Czédly Andrást Káldi főtisztelendő úr szentmiséjén kísértette meg az ördög. A főtisztelendő úr ezen a tavaszon szinte mindennap misézett. Hamar elterjedt a hír, hogy Ligeten egyre több férfiember kap SAS-behívót, és a frontra indulóknak bizony jólesett egy utolsó hazai szentáldozás. Czédly mellett Kozma (Káldi) Ferenc térdepelt, aki szemlátomást erősen verejtékezett, és aki minden igyekezetével szerette volna magára vonni a főtisztelendő úr figyelmét, míg amaz ügyet sem vetett rá, sőt, mintha kifejezetten kerülte volna a tekintetét. Czédlyt ez nem érdekelte. Két dolog járt a fejében: az egyik, ahogy a SAS-behívót megkapta. Kalteneckerék szőlőjében segédkezett éppen, amikor a szomszéd Földnélküli János izgága fia megjelent kerékpárján, és hevesen integetett, hogy siessen haza, mert fontos levelet hozott a postás. A fiú már sejtette, miről van szó, megkérdezte Kalteneckert, befejezik-e a munkanapot? Az öreg intett a fejével, hogy menjen csak, és egy kis pénzt nyomott a markába.

A másik dolog, amely az ifjú Czédly érdeklődését lekötötte, egy rózsaszín melltartópánt volt, amelyre tulajdonképpen már a szentmise kezdetét jelző csengőszó előtt felfigyelt, ám amelyet csak a Sanctus óta nem volt képes a tudatából kizárni. A szentmisétől teljes mértékben idegen jelenség volt, Czédly soha nem látott még ilyesmit templomban, és tudta, ha Káldi főtisztelendő úr észrevenné, a tulajdonosát azonnal hazazavarná – gyerekkorában a saját szemével látta, amint sokkal kisebb vétségért, egy térd alá érő szoknyáért penderített ki valakit. A melltartópánt amúgy egy sötétzöld, nagy virágmintás női kartonruha kivágásából tűnt elő, amely kivágást – mint minden ilyen ruhán – egyetlen apró gomb tartott össze. Egy apró gomb, amely az előrefeszülő háton úgy festett, mint ami mindjárt lepattan a helyéről. A kivágásban láthatóvá vált a hát egy kis részlete is, finom izomívek a gerinc mentén, selymes, szeplőtlen bőr, a kivágás fölött formás nyak és nyakközépig érő szőke haj. Czédly a szentmisére érkezve pontosan szembetalálkozott a kartonruhát viselő nővel, aki aztán két sorral előtte foglalt helyet, és aki egészen addig nem volt számára érdekes, amíg láthatóvá nem váltak az előbb soroltak.

Czédlynek sejtelme sem volt, ki ez. Amikor a főtisztelendő úr a Pater Noster után a kölcsönös kiengesztelődésre szólított fel, volt alkalmuk egy pillanatra egymás szemébe nézni, de így sem tűnt ismerősnek. Harminc körüli nő, se nem csúnya, se nem szép, kissé sápadt, keskeny arccal, vékony orral, aki az Agnus Dei alatt ismét előrefordult, letérdelt és előrehajolt, hogy Czédly egyre forróbb sóvárgással képzelje el, amint arcát a kivágásba tolja, magába szívja a selymes bőr illatát, a fogával pedig kibontja a melltartó pántját.
Szentáldozáskor a nő mögé került, de kissé lemaradva, így módjában állt egész alakját megfigyelni. Hosszú, vékony lábakon járt, meglehetősen furcsán, bizonytalanul, és széles, lapos feneket hordott. Immár egészen nyilvánvalóvá vált, hogy azon a néhány apró részleten kívül, ami Czédly Andrást rabul ejtette, semmi érdekes nincs rajta. Amikor nyelvén az oltáriszentséggel kifordult a pap elől, a férfi megint megpróbált a szemébe nézni, de most nem sikerült. Ahogyan akkor sem, amikor a padokhoz visszaérve kissé összekavarodott a sorrendjük, és Czédly készségesen maga elé engedte őt. Úgy tűnt, mintha teljesen közömbös lenne a férfi iránt, ami Cédly vágyát csak jobban felkorbácsolta.

A mise után előresietett, berohant a zárni készülő Hangyába, és a Kalteneckertől kapott pénzen cigarettát meg egy adag méregdrága belga bonbont vett, majd a bolt előtt füstölögve leste, hogy a templomból a nő feléjük indul-e, vagy a vasúton át a hegy felé. Amarra ment, tehát Czédlynek gyorsan kellett döntenie. Mivel a nő nem vette észre, a bolt háta mögül sietve megkerülte a templomot, és a rózsaszín melltartópánt nyomába eredt. Nem tartott sokáig beérnie, ez idő alatt igazán eredeti ismerkedő szöveg sem jutott eszébe, és talán ez volt a szerencséje.

– Hölgyem – emelte meg vékony kalapját. Mivel a templomban már találkoztak, viselkedése nem tűnhetett tolakodásnak, a nő el is mosolyodott, amikor visszaköszönt, így Czédlynek már nem volt nehéz folytatnia: – Azt hiszem, egyfelé tartunk. Megengedi, hogy egy darabon elkísérjem?

Azzal önkéntelenül a nő felé nyújtotta a bonbonoszacskót. Az a kínált holmira pillantott, majd a férfit mérte végig, úgy jegyezte meg.

– Édesanyám arra tanított, hogy idegentől ne fogadjak el csokoládét, főleg olyantól, aki el akar kísérni.

Czédly vigyázzba vágta magát.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Pusztai János.

– Rendben, egy darabon elkísérhet – felelte a nő, és egyszerre két bonbont is kivett a zacskóból.

A másnap reggel hadba induló baka fejében az zakatolt, hogy nincs sok ideje. Tulajdonképpen maga sem tudta még, mit akar pontosan, de huszonéves férfi ösztöne azt súgta, hogy mindenképpen kettesben kell maradnia a nővel, mégpedig valami elhagyatott helyen. Azzal tisztában volt, hogy puhatolózni, hová és miért megy a szőkeség ebben a kartonruhában, illetlenség volna, ráadásul elvinné az összes időt. Ráébredt, hogy valami nagyon hatásossal kell előállnia, más esélye nincs. Éppen ekkor emelte föl a tekintetét, és a temető ötlött elsőként a szemébe. Valami gondolatféle kezdett formálódni a fejében.

– Még egy bonbont? – kérdezte, hogy nyerjen pár másodpercet.
– Köszönöm, nem – hárította el sétapartnere. – Tudja, a sok csokoládé árt a női vonalaknak.
– Úgy tartják – bólintott a férfi. Kis töprengés után elszánta magát. – Tudta, hogy itt a mi temetőnkben nyugszik a gorsiumi rém?
– Most ugrat? – nevette el magát a nő.
Czédly erre végre felbátorodott.
– Szó sincs róla. A történetét bizonyára ismeri.
– Ismernem kellene?
– A ligetiek ismerik.
– És ha én nem is vagyok ligeti?
– Ó, pardon!
– Ne exkuzálja magát, inkább meséljen!
– Nos – kezdte Czédly –, azt mondják, az illető történelmet tanított Fehérváron, aztán a nagy háborúban besorozták. Túlélte, de csak évekkel később jött haza, kilencszázhúsz után, talán a Balkánról. Elgyötört volt, megkínzott és hibbant szegény, beleőrült abba, ami érte ez évek alatt. A család gondját viselte, de egy nap egyszerűen eltűnt. Aztán már csak akkor lehetett hallani róla, amikor csendőrök vitték vasban. Kiderült, hogy a vasút-
vonalak mentén bujdosott, de időnként belopózott lakott területre, és olyan emberekre vadászott, akiknek szerb hangzású nevük volt. Még azt is megírták az újságok, hogy mindegyik áldozata valamilyen közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban állt egykori tanítványokkal. Egyszerűen a régi osztálynaplók alapján dolgozott. A szerencsétleneket meg – hogy hogyan vitte el mindig odáig, azt nem tudni – Gorsiumban ásta el. Akkoriban ott még nem voltak ásatások, de a régi leírások alapján ő tudta, hogy ott egy római város nyugszik.
Látszott, hogy a nőt kirázza a hideg.

– És miért pont oda vitte őket?
– Róma volt a mániája, már tanár korában is. Azt mondogatta a diákjainak, hogy az volt az emberiség utolsó nagy korszaka.
Továbblépdeltek, de hallgattak. Aztán a nő kérdezett megint.
– És hogy került ide, a temetőbe?
– Nos, igen. Amikor a csendőrök elfogták, valamit nagyon elügyetlenkedtek, mert a vasútnál kereket oldott, hetekre elvesztették. Tele voltak vele az újságok, a személyleírások alapján még egy fantomrajzot is készítettek róla. Akkoriban a ligeti kocsma még egy Gre-
gorics nevű emberé volt, akinek egy vasárnap eltűnt a lánya. Nem tett az feljelentést, csak összeszedte a családot, és szétszóródtak a környéken, ki baltával, ki késsel, a kocsmárosnak volt egy revolvere is, amit titokban a kármentőbe rejtve találtak. Hogy mi történt pontosan, senki nem tudja, de a rém holttestét harmadnapra megtalálták a hegyoldalban: a mellében három pisztolygolyó volt, a fejébe pedig kétszer-háromszor csapott balta. A csendőrök kiszálltak, megállapították a holttest személyazonosságát, de nem rendeltek el nyomozást, csak gyorsan el kellett temetni az illetőt. Égi szerencse, hogy Gregorics lánya estére előkerült. Játszani mentek a töltés alatti csatornákba, ő megriadt egy denevérrajtól, és eltévedt az erdőben. A játszótársak szülei azonnal a keresésére indultak, de Gregoricsékat nem tudták értesíteni a sikerről, mert addigra már szétszóródtak a hegyen.

A nő most megállt, úgy kérdezte:

– Mi van a sírra írva? Milyen név?
– Arra nem emlékszem – mosolyodott el Czédly most már sikere teljes tudatában. – De tudom, melyik az.
– Megmutatja?
– Á, nem jó már ilyenkor a temetőben – kérette magát a férfi. – Hamarosan leszáll a nap.
– De én szeretném. Kérem!
– Hát nem bánom, de akkor siessünk!

Czédly ereiben dübögni kezdett a vér, ajka kiszáradt, és egyre nehezebben türtőztette magát. Még mindig nem tudta, mit akar csinálni, de közel akart lenni ahhoz a rózsaszín melltartópánthoz. A temetőben a református oldal felé vezette a nőt, és amikor meggyőződött arról, hogy rajtuk kívül senki nincs ezen az órán a nyughelyek között, elvezette hátra, egy romos állapotú síremlékhez, amelyen ez a név állt: Marosi László.

– Ez volt a neve? – kérdezte a nő.
– Nem tudom, már nem emlékszem, talán igen.
– De ez egy márványsír. Márványt kapott a gorsiumi rém?
– Talán a család állította később, rejtély ez is.
A nő most közelebb lépett, egészen közel.
– Átölelne, kérem? Félni kezdtem.

Czédlynek nem kellett kétszer mondani. Az ölelésből egy pillanattal később csók, majd csókolózás lett.

A légyottra végül dr. Kesselyák Alpár ügyvéd úr márvány síremlékén került sor. A szőke nő egészen egyszerűen hanyatt vetette magát a vízszintes táblán, hátrahúzta térdeit, miáltal láthatóvá vált mindaz, ami a sötétzöld, nagy virágmintás kartonruha alatt láthatóvá válhatott, és így sóhajtott:

– Gyere!

Azzal, csípőjét megemelve, lerántotta magáról a bugyit. Czédly András a feltárult, sápadt, de feszes combok közé fúrta az arcát, ám amikor a lényegre került volna a sor, hátrébb lépett, a két térdet összefogva oldalt a márványra hajtotta, másik kezével pedig biztatásképpen megpaskolta a nő fenekét. Az megértette a jelet, készségesen négykézlábra állt, és feltárt hátsóval, hátrafelé pillantva, mély, búgó hangon azt mondta:

– Szuronyra, Andriska!

Czédly természetesen megdöbbent saját keresztneve hallatán, de harci helyzetben a katona nem beszél, hanem cselekszik, így hát egy erős mozdulattal behatolt, majd mielőtt a ritmikus mozdulatokat megkezdte volna, a nő hátára borult, és becsókolt a ruhakivágásba.

Még édesdeden lihegtek együtt dr. Kesselyák hűs sírhantján, amikor Czédly megkérdezte:
– Ki vagy te?
– A Márti.
– Milyen Márti?
– A Ludmann Márti. A Sárli nővére.

Czédly agyába édes és tragikus emlékek tolultak. Ludmannék Földnélküli János kertszomszédai voltak. Ludmann mérnök úr Belgiumban talált magának feleséget, egy tőről metszett úriasszonyt, aki az első pillanattól kis távolságtartással tekintett a magyarokra, főleg az itteniekre. Francia anyanyelve volt az oka, hogy fiukat, Károlyt Sárlinak szólította, ami rajta is maradt Czédly legjobb barátján. Sárli ügyes kezű gyerek volt és műszaki érdeklődésű, lehetett látni, apja örökét viszi tovább. Ez év februárjában beavatta Czédlyt félelmetes titkába: a vasúthoz közeli csatornák egyik rejtett zugában – hogy honnan, nem tudni – gránátokat és más robbanószereket gyűjtött össze. Amikor Czédly megkérdezte, minek, határozottan közölte: ha ideérnek az oroszok, fel fogom robbantani a vonatokat. Hogy egy huszonéves ligeti fiú miből következtetett arra 1942 tavaszának kezdetén, hogy az oroszok egyáltalán erre indulnának el, senki nem tudta volna megmondani, még ha hallották is volna a tervét. Talán a rádióban hallott valamit, vagy azokból a külföldi lapokból olvasott össze ezt-azt, amelyeket apja járatott, elsősorban anyja kedvéért. Az oroszokkal azonban Sárlinak soha nem kellett szembenéznie. Március közepén, amint az egyik gránát szétszerelését gyakorolta, felrobbantotta önmagát és az egész készletet.
Mártival Czédly nem nagyon tartott kapcsolatot, közös játékaik sem lehettek, hiszen a lány legalább hat évvel idősebb volt nála. De soha nem felejtette azt a kamasz nyarat, amelynek egyik forró vasárnap délutánján Sárlihoz igyekezve meglátta Mártit a kertben hajat mosni. Két hokedlire támasztott egy teknőt, és – azt gondolván, senki nem látja – levette blúzát, hogy ne legyen vizes. Ekkor ért oda Czédly. Csak Márti hátát és előreomló haját látta, de ez is delejes hatással volt rá. Sokáig nem szemlélhette, mert Ludmann mérnök úr egy pillanattal később kilépett a ház ajtaján, a lányra parancsolt, a fiút pedig megszidta a leskelődésért. Mártit még azon az őszön egy budapesti leányiskolába íratták, később a fővárosban ismerte meg azt az osztrák férfit, akihez feleségül ment. Czédly az elmúlt évek alatt egészen elfelejtette őt.

– Miért nem mondtad előbb? – kérdezte a nőt.
– Miért? Számít? Egyébként én már a templomban megismertelek, és láttam, hogy te nem. – Aztán nevetve megrázta a fejét. – Pusztai János? Gorsiumi rém? Ezek meg hogy jutottak az eszedbe?
– Jól lekésted a temetést – mondta válasz helyett a férfi, miközben cigarettát kotort elő.
– Azért mentem el legalább a misére – válaszolt Márti, majd, mintha mentegetőzne, hozzátette: – Grazban próbáltak értesíteni, de mi Abbáziában voltunk éppen. Az a férjem mániája.

A hátán fekvő nő szó nélkül átnyúlt, és elvette Czédly cigarettáját. Kettőt szívott belőle, majd visszaadta.

– Megnézhetnénk a Sárli sírját, mielőtt hazamegyek – fújta ki a második slukkot.

Czédly bólintott.
– Csak azt mondd még meg... – kezdte, de Márti a szájára tette a kezét.
– Csitt! – mondta lágyan, aztán fölállt, és miközben eligazította öltözetét, még annyit mondott: – Snájdig egy katona leszel te, Andriska.

Másnap reggel, amikor a Rákos utca végén Czédly András honvéd felpattant egy Budapest felé tartó személyvonatra, hogy a behívóban megküldött parancs szerint jelentkezzék a kijelölt hadkiegészítő parancsnokságon, majd onnan a Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg állományának többi besorozott tagjával együtt a keleti frontra vonuljon, óvatosan, észrevehetetlenül megsimogatott egy inge alá rejtett tárgyat, amelyről eldöntötte, hogy soha, semmilyen körülmények között nem válik meg tőle. Egy rózsaszín melltartó volt.