Kék pillangó csapongott ide-oda szeszélyesen, de mégiscsak engedelmeskedett a törvénynek, hirtelen rászállt a Lány piros hajpántjára. Violaparfümöt használt aznap, s lepke számára az illat a tiszta törvény. Apró kezeivel hadonászott a Lány, csengő nevetése betöltötte a lugast, menj innen, én nem vagyok virág, mondta, eközben alig mozgatta az ajkát, még a kacagástól sem rándultak meg az arcizmai, úgy jöttek ki szájából a hangok, mintha aranytrombitát fújt volna.

A költőben moccant a szándék.

– De még mennyire, hogy virág vagy! – mormogta. – A líra háncsrétegeivel kell körbetekerni ezt a Lányt.

Uramisten! Csak tudjam féken tartani a Szavakat. Ne induljon meg a lavina! Maradjon meg bennem a gleccsertavak makacs hűvöse. Egy rossz jelző, s vásári mézeskalács lesz ez a krizantémillatú teremtés.
Tudta, mert már nem volt kezdő, hogy földi halandónak istenkísértés rálépni a Szavak csillagösvényére. Egy rossz moccanás, s már hull a Szó a ványadt közhelyek pocsolyájába. Igen, tudta, nagyon tudta a Költő, hogy inkább lúg legyen a Szó, mint macskaméz! S ne legyen lila. Rikoltson sárgát, mint a gólyahír! A lila ákácok ideje lejárt. El kell indulni új csapáson, ködhomályhoz kell szoktatni a szemet, mert elpukkasztott petárdák, felrobbant aknák, szétfröccsent gránátok, lehullott bombák füstje borítja a Szó-mezőt.

A Lány szokása szerint eltakarta bal tenyerével az egyik szemét, úgy nézte a Költő homlokát. Milyen fényes az, s milyen titokzatos! Akárcsak a Kilimandzsáró hava. Mindig ez jutott eszébe, ha belement ebbe a játékba. Azért szép Afrikában a híres hegycsúcs, villant meg az eszében, mert a hó és a jég alatt alvó vulkán szunnyad. Ilyen a Költő! Hófehér homloka mögötti trezorból szabadulnak ki a Szavak, s rendeződnek alakzatokba. Erre is volt hasonlata a Lánynak, nem is hasonlata, inkább képzelgése, szőlőfürtté állnak össze, s nagyot csendülnek, mint a népmesében a szóló szőlő.

Így keletkezik a vers.

De még ez sem az igazi, meg kell trágyázni a Szavakat, mondta a Költő egyik éjszaka, úgy éjféltájban, remélem, tudod, tette hozzá, Pázmány korában trágyának nevezték a fűszert.

– Milyen jó, hogy különbözünk – elmélkedett a Lány. – Szőlőfürt ő, spirál vagyok én. Ha megszólalok, spirálformában áramlanak a Szavak, csak így tudom követni az ő száguldását.

Izmosodott, izzott a Költőben az akarat:

– Bármilyen szép ez a Lány, hozzá kell tenni valamit. Hozzá kell adni a teremtett vagy az örök időktől fogva létező világ csodáit, a Szaturnusz gyűrűit, a lélek rezgéseinek amplitúdóját, a lét és a nemlét között billegő libikókát, az ásott, mély kutak vizében megcsillanó ég darabkáját, Ízisz istennő szent állatának, az íbisznek a rikoltását. Ha piktorok módjára az ajkait rajzolom szavakkal, a Thyrius-tenger lágy öble derengjen föl. Gyöngyös kacagását a lét hasadékaiban és az anyag rejtelmeiben keletkező visszhanggal fonom össze csipkés pikóba. Porszem voltát úgy emelem magasba, hogy belesápad a Himalája. Hófehér cirrusz felhőbe burkolom patyolat testét! Gyilkos kozák dzsidájával irtom ki a dohos pincék szagával fertőzött Szavakat. Drónok fényes hátán küldöm el neki a márciusi patak csobogását és Orfeusz muzsikáját, ettől zengnek gregorián dallamot a Vers trópusai.

De mi a Szó?

Holdfény-szonáta? Gyöngykagyló-kín? Hintaló álma?

Ki tudja? Csínján kell bánni vele. Szampó terméke Ő.

– Mire gondol most a Költő? – töpreng a lány.

Ez is kedves játékuk volt. Valahányszor kiültek ide, a zsebkendőnyi lugasba, megpróbálták kitalálni egymás gondolatait. Némán, Szó nélkül.

– Milyen tájakon barangol? A végtelen óceánok aljának bizarr flóráját és faunáját bámulja? A tengerifű dzsungelét, a moszatok szövevényeit? A tengeri rózsát, uborkát, sünt? Vagy átlépte az anyagi világ határait, és az idő homályos katlanában bolyong? Csillagképek pulzáló rezgéseit fejti meg?

Nem. Nem fellegjáró az én Költőm. A rozsdafark rebbenésén mereng (nagyobb esemény az számára, mint egy új égitest születése), a fűszálra felmászott rózsabogarat figyeli elmélyülten; a harkály makacs, monoton kopogását szabdalja föl, s rendezi pergő daktilusokba. Ha zizzenő szél borzolja össze a haját, ő lágy mozdulattal simítja helyükre a tincseket. Szivárvány ívét utánozza kezével ilyenkor, bolondulok a látványért, s érzem, magasba szökik bennem a boldogsághormon szintje. 

– Vagy mégsem kell semmit hozzáadni? – töpreng a költő. – Valóban tökéletes ez a Lány? Írisz ő, a szivárvány istennője? Hibátlan DNS-lánc? Gabonára éhes garat? Hétköznapokba költözött vasárnap? Szépre cirkalmazott iniciálé?

Ez lenne a Vers halála. Ez a zsibbasztó halmaz. A Szó-tódulás gyehennája. A túlfűtött kazán robbanását csak a profán józanság akadályozza meg: a híres ,,2+2 józansága”.

Bölcsnek kell lenni, mint a gravitáció törvényét tisztelő folyóvíz.

Utánozni kell a fotoszintézist végző falevelek rabszolgamunkáját.

Mély öblű, hosszú mondatok sodrába dobom bele a Szót, hogy sodorja, vigye tenger horizontok felé a szív, az agy, az ösztön lávaömléseit. Kohók fehér tüzében hevítem fehérre, csak akkor tudja néven nevezni a szeméremnyílás pulzáló lüktetését, a bibébe hatoló virágpor izgalmát, a méhfalba ágyazódó kétnemű sejt diadalát. 

És a néma Szó? A titkos rejtelmeket hordozó Szó? A csillagcsöndben új égitestről álmodó Szó? A napóra néma magányába temetkező Szó?

Ez méltó igazán a Lányhoz. A ,,tartózkodó kérelem” Szava.

Minden elhallgatott Szó gyöngyszem a fejét díszítő pártán.

A poézis metaforája a kék virág szirma. Vagy a piros hajpántra szállt kék pillangó.

***

A Lány becsukta a könyvet. Mindvégig a térdén tartotta Walther von der Vogelweide versgyűjteményét, az ember, természet, szerelem kapcsoskönyvét.

Hetek, hónapok óta fordítja a vándordalnok hölgyimádó vallomásait. 

Fölálltak, és bevonultak a lugasból a számítógépek kígyószemei elé.

A Lány fordított.

A Költő töprengett. 

Leírta a készülő vers mottóját:
 

,,Most igazán nem tudom, Csuang-ce álmodta, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodta, hogy Csuang-ce.”