Környezetemben kétféle ember van. A Balaton-imádók, és a hogy is mondjam, Balaton-szkeptikusok. Valaha szinte mindenki Balaton-imádó volt – én is –, mert majd’ minden gyerek az. Aztán van, aki örökre megmarad a Tó bűvöletében, más pedig az égre emeli a tekintetét, ha meghallja a szót: Balcsi.
A Balatonnál nyaralás nálunk így természetesen nem a felnőttek vágya, hanem a gyerekeké, és mint a szülők többsége, mi is annyi mindenre mondunk nemet (quad, monster truck, hóbagolytartás, bicska...stb.), hogy a Balaton nekünk is évente kötelező program.
Szóval, két hatévessel és egy másfél évessel mentünk Pécselyre. Az indulásunk hangos, kaotikus, olyan kérdésekkel tarkítva, hogy lehet-e élni egy hosszú hétvége erejéig páncélsisak és kard nélkül, és ebben a vitázó felek nem igazán egyeznek. De végül mindenki bekerül a kocsiba, a kutya panzióba, és mivel rutinos szülők vagyunk, mit nekünk baleset, dugó, elterelés, már nem idegeskedünk ilyen apróságokon, hiszen előbb vagy utóbb egy fantasztikus szállás vár ránk. Két óra múltán percenként hangzik el a kérdés, hol a Balaton? Amikor kiderül, hogy először nem fürdőzés lesz, hanem a szállás elfoglalása, a siserahad ismét olyan dolgokat mond, hogy a hajunk égnek áll, és szó szerint azért nem idézek, mert néhány mondat szülői kompetenciánkat is megkérdőjelezi. De sebaj, gondolom, még nem látták a szállást, amit két napig kerestem, hogy szép legyen, jó legyen, ott majd mindenki angyallá válik, ezért megéri az árát. Praktikus, kertkapcsolatos, amíg a baba alszik, addig az ikrek saját kis medencében játszhatnak, lehetetlenfehérbőrű apa az árnyékos teraszról élvezheti a pazar kilátást egy pohár fehérbor társaságában, én melléülök megfogni a kezét, és este párás szemmel néz majd rám mind a négy férfi, hogy köszi Anya, köszi Feleség, csodálatos minden és csodálatos vagy te is, hogy megtaláltad.
Persze, minderről csak addig álmodozhattam, amíg úton voltunk, és próbáltam kizárni az ifjúság perlekedését. Ugyanis a családbarát szálláshelyről kiderült, szorosabb barátságot inkább a családok pénzével kötnek, mintsem a famíliával.
Mit foglaltunk?
Egy felújított, hűvös présházat a szőlőhegy oldalában terasszal, privát medencével, külön helyiséggel és emeletes ággyal a gyerekeknek, ahol ,,csönd és nyugalom” honol.
És mit kaptunk?
Van dűlő és terasz, meg minden, ahogy a képen, csak éppen szállásadónk a tetőtérre mutat, hogy mi, öten ott fogunk aludni. Oda egy nyitott vastákolmányon lehet feljutni a ház végéből, ami nem természetes kilengéssel reagál a használatra. Bent, a ferde tetőből árad a hatvan fok, ezt ellensúlyozandó a klíma tizenhat fokos levegőt fúj. Egy szobába zsuppol be mindannyiunkat (aki pörgős kisfiúkat altatott már egyszerre egy babával, az érti), az említett panorámás terasz, a privát medence a másik apartmanhoz, az alattunk lévő présházhoz tartozik, a mi bejáratunk előtt letett kerti bútorról csak három bokrot lehet látni.
Mondom, hogy én az alsó apartmant foglaltam, mire a szállásadó közli, ő dönti el az apartmanok beosztását. A kérdésre, hogy miért ötünket ítél egy lépcsős tetőtérre egy négyfős baráti társasággal szemben, a vállalkozóválasz az, hogy ők négy éjszakát foglaltak, mi pedig csak kettőt. Tehát kertkapcsolat híján (helyesebben mondva kertkapcsolat volt, csak másfél méter szintkülönbséggel) még csak ki sem ülhetünk az elméleti nyitott ajtónál egy pohár borra se altatás után, mert statisztikai alapon háromból egy félkómás gyerek úgyis keresni fog minket.
A privát medence a hölgy számára azt jelenti, menjünk át a másik apartman teraszára használni a fürdőt, de mennyire életszerű, hogy négy idegen felnőtt mellé beülünk családilag napközben vagy mondjuk este, a férjemmel? Azért a profitmaximalizálásra törekvő falusi vendéglátónk még felajánlja, ha lemondom a booking.comon a szállást, ad tíz százalék kedvezményt.
Szóval bemegyünk a babával, lekapcsoljuk a tizenhat fokos klímát, és nézünk egymásra Gyuszival, most mi legyen? Tíz év után szavak nélkül is tudjuk, mi fog történni velünk az elkövetkezendő három napban, és bevallom, ennél a pontnál elbőgöm magam.
Nem azért, mert ne tudnánk kiállni magunkért, ne küldhetnénk el ezt a nőt melegebb éghajlatra, ne autózhatnánk el a naplementébe lelket könnyebbítő trágárságok közepette. Mindez megtörténhetett volna hét évvel ezelőtt. De középkorúak lettünk. Hozzánk tartozik három olyan gyerek, akik különböző frekvencián, ki-ki a maga bajáért ordítana, ha most hazaindulnánk. Így maradunk ebben az apartmanáras zimmerfreiben, ahol az örökké zárt ajtónál izzadhatunk a könnyűszerkezetes tetőtérben, amely minden alkalommal megremeg, amikor alul becsapják az ajtót. Ahol a szoba egyetlen ablakát se nyitjuk ki esténként, mert mások éjfélig beszélgetnek. Nem akarnak ők szándékosan zavarni, csak élnek és nyaralnak, de azért mégiscsak fáj, hogy nekik miért lehet és nekünk miért nem.
Vasárnap végre utazunk haza, és én kérek bocsánatot a gyerekektől. Azt mondják, nem baj, Anya, nem te tehetsz róla, a néni hazudott. Talán mégsem vagyunk inkompetens szülők. Nézik a kocsiból a Balatont, és látom a szemükön, már nem rajonganak érte úgy, ahogy eddig. Nincs nagy csavar, az emberek nagy része éppen ezért nem szeret a Balatonon nyaralni. Az eset se nem egyedi, se nem ritka. A Balaton-imádók klubjából ismét kifelé indult két kisember, talán mégsem kell minden nyáron beiktatnunk ezt az utat. Mégsem örülök ennek.
(A booking.com a szállásra benyújtott panaszt kártérítés nélkül lezárta.)
