Papp Hunor lelkipásztor és Karácsonyi Zsolt E-MIL elnök köszöntésével hivatalosan hét órakor nyílik meg az írótábor, majd megkezdődik az első Esti Kör, a kiadós töltött káposztától azonban mintha szűkszavúbbak lennének az írók. A tábor ezúttal Kányádi Sándor „egyberostált versei” nyomán a „Vannak vidékek” címet viseli, így az előadások és a beszélgetések is többnyire a vidékiség fogalma, centrum és periféria viszonya körül forognak. Borsodi L. László arról kérdezi Karácsonyi Zsoltot, Marcsák Gergelyt és Orcsik Rolandot, hogyan hat írásművészetükre az a vidék, ahol születtek, vagy ahol jelenleg élnek és alkotnak (nagy vonalakban ez Erdély, Kárpátalja és a Vajdaság legalább tizenöt települését érinti); milyen „kilépni” ezekből az otthonos (vers)vidékekből, vagy átlépni egy másik vidék határait, s dialógusba lépni azzal például műfordítás vagy megzenésítés útján. A párbeszédek a kúria pincéjében folytatódnak, a nagyvonalú kiszolgálás és a korlátlan pingponglehetőségek mellett pedig nem csoda, hogy másnap sokan fejfájással vagy izomlázzal ébrednek.

Marcsák Gergely nyitja a plenáris előadások sorát, Kovács Vilmos pályájáról és a kárpátaljai magyar irodalom történetéről kapunk rövid összefoglalót, valamint a sztálini bosszúról és a munkatáborok verseiről. Közben Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényét (1965) lapozom, amelyet sokan a kárpátaljai magyar irodalom kezdetének tekintenek, bár a hatalom évekig próbálta eltüntetni: bezúzni vagy betiltani azokat a fórumokat, ahol nem voltak hajlandók méltatlanul bírálni a regényt (így járt például az Együtt című diáklap). Soós Amália az antikvitás vidékfogalmát mutatja be, megismerjük Szókratész „erős hivatástudatát” szülőföldje iránt, vallomása szerint ugyanis a fáktól nem lehet annyit tanulni, mint a város embereitől (bár ezzel Nemes Nagy Ágnes bizonyára vitatkozna). A platóni dialógusok egyszerre komoly és játékos identifikációs keretéből arra is fény derül, miért nem ettek a görögök babot, és ha valaki mohón kívánja az italt, mert semmi sem csillapítja a szomjúságát, azt valószínűleg a dipszász marhatta meg. Orcsik Roland Végel Lászlóról és a vajdasági irodalomról tart előadást, amely korántsem annyira centralizált, mint a magyarországi, hisz ott van Belgrád, Szarajevó, Zágráb, könnyen lehetett „új” centrumot keresni, akár elkerekezni Újvidékig. Előadása végére újabb szerzőt veszek fel az olvasmánylistámra, ugyanis a magyar irodalomban alig ismert Végel László Hontalan-esszéi Németországban tízezres példányszámban fogynak. Egyed Emese előadásában és felolvasásában újra találkozunk Krúdyval, Bessenyei György Tariménesével, Gvadányi falusi nótáriusával, eljutunk egészen Voltaire-ig és Rousseau-ig, a Göcseji Helikon költőnőiig, majd Kemény Zsigmondig és Kölcsey Ferenc vagy Ady Endre költészetéig, amelyekben titkon meglapul a nagyváros kísértése. Délután kirándulni megyünk a Varjúvárba, Boros Lóránd felolvas Dsida Jenő Az elveszett ló című prózájából, és miközben azon gondolkodunk, napjainkban ki lehet az a dög, aki belátogat és „összerondítja az irodalmat”, Orcsik Roland és Fekete Vince kaján baráti ugratásként összenéznek.

Ebéd után a Sefket-rejtély című oknyomozó dokumentumfilmet nézzük meg a titokzatos Széfeddin Sefket beyről (sokak Szefi bácsijáról), aki rövid ideig Kolozsváron élő török-magyar alkotó volt; verseket, operettlibrettókat írt, filmjei pedig félpercenként akár ezer dollárt is érnek (Kalotaszegi Madonnájában még talán Péntek János professzor is feltűnik). Ha nem látnám a filmet, s nem hallanám, ahogy Maksay Ágnes, Filep Farkas és Lóránd László egyszerre félelmetes és izgalmas egyiptomi terepmunkájukról mesélnek, azt hinném, valakit valóban megmart a mérges dipszász, hogy ilyeneket hord össze. Ezt követően kimegyünk a filagóriára, ahol Márton Evelin közvetítésével Borcsa Imola, György Alida és Sztercey Szabolcs mutatkoznak be a táborozóknak. Szó esik arról, hogyan használják a fiatal szerzők a nyelvet, és hogyan látják az olyan, már-már konszolidáltnak és beidegzésekkel telinek vélt viszonyokat, mint az anya és a gyermek kapcsolatát, a családi vagy a kisvárosi kötelékeket. Az Esti Körben Fekete Vince, Király Zoltán és Szentmártoni János beszélgetőtársa Demeter Zsuzsa – újabb vidékek kerülnek fel a térképre, Kézdivásárhely udvarterei; Dominica, Puerto Rico vagy Ausztrália; Kolozsvár és Sóvárad, valamint a Balavásáron túli kenguruk. Nagyszerű vita alakul arról, hol jobb alkotni, van-e a vidéki nyugalomnak jótékony hatása, és ha van is, miért könnyebb ott kiégni. Akik nem fáznak, azok a Kör után dézsába ülnek, akik pedig igen, tovább pingpongoznak. Felvetem Karának, hogy jövőre a hagyományos focimeccset cseréljük le asztalitenisz-bajnokságra, és ez ellen senki sem tiltakozik.

 

Kedden a közgyűlés után megtudjuk, hogy már nem lehet elhagyni a falut, ugyanis az úton dolgoznak. Nem ilyen karanténra számítottunk, Alida és Szabi nekivágnak a földútnak, Szentmártoni János inkább marad, Demeter Zsuzsa, Márton Evelin és Szenkovics Enikő gyalogúton menekülnek.

Balázs Imre József előadásával folytatódik a sor, tizenhárom régió- és vidékmegközelítésről hallunk, gyarmatosító gesztusokról, fragmentáltságról, különböző nemzeti irodalmakba való beékelődésről, hibridizációról, és a kedvencemről: a mindig kapós olvasói attitűdről. Cseke Péter szülőföld-szociográfiákról mesél, szó esik egy Utunk-cikkről, völgyvárosok és művészetek viszonyáról, és ráébredünk, milyen szerencsés helyre került az idei tábor, talán maradnánk jövőre is. Végh Balázs Béla a Sugárút című szatmári lapot mutatja be, amely a kiscentrumok jellegzetes kihívásaival küzd, ugyanis Kolozsvár, Budapest és Marosvásárhely rendszerint elszippantja az értelmiségieket. Bodó Barna az irodalmi szórványjelenségről beszél, a sajtó szerepéről a szórványvidékeken, az elengedhetetlen hármasról – tollforgató, szöveg, befogadó közeg –, amely szükséges ahhoz, hogy az irodalomnak esetleg közössége is legyen, ne csupán közönsége.

Az Esti Körben Hertza Mikolával lépünk fel, Zsidó Ferenc kérdései pedig legalább annyira csavarosak, mint a pingpongszervái. Most sem védem ki, hogy ne beszéljek a metamodernről, Miki sem szabadul az abszurd humortól és komolyságtól, arról nem is szólva, milyen nehéz úgy felolvasni, hogy mellettünk rotyog a vacsorának beígért bográcsos. A kényszerű korán kelés dacára sem marad el a hajnalba nyúló, kötelező pingpongmeccs, Marcsák Gergely és Balázs K. Attila egymást váltva Tankcsapda-számokat gitároznak, én megpróbálom kivédeni Fekete Vince alattomos szerváit, de minden egyes elhibázott ütés után olyan arcot vágok, mint aki megtudta, hogy idén sem kap irodalmi ösztöndíjat. Nem csüggedünk sem este, sem másnap reggel hétkor, ahogy a reggeli kávénk után nekivágunk egy újabb vidéknek, kinek a budapesti Könyvhét, kinek a debreceni, kinek egy kiadós forró zuhany és pár titokban elcsomagolt sztánai fánk.