A kihallgatás

Kopogtak.
Odabent, a szobányi, apró lakásban mindenki aludt: Krasznai János, végzős egyetemista, Juli, a felesége és a két kisfiuk.
Megint kopogtak, most erősebben.
Az asszony ébredt föl előbb. Újabb kopogás, szinte már dörömbölés. Krasznai is fölriadt, ijedten néztek egymásra. Fölkattintotta az olvasólámpát, az éjjeliszekrényen lévő karórára pillantott. Hajnali három. Ezek azok lesznek.
Belül aludt a keskeny ágyon, kimászott a felesége fölhúzott lába mögött.
– Ki az? – kérdezte félhangosan, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl. Közben az ingébe bújt, kezdte gombolni.
– Kinyitni! Rendőrség!
Az asszony ijedten húzta magára a takarót, aztán félrelökte, kelt föl ő is, vette magára a köpenyt.
– Nyitom – mondta Krasznai, miközben fölhúzta a nadrágját. Mezítláb az ajtóhoz lépett, kinyitotta.
Két civil ruhás rendőr állt az ajtóban, szó nélkül beléptek.
– Krasznai János?
– Én vagyok.
– Öltözzön föl, velünk jön.
– Mit akarnak a férjemtől? – kérdezte az asszony, ijedten húzva össze magán a köpenyt.
– Maguk itt laknak? – kérdezte körülpillantva az idősebb rendőr, anélkül, hogy az asszonyra ügyet vetett volna.
– Itt – válaszolta Krasznai. – Miért visznek el?
– Nem el, hanem be. Mert ez a parancs – válaszolt az idősebb. – Mi ez, valami kamra?
– Mosókonyha – válaszolt az apa –, a kollégium mosókonyhája.
– Ebben laknak?
– Ebben.
– Két gyerekkel?
– Két gyerekkel.
– Konyha nincs?
– Az előszobában, a függöny mögött.
– Vécére hova járnak? 
– A nagy épületbe. Szemben.
– Na, jó, igyekezzék. Nem érünk rá egész éjjel.
Az asszony rémülten nézte a két rendőrt. Az idősebb gyerek mocorogni kezdett, az asszony leült mellé az ágyra, megigazította rajta a takarót.
– Mikor hozzák vissza? – kérdezte bátorságot gyűjtve.
Az idősebb rendőr elnevette magát.
– Mit gondol, mi vagyunk mi, taxivállalat? Majd hazajön, amikor hazajön. Na, igyekezzék már.
Krasznai elkészült, indult volna, az ajtóban visszafordult. Lehúzta az arany karikagyűrűt az ujjáról, a felesége kezébe nyomta. Az asszonynak eleredtek a könnyei, fölállt, átölelte a férjét.
– Jól van, Julikám, nem lesz semmi baj – mondta Krasznai, és kibontakozott a felesége öleléséből. – Nem lesz semmi baj.
Kint hideg volt és sötét, az utca fölött, dróton himbálózó lámpák halványan világítottak. A Pobjedát a fiatalabb rendőr vezette, az idősebb a hátsó ülésre ült, Krasznai mellé. A házfalakon golyónyomok látszottak, de a betört ablakokat, úgy tűnt, már mindenütt beüvegezték. Krasznai önmagát is meglepő nyugalmat érzett. Számított rá, hogy jönnek érte, az egyetemi forradalmi bizottságból már mindenkit kihallgattak, volt, akit bent is fogtak, lehetetlen volt, hogy őt kihagyják. Egészen eddig izgult emiatt, de itt az autóban valahogy megnyugodott.
– Csak semmi eszetlenség – mondta a rendőr. Krasznai ránézett, de nem válaszolt.
Üres utcákon hajtottak végig, csak egy-két fal mellett siető, kabátos alakot lehetett látni, autó egy sem járt az övékén kívül.
– A maga gyerekei? – szólalt meg váratlanul a rendőr Krasznai mellett.
– Az enyémek.
– Mekkorák?
– Hat és kettő. Kettő és fél inkább.
– Akkor meg mit ugrált maga? Két kisgyerekkel.
Krasznai hallgatott.
– Maradt volna a valagán.
Nagy villához értek, behajtottak a nyitott kapun. Az idősebb rendőr bekísérte Krasznait, le az alagsorba. Benyitott egy helységbe, előre tessékelte Krasznait, maga is belépett. Bent egy íróasztal mögött egyenruhás rendőrtiszt ült, valamit írt.
– Százados elvtárs, Krasznai János őrizetes.
A tiszt fölpillantott, fürkészőn Krasznai szemébe nézett.
– Rendben van, elmehet – mondta a civil rendőrnek.
– Ne maradjak itt a folyosón?
– Nem szükséges. Leléphet.
– Értettem.
A rendőr kiment, becsukta maga mögött az ajtót. A tiszt visszafordult a papírjaihoz.
Krasznai állt előtte, két lépésre az asztaltól, várt.
A tiszt a papírjaival foglalkozott, írt néhány szót, új papírt vett elő. Krasznai meg volt róla győződve, hogy ez a feltűnő közömbösség már a kihallgatás része. Állt, nem szólt, pedig melege volt a kabátban.
– Mit csináljak én most magával? – szólalt meg a tiszt, de továbbra is az irataira nézett.
Krasznai állt, nem tudta, mit feleljen.
– Miért hozták be? – kérdezte fölpillantva a tiszt.
– Én tudjam?
– Hallja, maga ne szemtelenkedjen itt nekem! – csattant föl a tiszt. – Nem a jampec haverjaival beszél. Szóval miért hozták be?
– Nem tudom.
– Azért valami ötlete csak van?
Krasznai gondolta, hogy ez a kérdés is kihallgatási trükk. Hogy magában keressen okot a letartóztatásra. Hogy bűnösnek érezze magát.
– Nem tudom, hogy miért hoztak be.
– No, majd akkor én segítek magának.
A tiszt dossziét vett elő, lapozgatott benne.
– Krasznai, Krasznai, Krasznai – szólalt meg, az irataiba nézve. – Van itt pár nagyon csúnya dolog, Krasznai. Amiket maga mondott, meg csinált, Krasznai. Maga egy szemét ellenforradalmár, Krasznai.
– Nem vagyok ellenforradalmár.
A tiszt meglepetten nézett föl.
– Nem?
– Nem.
– Maga tagja volt az orvosegyetem diákbizottságának. Meri tagadni?
– Az forradalmi bizottság volt, nem ellenforradalmi.
– Na, ne szórakozzon itt velem! Ez az egész mocskos imperialista, kapitalista, feudálklerikalista ellenforradalom forradalomnak merészelte nevezni magát. Azt hiszi, hogy ilyen olcsó trükkökkel megúszhatja az elszámoltatást? Azt hiszi?
– Nem vagyok, nem is voltam soha imperialista, sem kapitalista. Feudális meg végképp nem voltam. Apám, anyám nincstelen földmunkások. Voltak. Azelőtt.
– Hanem mi volt maga? Mi? Akkor mi volt maga?
– Diák, aki jobb Magyarországot akart.
– Miért, ez nem elég jó magának?
Krasznai elhallgatott. Itt most nem mondhatta ki, amit gondolt. Megkerülte a kérdést.
– A Rákosi-féle nem volt jó. Ezért tört ki a forradalom.
– Mi baja volt magának a Rákosival?
– Soroljam?
– Na, idefigyeljen. – A tiszt előjött az asztal mögül, odaállt Krasznai elé. – Ez itt egy hangszigelt vizsgálati objektum. Érti? Én itt azt csinálhatok magával, amit akarok. Érti? Véresre is verhetem magát, leverhetem a veséit, eltörhetem az ujjait. Csúsztak már itt a véres taknyukon olyan jampecok, mint maga. Úgyhogy ne szórakozzon itt velem! Megértette?
Krasznai hallgatott.
– Megértette? – üvöltötte a tiszt bele az arcába.
– Megértettem.
Krasznai most már félt, hevesen dobogott a szíve. A tiszt állt előtte, nézett a szemébe, aztán megfordult, visszaült az íróasztalhoz.
– Vegye le a kabátját. Üljön le. Ott egy szék, húzza ide az asztal elé.
Krasznai engedelmeskedett. Lassan megnyugodott.
– Szóval mi baja volt magának Rákosival?
– Az egész országnak baja volt vele.
– Azt kérdeztem, hogy magának mi baja volt vele.
– A túlerőltetett iparosítás, a törvénytelenségek, a személyi kultusz.
– És erre maga nekiállt forradalmasdit játszani. Mi?
Krasznai hallgatott.
– Beállt a csőcselék közé. Mi? Volt fegyvere?
Krasznai arra gondolt, milyen jó, hogy a pisztolyát az előző héten a Dunába dobta.
– Volt – válaszolta halkan.
– Nem hallom!
– Volt.
– Mégis, mit képzeltek maguk, ott az egyetemen? Mi? Azt hitték, hogy megúszhatják ezt a disznóságot? Azt hitték, hogy mi majd ölbe tett kézzel nézzük?
Váratlanul Krasznai szemébe fordította az íróasztali lámpát.
– Ölt embert?
– Nem.
– De részt vett a harcokban?
– Nem vettem részt.
– Miért nem?
– A két kicsi fiam miatt.
– Ez a maga szerencséje. A marha nagy szerencséje. Meg az, hogy parasztgyerek.
A tiszt a papírjaihoz fordult, új ívet vett elő, írt bele, eltette, másikat húzott elő. Krasznai ült, várt.
Hosszú percek teltek, csak a toll sercegett a papíron.
– Maga még itt van? – nézett föl a tiszt.
– Elmehetek?
– Mondtam, hogy nem?
Krasznai zavartan fölállt.
– Akkor elmehetek?
– Menjen a fenébe. És ha orvos akar lenni, húzza meg magát, azt ajánlom. Ne akarjon ide visszakerülni. Figyelni fogunk magára.
Krasznai visszavitte a széket a helyére, fölvette a kabátját. Az ajtóban megállt.
– Viszont…– kezdte volna, de elharapta a szót. Semmilyen alkalmas elköszönő forma nem jutott eszébe.
– Tűnjön már el! – mondta a tiszt, és intett a kezével: kifelé, kifelé.
Krasznai reggel hat előtt, már világosban ért haza, a gyerekek még aludtak. Juli átölelte, magához szorította.
– Bántottak?
– Hozzám sem nyúltak.
– Hála Istennek. Mi volt?
– Semmi. Csak egy kis megfélemlítés.
Juli megsimogatta a férje arcát.
– Kérlek, vigyázz magadra. Apa kell a két fiunknak. És nekem is férj kell. Akit szeressek.
– Vigyázok.
– Visszafekszel?
– Nem, dehogy, bemegyek az egyetemre.
– Gyere, egyél valamit.
Csöndben ettek, utána Krasznai búcsúzott, indult.
– Lesz még ilyen? – kérdezte Juli.
– Lehet. Nem tudom. De most már mennem kell.
– Várj! – Juli visszaszaladt a szobába, hozott valamit a kezében. – A gyűrű. Vedd vissza a gyűrűt. Vigyázz magadra.
– Te is vigyázz magadra, meg a gyerekekre.
Juli hosszan nézett a férje után, ahogy lépkedett az utcán a reggeli napfényben, a kezében aktatáska. Járókelők siettek körülötte, indult a nap, 1957. március 8.


/Indulókép: Szentgróti Dávid: Crime, 89x127cm, akril, pigment, vászon, acrylic, pigment, on canvas, 2019/