Élek

Körömágyam bevetetlen,
hánykolódik benne az éjszaka.
Azt hiszed mosolyognod kell,
hogy komolyan vegyenek.
Ökölbe szorítva
elrejthető a jövő,
a fejvonal nem metszi
a szív vonalát.

Valahol él egy cigányasszony,
széles mosollyal,
széles csípővel.
Pipázik, és szoknyát hord.
Tenyeremre vár.
Kint ül a tornácon,
az ég ujjlenyomatát nézi, dúdol.
Úgy képzeli
szőke a hajam,
magasnak képzel.
Sálat köt,
a kedvenc színeimből.

A homlokomra teszed tenyered,
szerinted nem vagyok lázas.
Színeket látok,
egeket látok
a talpam alatt.
Bárcsak érthetnéd.
Úgy sétálok,
mintha gólya lennék,
fél tőlem a természet.
Mosolyogsz,
de fél lábbal
már kikeltél az ágyból.
A törődés
csak a betegeknek jár.

Valaki tenyerén,
tőled vártam,
pedig csak tőle.
A test sose volt kényelmetlen.
Összefolyik minden
vonalak a tenyeren,
a kottán,
vonalak gépek által rajzolva.
Csattan a tenyér,
a vastaps,
nem vastaps,
vastaps,
valahogy minden taps
egyszerre kezdődik,
és egyszerre ér véget.
Valami rend van
az égben,
valami tenyér fog,
tenyér,
és nem ököl.
Valahonnan
arcomra másztak
az élek.

 

A lelke mindennek

Csak a rendetlen emberek,
csak mi tudjuk.
Ülsz a padlón,
kezedben az alsós fogalmazás füzeted,
muszáj beleolvasnod,
előtted kupacok,
behoztál egy szemeteszsákot a konyhából,
majdnem tele van,
ott a fontos papír kupac,
a hasznos cucc kupac,
az emlék kupac,
és az a kupac,
amiben kidobhatatlan dolgok vannak,
egy piros szalag,
egy Szűz Máriás könyvjelző,
az az álszakáll, amit farsangra vettél,
ecsetek, bérletek, szerelmes levelek,
egy síp, egy iránytű,
a hátad az ágynak támasztod,
kezedben a füzet,
egészen jól fogalmaztam régen,
gondolod,
és elfáradsz,
annyira elfáradsz,
hogy így akarod hagyni az egészet,
pedig most rosszabb minden,
mint rendrakás előtt,
igen, ez a pillanat,
ez a rend előtti káosz,
ezt nem fogjátok soha érteni,
ti kupactalan, rendezett fiókos, bőrcipő sámfázós,
koffert hazaérve kapásból kirámolós,
tojást a hűtőajtó tojástartójában tárolós,
szennyest szín szerint szeparálós,
rendes emberek,
ti,
nem tudtok ti a rendről,
nem tudtok semmit,
csak élitek az életetek,
káosz, kérdezitek lekezelő hangnemben,
sosem hallottam róla,
és tényleg nem hallottatok.
Ti csendben éltek,
míg nekünk fülünkbe cseng
az ősrobbanás.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot