amik szomorúan ájultak át a másik partra, hitvány hidakat alkotva az alig kétméteres meder felett friss hulláikkal.

– Micsa pogány ember, aki vasárnap áll neki druzsbázni. – Tibi szomszéd izzadtan és koránőszülten ülte meg a festett széket, onnan nézte, ahogy a csókák baljós felhője menekül az elpusztított fészkektől.

Az öreg unottan bólintott. Aztán odamentek a padlásfeljáróhoz, de ő lent maradt, onnan magyarázta, hol kell legyen, melyik szegre fellógatva, egy színes pungában a csizma. Meglett. Úgy állt a megvasalt talpain porosan és kisámfázva, mint egy sok kalandot átélt harcos falábbal és mankóval. Tibi szomszéd elismerő bólintással húzta vissza rá a szatyrot, megköszönte, az öreg kikísérte, noistenáldjameggel kezet fogtak, aztán csend lett. Csak a robbanó tűz hajtotta gépezet birkózott a ropogó, tehetetlen testekkel. Olyan értelmetlennek tűnt az öregnek, akárcsak a lefödés alatti asztalka a viaszas vászonnal, a három székkel így, vendég nélkül. Bement a házba. Már hat óra volt, mindjárt feküdhetett le.

Éjféltájban arra ébredt, hogy rittyeg a padlásajtó. Valami állatra gondolt, aztán tolvajokra. A kutya is ugatott. Felgyújtotta a kinti villanyt, s szaporán szuszogva várt egy kicsit, hadd fussanak el. Félt, hogy agyonütik. Az udvaron senki, semmi, de a szélben ingadozó lécajtó mögött hol feltűnő, hol eltűnő sötétség rossz ómenként lebegett a vénségére összeesett ember felett. Csak abban bízhatott, hogy bezárta a kaput, ahogy örökké szokta. Csak az Isten segítette fel a kilenc fokon az erőtlen tagjaival, a porckopásos derekával. Mint a malom két köve egymáson, azt mondta a doktor, úgy kell elképzelni. Belülről kifelé őröl meg. Az elemlámpa fehér pászmája végigfolyt a füstölt csontokkal teli necczsákokon, a bálakötővel fellógatott egész tábla szalonnákon, a magukban lengedező kolbászokon, a ruhás- és cipőszsákokon, sötétre porosodott üvegek és borkányok garmadáján, egy fadobozos televízión, egy ötvenlitres üstön, s végül megállapodott a sarokban két elkeserítőre kopott tulipános ládán. A padlás ajját belepő finom, szürke porban még látszottak Tibi szomszéd ormótlan lábnyomai. De hát ő visszacsukta, még be is horgolta, látta. Kinézett. Az éket tartó, szegből hajlított karika nem volt meg.

– Ezt es megette a franc! – dohogta, majd leült egy gerendára. Holdvilágos májusi éjszaka volt, a másvilági ezüst szétömlött a friss füvön, a szél talán máris érett gyümölcsöt keresett a fák lombjaiban, felborzolta a háborgó kutya szőrét, aztán hirtelen bevágta a padlásajtót. Sötétebb lett odabent. – Ezt meg – felelte egy hang.

Horkontva tekintett körbe az öreg. Ismét semmi. Csak a pókok menekültek hanyatt-homlok a sötét sarkok rejtekébe. De csak szólt valami, s az öreg borzongva hallgatta. Ott beszélt a használhatatlanságukban tisztelendővé mumifikálódott, vénséges vén objektumokkal teli elhagyatott helyiségben: a saját fejében. András voltál, a kászonimpéri bács egyik pakulárja. Itt lógott a falon, eddig megették a férgek, az átalvetőd, amivel a válladra vetted az életed. Százszor, ezerszer, s vitted fel benne az esztenára a puliszkalisztet. Selymes aranydarát a magukra tüskét borzoló fenyőrengetegek, fagyos forrásokat síró sziklák, farkaskergető farkaskutyák közé, ahol csak bamba juhbégetés volt a válasz a furulyaszóra, s ormokat letépő éjjeli vihar az estéli imádságra. Olyan hely volt az, ahol az emberek kikötötték magukat a fákhoz a meredek oldalban, s húzták egész nap nyugodtan a kaszát fél lábbal a semmi felett.

András voltál, a nyurga újonc az otopeni repülőtéren. Itt a falon berámáztatva az egyenruhás képed, egészen néznivaló legény. Az álmaid magaslatából jöttek a tetemes vasmadarak, landoláskor széles mozdulatokkal, s mégis kecsesen mozogtak, mint ahogy Emmikával keringőztél. Hangyabetűkkel telidesteli írtad a fénykép hátulját neki. Megtanultad ezt a szlávul hangzó latin nyelvet, a románt, ahogy a tisztek ugatták dörgedelmesen, máskor vakkantották fél parancsszavakban, ahogy a bajtársak duruzsolták este a hálóban, mindenki a maga vidékének a nyelve íze szerint. A hatalmas, hangárszerű pléhtető ráborult mindnyájatokra. Tőletek pár kilométerre, a fővárosban fogalmuk se volt erről, a Dâmbovițaból ittak, akiknek nem volt módjuk tisztábbat megfizetni, s odadobták a halottaikat, akiknek nem volt módjuk különbet megfizetni.

András voltál, a meglett ember. Megéltél, ahogy lehetett. Ha jól megkeresnéd, valahol megvan itt a munkakönyved. A hátadra vetted a tízkilós kulcsot és elindultál a végtelenbe, ahol a sínek összefutni látszoltak. Amelyik csavar kotyogott, meghúztad. Az elvénült talpfákat kicserélted. Nem engedtek a hosszú vasak eltérni. Csak mindig egyenesen, negyvenöt éven keresztül. Mikor a fiad vitt a doktorhoz tavalyelőtt, alig tudtatok átzögykölődni a szintjáró széttöredezett betonján. Az állomás táblájáról csak a rozsda mindenféle árnyalatait lehet leolvasni. Az épületből megmaradt puszta falak nyakig érő csihánybokrai közül kutyakölykek leselkedtek kíváncsian. Hogy nem képesek megnyesni ezeket a bukszusokot, buffogott a fiad, úgy bélógnak, akkor látom meg a vonatot, mikor mán ütne el. Te meg elmondtad volna, csak nem talált ide, hogy szoktad hallani a füttyét az udvaron, hat előtt tíz perccel, mikor kiengeded a tyúkokat, de van, hogy csak negyed hétkor vagy azután, mert késik, s olyankor egészen hiábavalónak érzed a felkelésed és a téblábolásod, mert nem szólt a fütty.
Ó, lássa-e, édesapa, úgyes hiába vót a maga egész munkája, me a forradalom után megette a franc az egész vasutat s mindent, semmire sincs gondjik, buffogná a fiad, neked pedig a szíved kéne leszakadjon.

András vagy. Megszoktad, hogy csak szombat-vasárnap van családod, mikor eljönnek látogatni, segítkezni, de nem meghallgatni és megbeszélni. Jobban szereted őket, mint magad. Magadat már meguntad ebben a nagy magányban. Mintha már-már reád roskadna ez a ház, nem bírja tartani a sok vackot. Tibi szomszéd fia holnap felhúzza a csizmád, a fellocsolt padlóhoz fogja dobbantani a zene taktusára, veri a szárát, forgatja a leányt, míg repülő orsóvá nem válik, dobja egyik karjából a másikba. Minek hozza vissza? A többit is ki kéne pucolni innen, ne háborgasson téged. Kitakarítani, mint a sok bolond fát a patakmartról. Ijesztően és őrjítően bőg a füledbe a láncfűrész. Csak hát akkor ki fog ismerni és hozzád szólni, ha én, a fal se?