Hogyan születhetett meg a mennyben a bűn, és azóta is hogyan létezhet közöttünk élő valóságként, mindennap átélt tapasztalati tényként akkor, ha Isten, a Teremtő, az egész világ létrehozója végtelenül jó – lévén, hogy ő maga a szeretet. Ebből pedig nem következhet más, csak az, hogy az alkotásai, a teremtményei is hasonlók. És mégis: a bűn egyszer csak belopta magát a Paradicsomba. Érdekfeszítő szellemi kaland áttekinteni: hogyan jelenik meg a bűn és a szeretet dilemmája az európai kultúrában, és az hogyan csapódik le a jelképek szintjén. Erre vállalkozik Zelnik József A teremtés tatarozása című, frissen megjelent könyvével, amely révén egybefüggő szellemi kalanddá, egyúttal pedig trilógiává teljesedett a korábban megjelent Prométheusz udvartartása és Az idegen megváltása című könyve.

Hogyan lehet úgy elhatárolódni a bűntől, hogy közben mégis nyitottak maradjunk az ezer színben pompázó világ felé, hiszen csakis ebben az esetben indulhatunk el a valódi isteni létesülés irányába. Vanitatum vanitas? – vagyis a földi életben minden mulandó és hiábavaló, tehát eleve felesleges is ez az erőfeszítés, a gnózis gonosz teremtő entitásával úgysem lehet felvenni a versenyt. Vagy mégis? Filozófusok, teológusok, szellemi géniuszok évezredek óta kutatják e titkot, és keresik azt a vékony ösvényt, azt a megváltó tudást, amely a gnózist követve szabadítja ki az elidegenedett embert az anyagi világot alkotó Démiurgosz rabságából.

Ott tornyosul előttük a kérdés, hogy hibázhat-e Isten. Vagy minden, a dolgok egésze, beleértve a bűnt is, az ő szándékai szerint történt-történik? És mi ebben a nagy egészben annak a parányi embernek a szerepe, aki Freud Álomfejtés című könyvének mottójával élve így kiáltott fel: „Hogyha pedig nem pártol a menny, akkor fölrázom a poklot”?
Úgy lehet, ez a prométheuszi csapdában vergődő ember egyik alapkérdése. Nem véletlen, hogy ezzel nyitja Zelnik József szimbólumkutató, a Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Czakó Gábor nevével fémjelezhető hazai szellemi irány méltó folytatásának is nevezhető trilógiája első, Prométheusz udvartartása című kötetét. A kultúr- és létfilozófiai, szemiotikai orientációval gazdagon fűszerezett, de az eredeti gondolatoktól sem távol álló trilógiának Az idegen megváltása című második kötete után most látott napvilágot A teremtés tatarozása című, harmadik része, amely mintegy lezárja és egységes gondolattá forrasztja az alapkérdést: érdemes-e felrázni a poklot annak érdekében, hogy megnyissuk a mennyet, valamint azt, hogy ebben mi a szerepe a megváltásnak, Jézus Krisztusnak és a szeretetnek. Mindezt a szerző nem teológiai síkon, hanem a filozófia talaján állva, a gnosztikusok gondolatain és a szimbólumokban bujkáló metafizikai képzeleten keresztül vizsgálja. Mert Zelnik József ennek az igazi nagymestere: a szimbólumok kultúr- és létfilozófiai kalandjának kiváló idegenvezetője. Egyetlen műve sem száraz szakmai munka, még a legbonyolultabb néprajzi, teológiai, művészet- és művelődéstörténeti témát is könnyed, olvasmányos, ugyanakkor magas tudományos igényességgel veti papírra. Zelnik úgy tanít, hogy az olvasónak nemcsak tudást, de tükröt is ad, hogy ebbe a tükörbe pillantva tudjon ráébredni a saját szellemi és erkölcsi állapotára és a körülötte lévő világ természeti és kulturális tendenciáira. És mindezt magyar szemmel, magyar szívvel és magyar lélekkel teszi. Könyveiből kiérződik az egészséges nemzeti öntudat táplálása iránti mély elköteleződés, értékeink tudatosítása és középpontba helyezése.

Ezt példázza a trilógiája is, amellyel felnőtt a szellemi mesterek közé.

Induljunk el mi is a zelniki ösvényen, és fedezzük fel a trilógiában megbújó gondolatait, amelyet a Prométheusz udvartartása című nyitányban Búcsú az akadémiától alcímmel vetett papírra! A remekül szerkesztett, áttekinthető, keményfedeles, kétszázharmincöt oldalas, akár még zsebbe is dugható – s ezáltal utazás közben is olvasható – méretben megjelent kötet az Ökotáj Kiadó gondozásában látta meg a napvilágot, még 2017-ben. A könyv az akadémiai eszme taglalását követően a gnoszticizmust járja körül. Heidegger tanítványát, Hans Jonast idézve a szerző közli: „A gnosztikus gondolat legfőbb jellemzője az Isten és a világ, és ennek megfelelően az ember és a világ kapcsolatát alapvetően meghatározó dualizmus. A legfelsőbb isteni lény teljesen túlvilági; milyensége idegen attól az univerzumtól, melyet se nem teremtett, se nem igazgat, melynek maga tökéletes ellentéte: a fénynek önmagába zárt és távoli isteni birodalmával szemben a kozmosz a sötétség birodalma. A világ alacsonyabb rendű erők műve, melyek bár közvetve származhatnak Őtőle magától, de az igaz Istent nem ismerik, és az általuk uralt kozmoszban meg is akadályozzák a Róla való tudást.” Mindez azért lényeges, mert Zelnik a gnózis titkainak fürkészése után azt feszegeti, hogy lehet-e megújulás a hagyomány tiszteletéből, vagy csak annak forradalmi elutasításából.
Az európai szellem saját fiatalkoraként tekint a görögség kultúrájára. A szerző szerint a Prométheusz-mítosz a reneszánsz utáni Európának a radikális forradalmi szellemet sugallja. Azt, hogy a valóban újszerű gondolatok a hagyomány elutasításán keresztül jelenhetnek meg. A modern Európa tehát a hagyomány és a kreativitás szembeállításából született, Prométheusz udvartartása pedig triumfált.

Ezt a problémakört viszi tovább Zelnik a trilógia második, Az idegen megváltása címet, s a Guberálás a világot formáló és deformáló gondolatok meddőhányóján alcímet viselő kötetében, amely éppúgy, mint az első kötet, szintén remek kiállításban, keményfedéllel jelent meg, 2019-ben. „Ha a Megváltó szót kimondja az ember, valamiféle ősdöbbenet hatalmasodik el benne. Valahol mélyen megérzi, hogy vannak olyan szavak, amelyeket mielőtt kimondunk, alá kell merítenünk a hallgatásba. Mennyi csend kell ahhoz, hogy a Megváltóról beszéljünk?” – teszi fel a kérdést Zelnik, majd tovább kérdez: „Hogyan közeledik a Megváltó jelenségéhez az, aki idegennek érzi magát a Földön, és miképpen az, aki otthon?” Zelnik szerint mindkét nézet öröklétgyakorlatot folytat, tudatosan és akaratlanul is kontemplatív imát mond, nyelvi-lelki gyakorlatot, pontosabban lelki-nyelvi gyakorlatot végez, amelyben uralkodó szabály a contemplativus. Ahogyan a római augur figyelte a szent helyről a madarak röptét, úgy próbálja az emberi lélek is utánozni a szent-lélek-madár szárnycsapásait. És mindegy, hogy a kiindulási pontban az idegenség vagy az otthonosság van, a vágy azonos: kitárni a létezés kontemplatív dimenzióját. A kötet ezen az úton repül végig, nagy ívű szárnycsapásokkal, s válik a különböző tudományok határterületeit bebarangoló gigantikus szellemi vállalkozássá.

Végtére is oda jut, hogy akkor Isten legfőbb munkája, vagyis a teremtő teremtése tatarozásra szorul? – ezt a kérdést azonban Zelnik már a trilógia frissen megjelent harmadik kötetében feszegeti, melyben a szimbólumokban bujkáló metafizikai képzelet segítségével járja körül a bűn, a szeretet és Isten világát. Az Ökotáj Kiadó jóvoltából a korábban már megszokott formátumban és szép kiállításban, színes képekkel – mint például Hieronymus Bosch: A szénásszekér triptichonjának bal belső szárnyán látható Paradicsom látványa – illusztrált kötet súlyos kérdéseket boncolgat. Csak néhány ezek közül: a bűn által megbélyegzett Isten; hogyan került az áteredő bűn a Paradicsomba?; vagy éppen az, hogy miért vált bűnné a szexualitás és maga az erósz? Végtére is oda jut: „Nagy és végleges utat járt be az emberi szellem, és semmivel sem lett biztosabb, mint a kezdeteknél.” Zelnik szerint az ember „olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára”. Már kevés neki a társteremtő státusz, a kertészszerep. Éppen ezért hangsúlyozza, hogy vissza kell térni a lét igazi forrásaihoz. És ennél a pontnál a kör bezárult: a teremtés tatarozása ugyanis Zelnik szerint egyet jelent a kezdetek feltárásával. Trilógiájában a szerző ehhez nem ad receptet, csupán csak útirányt jelző táblákat állít a világot szemlélő ember számára. De tehet-e ennél többet? – Aligha.