztté őrli a magányt”. Vagy korábbi kötetében Kolozsvár egy beköltöztetett románok lakta új, tömbházas városrészére utalva idézi a táj interetnikus viszonyait: „sose értetted / mit mond neked a kislány / hiába dobta a labdát / csak néztél / mi az ördögöt akarhat” (Harmadik szombat). S ebben a helyzetben megnő a nemzetiségi léthez a választott autenticitás révén ragaszkodó magatartás jelentősége.

Táj és költészet kérdéseire autentikus válaszokat kereső költőnek és olvasónak érdemes hát ebből a szempontból is együtt figyelnie a kanonikus változásokat ígérő folyamatokra. Most éppen az Erdélyben szerveződő, magát metamodern csoportosulásként aposztrofáló társaságra, már csak azért is, mert bemutatkozó kötetük szerint munkáikban a mondás közös szervező elvévé a szabadság és az igazság lényegét és formáját egységben hordozó, választott autenticitás korszerű útjait keresik.

Varga Melinda eddigi munkássága elismeréséül 2021-ben József Attila-díjban részesült.