Megfosztottuk egymást a sokadik sodródó hullától a Dunán és a Maas-on.
Stricheltünk pénzért és kurváztunk kevesebbért is, mégis,
amikor a majom bekötött szeme üresen csüggött
arcunkon, ágas-bogas darwinizmusunk
és pozitivizmusunk
eltanácsolta Istent a székről
amit úgy foglalt el, hogy álltában nézte a körbe ülők hadát.
Küllők voltunk és spoilerek, egy kerékcsapágy a taigetoszi agyban.
Másra nem voltunk hivatott.
Hivatásunk egy-egy törött cserép
az előregyártott és lapraszerelt “nieuwbauw-bauhaus”
börtönök ablakán beszállt,
BKV-jegyek és istállók árnya-fénye az ablakokon, torkokból
mélyszopás hangjai, halálhörgések szordínója,
a sokadik elvetélt gyerek, aki az alagúti csempéket számolja, mert ellátást kap
és befizetnek utána ezer meg ezer rózsaszínű csekket,
s mégis úgy veszik el a birkák hadában bőgve,
fekete néger szlemmerként
a rendőrautó árnyékában,
mintha bárki is lett volna,
ember, fekete, holló, falábmechanizmusok,
öröklétre irányuló téblábolása
vagy alapvető bőrszíne,
akár a predesztináció,
hulla vagy, már mennél, de maradnod kell,
hisz hív az árok, árokszállási havak,
gyenge emlék és gyenge elmék,
a hegyeshalmi határon a nő,
az igazi nő, aki a gépkocsi mellé a határőrök orra alá kiáll cigizni, de nem
szerez diplomát, mert már akkor is mások bérére gondol,
lekapcsolja a kis spotlámpát az ágya mellett,
élvezi a telefonfény kékjét,
áradnak szimmetriái,
mintha képlékeny lenne,
és valami vétkezésre már kiöregedett bűnszervezetbe kér beengedtetést, mert
az utakat lezárták, csak a trógerek viszik át a szerelmet a ponyvás
teherautón, azt is csak húsz év múlva,
mert a nő nem siet,
vár, álldogál és csacsog,
a Douane Don Juanjai pedig tudomásul veszik, hogy a flip-flopban, ha még
lopott, csalt, hazudott vagy csempészett is, nem juthat messze.
A lemondás rigmusaira mint Bergman bóhóca,
Rigmor, kihívom Schubertet
szonátámon
behasal az ég,
kivasalt sznobizmus, európai úniós zászló, fatimai csillagörvény, cseleszte,
elcseszte, pedig cselezte, de morálfilozófiám nem erre a világra,
hisz nem ebből, aztán újra partra szállt,
úgy tett, mintha útra kellett volna,
de csak út kellett, kordonok helyett,
egy kis emberi mulasztás miatt fejbe lőni élettársamat,
szedni a cukorborsót és bámulni a testet,
a Mátra aljai traktorgumikat,
az autómosók habzó tengerét,
szomjazva a vízre,
ami nem alkoholként ringat, vacak türkizkék kabátomban, amit az adriáról
loptam, rágja szél,
WW Passat, Beethoven, egyre megy mostmár,
minden elfuserált gabonakörbe mélylehallgató készülékek zömét,
csillagtest ami denzitásává válik, elveszti testiségét,
tömb lesz,
adóbevallás lapok, személyi jövedelem, csekk,
de bevásárláskor mégis a Kopi Luvak,
aztán a marhaszárny és a csirketarkó,
a felvállalhatatlan gonoszság,
hogy rossz helyen költöttem,
és tenyérmisztikám, hogy korábban fogok halni és szenvedni mint bárki,
de így is jó lesz, mert léptéke emberi, sorsa pangó, hideg húsleves,
tetves párna és kifordított miniszoknya,
pénz kell a mosáshoz,
mosni pénz,
fosni pénz,
a panziótokban mint valami örökre eltévedt szobalány fehér lepedőket húzni
ágyakra amikben mások izzadnak és sírnak, írni, felhúzni a vekkert
és folyton azon gondolkodni, lesz-e vajon,
jobb ennél, jobb, lennél,
s építkezem hiányodból, mint ezredik önbizalomhiányos faszból,
a fagyigyár hátsó falának dőlve Magnummal a kézben
hevesen tiltakozva a fekete limuzinban
tevékenykedő CEO-val,
hogy nem,
ma nem lesz hurrikán, Gyuri, még a neved is tudom, pedig nem tartalak
számon, számomra minden összeg öt számjegyű, nem ismerek többet,
aztán mégis az alagút végén bevárni a harcos bukósisakos
vénhedt oldalkocsis veteránt,
hogy helyet adjon,
maga mellett,
Eddásan és meddőn,
egy vonagló búcsúhoz, az élettől,
mert nem volt “igaz” i,
csak “Me, Myself and I”,
aztán a “My Fair” és a “Milord”,
megkaptam Velencét is, s nehezen hiszem,
hogy nem volt szemfényvesztés, 
mégis a tölténytárban még egy hely van, a kapufát már szétrúgta a kapus,
nincs min tündökölni és nincs min elábrándozni, ez van,
a semmi dadogó csendje, a semmi feltételes módjai,
ahogy ujjaim között ennek a történetnek is vége,
una storia fra le dita, holnaptól én is részeg, józan, részlegesen beszámítható,
tökéletesen megbízható senki leszek, éppúgy, ahogy mindig is voltam.
Nem számítok. Számításhoz kérem áfás számlát és efemert,
kiállításához bírót, arcbalövéséhez bábut,
orrtörlés a páholyban, itt vagyunk,
2020, magyar zsenik,
a legnagyobb seholban,
törekszünk,
és a milliárdnyi kört rójuk magunkban, testünk Forma I-es boxában,
pit stop, magvas mágnesek, erőnlét, boldogtalan hetek egy bisztróban,
de ne engem átkozz, ne nekem örülj, ne engem szeress,
a pokolból nem röhög fel senki,
mi is csak felirattal a saját nyelvünkön,
a matruskák és tehénpásztorok nevén,
egyetlen kikötésünk:
csak azt az egyetlen szett Hollóvári Porcelánt ne zúzzátok össze, amit a
menyegzőre kaptunk,
és messzire visz a titoktartás szele,
és elővigyázatos lábakon másba lépek,
lábat törlök. Továbbmegyek.
A túlélési kényszer az öngyilkosságnál is megvetendőbb, egoista tett-terv.