A lakli chef
Ahogy locsogják: írni kék,
nem jó az álcás állapot;
tetemre hívhat zsarnokod,
s nem vagy más, csak egy vigéc.
Tehát megint csatára fel,
harsog az öreg Behemót,
kimondja a valódi szót,
nem cserélne ő senkivel.
Ropog az ág az őszi erdőn,
bizonyára nem macska jár,
kinek kevés a napi ár –
ami egyenes volt, feldől.
Oson az ócska széltoló,
lepkehálóval hadonász,
hogy rögtön rád terül a frász,
bunkerbe bújni volna jó…
Horkol az ösztönös elem,
mitől harsog a messzi lég,
tulajdonképpen semmiség
ez a házias förtelem.
S ebédet főz a lakli chef,
kondér és lábas mind tele,
ez lesz a pórnép eledele,
kiből már nem lesz mintakép.
Fagyott rögön
az obsitos verőlegény
felszáll a trágár villamosra
minden cigi földbe taposva
és tündököl bazári fény
lódoktornál a sütemény
félig (magadban) beporozva
ne gondolj se jóra, rosszra
csak így sikerül a tünemény
Nem tudható: mi vár a télen,
fagyott rögön, hófehéren
elröppen egy jeges madár-dísz
s ahol a földre dől egy csacska
lepuffantott apró nyulacska
ott folyik el a nyúlós kanális.
A pályabér
a hétfájdalmú szűzanya
feltartja fátylát véderőként
mehetünk már gyalog haza
köröttünk a gyanús erőtér
grandiózus a sejtelem
mely átver kemény koponyát
a gázpuff/kkantós értelem
épp a stafétát adja át
a verseny úgyis késve-kés(z)
esengve peng a mandolin
s hiába jő az agysebész
a páciens megint szabin
de akkor is: a pályabér
kissé remegve visszanéz
ne higgy, esetleg remélj
míg szádba jő a tiszta méz
