Talán emlékeznek még arra a kis vegyesboltra, ott a Zakopánek utca meg a Mikulánek Jaruba tér sarkán. Na, ott volt inas a görbe hátú Karel, aki egyszer majdnem átvette a hatalmat a világ felett. Az eset egy unalmas keddi napon történt, amit azért lényeges megjegyezni, mert hétfőhöz képest a kedd mindig tartalmasabb. Hétfőn olyan lagymatagon megy minden, hogy ha teszem azt, erre a napra van kiírva a világvége, csak egy halovány kópiája lesz az eredetinek.

Szóval egy keddi napon Karel, a szokásához híven, tíz órakor kiment az üzlet elé cigarettázni. Kék boltosköpenye bal zsebéből elővette a kissé gyűrött paklit, a jobból meg az ósdi, tűzköves öngyújtót. Ahogy a környéken minden segéd és eladótanonc ő is Pán Mikulskit szívott, de az olcsóbb, kaparósabb fajtából. Most már nem köhögött tőle, mint egy évvel korábban, amikor az inaskodást megkezdte, ezért büszkén, öntudatosan telepedett rá az üzletet a kocsiúttól elválasztó vaskorlátra, híven utánozva a szemközt ugyanígy cselekvő, nála magasabb státussal büszkélkedő cipőbolti és kerékpáralkatrész-szaküzleti eladókat.
Kényelmesen elhelyezkedett a korláton, és a lábát maga alá húzva éppen stírölni kezdte a rőfös üzlet kirakatát nézegető lányokat, amikor melléhuppant valaki. Ilyesmi még sosem fordult elő. A dohányzás éppen olyan intim tevékenység, mint a férfivizeldében végzett rituálé. Íratlan szabály, hogy ha valaki a piszoár felé fordulva babrálja a sliccét, ne közvetlenül mellé álljunk, hanem eggyel arrébb. Már ha erre van lehetőség, és nem csak két piszoár tartózkodik az ominózus helyiségben. A dohányzással ugyanez a helyzet: ha valaki rágyújt, ne közvetlenül mellette tegyük ugyanezt, hanem kicsit távolabb. Még akkor is, ha előzőleg tüzet kértünk az illetőtől. Mindez részletesen, pontokba foglalva is megjelenik a Wollenbrücker-féle Nagy Párbajkódex függelékében, úgyhogy joggal mondhatjuk: az idegen, aki Karel mellé telepedett, bizonyos értelemben illemszabályt sértett.

Karel a szeme sarkából rásandított az idegenre, de csak a cipője orrát látta. Hosszú orrú, régimódi lakkcipő volt, Karelnek a gyászhuszárok jutottak róla eszébe. Csoda tudja, miért, de úgy érezte, szólnia kell, ha már így hozta a helyzet. Ám mielőtt még kinyithatta volna a száját, az idegen tisztán, érthetően azt mondta:

– A halál vagyok. A dohányosok nagy pártolója.

– Részemről a szerencse – mondta Karel, és nagyot szívott a cigarettájába. – Én itt dolgozom ebben a kócerájban. Reggel héttől este ötig húzom az igát, csak friss levegőt szívni jövök ki napjában hétszer.

– A friss, városi levegő aranyat ér – helyeselt a halál.

Kis ideig hallgattak.

– Maga valóban a halál, vagy csak ugrat? – törte meg a csöndet Karel, közömbös, társalgási hangon.

– Vagyok, aki vagyok – sejtelmeskedett a halál.

– Magam is ezt vallom – mondta Karel, és lepöccintette a hamut a cigaretta hegyéről. – Érjük be azzal, amit kiporciózott számunkra a végzet. Bár nem mondom, néha jobban szeretnék a rőfös boltban inaskodni, mert oda lányok járnak, de azért itt se nagyon rossz. A kolbászvégeket például mindennap hazavihetem.

– Ugyanezek az érzések gyötörnek engem is – bólogatott a halál megértően. – Sokszor érzem úgy, hogy amit csinálok az társadalmilag nincs eléggé megbecsülve, és ilyenkor elönt a keserűség. Az ember, pardon a halál csak arat, arat, a lelkét is kiteszi, és mit kap érte? Azt, hogy utálja mindenki.

– Mint ahogy minket, boltosinasokat is – kapott a szón Karel. – A főnök ugráltat, a vevők panaszkodnak, és a kutyák is csak minket ugatnak meg. Bevallom, sokszor kívánom, hogy bárcsak vinne el a halál mindenkit, aki fitymálja az árut vagy a munkámat.

– Ennek elvileg semmi akadálya, bár őszintén szólva, ha házhoz hívnak, abból mindig baj származik. A legjobb, ha csöndben, titokban érkezem, és így is dolgozom. De akkor meg elmarad a sikerélmény – mondta a halál.

– Ebben rokonlelkek vagyunk – állapította meg Karel. – De, magunk között legyen mondva, a maga helyében én élvezném a munkámat.

– Ugyan mit talál benne érdekesnek? – emelte rá fáradt tekintetét a halál.

– Például azt, hogy akit utálok, minden további nélkül hidegre tehetem.

– Egy laikusnak ez valóban vonzó lehet, csak az a gond, hogy ha jobban belegondolok, és ha maga is jobban belegondol, nem talál ilyen embert. Akiről azt hiszi, ordenáré módon utálja, rögvest megszánja, ha fölfedezi a tekintetében az irántam való félelmet.

– Én ebben azért nem lennék ennyire biztos. Itt van például a főnököm, az öreg Zbryzkiewvicz. Na, őt annyira utálom, hogy nincs is rá kifejezés!

– Annyira, hogy gyakorta engemet hoz vele összefüggésbe?

– Pontosan.

– Akkor tudja, mit? Cseréljünk! Öt percre átadom a fennhatóságomat, cserébe átveszem a magáét!

– Ó, ha ez ennyire egyszerű lenne! – nevetgélt Karel. – Én csak egy kötöttpályás boltosinas vagyok.

– Ne törődjön ezzel! – legyintett a halál. – Nem kell csinálnia mást, csak itt marad ülve, és akire erősen koncentrál, hogy bárcsak meghalna, az garantáltan jobb létre szenderül. Én pedig bemegyek a boltba, és megpróbálom hasznossá tenni magam. Öt perc az egész, higgye el, magának is, nekem is megéri.

Karel mélyen elgondolkodott. Sorra vette azokat, akiket szívből és őszintén gyűlölt. Micsoda remek alkalom lenne például leszámolni a szemközt dolgozó, vörös hajú segéddel, aki nemrég lecsapta a kezéről azt a diáklányt, aki egy hét leforgása alatt háromszor is bejött hozzá radírért. Aztán meg itt van az öreg Zbryzkiewvicz. Fenemód kellemetes látvány lenne, ha egyszer csak elfehéredne, és holtan esne össze. A halál biztosan tud olyan trükköt is, amitől még vergődne is egy kicsit, de ne legyünk telhetetlenek.

– Hát jó, de csak a sikerélményért – adta be a derekát, és nagy ívben elpöccintette a csikket.

– Akkor megegyeztünk – tápászkodott föl a halál. – Én most megyek, és kitraktálom azt a kövér asszonyt, aki az előbb lépett be a boltba. Maga meg maradjon itt, és tegye azt, amit tennie kell.

– Na jó, de… – emelte föl a mutatóujját Karel, ám a halál addigra már elviharzott. Ott maradt a korláton, egyedül. Nem érzett semmi változást. A fenekét ugyanúgy törte a vas, ahogy az előbb, és a tarkóját is hasonlóképpen hűtötte a szél, ahogy korábban. Már a puszta gondolat is nevetséges volt, hogy ha valakinek a halálát kívánja, az fogja magát és kinyekken.
A túloldalon nagy, kevély lépésekkel haladt például egy aktatáskás, középkorú férfi. Most látta először, így azt sem tudta, honnan hová igyekszik, de ha fogcsikorgatva akarná, ez az úr… hopp!… az aktatáskás férfi a szívéhez kapott, összeesett és meghalt!
Karel riadtan kapta el a tekintetét. Szentséges Habakuk! Ez az ember szemlátomást kipurcant, pedig éppen csak megsejlett benne a gondolat. Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Ha a csere ennyire komoly, akkor a halál most bent a boltban arat, vagy ami ennél is riasztóbb: kiszolgál! Rágondolni is rettenetes, mit fog kapni az öreg Zbryzkiewvicztől, ha véletlenül összekeveri a szalicilt a szalmiákszesszel, ami kezdő korában vele is előfordult. Nem beszélve arról, hogy az öreg a rá jellemző éberséggel azonnal ki fogja szúrni, hogy aki a pult mögött áll, az nem is hasonlít az ő törzskönyvezett inasára. Kész tragédia, hogy ebbe az egészbe ilyen könnyelműen belement. Mentségére legyen mondva, nem ő erőszakoskodott, hanem a halál, hogy az ördög vinné el onnét, ahol van!

A következő pillanatban az előbb összerogyott hivatalnok fölpattant, megigazította a nyakkendőjét, és zavartan köhécselve továbblépdelt. A jelenségre nem létezhetett más magyarázat, mint hogy az előbb csupán a tetszhalál állapotába került, de mert a helyzetet kiváltó ok megszűnt, helyreállt az a rend, aminek hiányát korábban más módon szenvedte meg.

Karel úgy pattant föl, mintha áram rázta volna meg. Az ajtót szinte letépte a sarokvasáról, amikor berohant a boltba. Pontosan az a kép fogadta, amire számított: a földön egy csukott szemű alak hevert, mellette pedig ott térdelt a halálsápadt Zbryzkiewvicz úr.

– Nem értem, mi történt – hebegte Karelra nézve. – Bejött, megállt, körbenézett, aztán összerogyott, mint akit lekaszáltak.

Karel zavarában a feje búbjától a kislábujjáig elvörösödött. Rágondolni is szörnyű volt, mi történik majd ezután: a világon senki sem fog meghalni, mindenki örökké él, és szaporodik, sokasodik. A végén egymás hegyén-hátán lógnak majd az emberek, mint a barlangi denevérek.

Hogyan lehetne ezt a dolgot helyrehozni? Gyaníthatóan sehogy: a halál égnek rúgta a flancos cipőjét, neki pedig rögtön lejár a cserére kiszabott ideje. De nemhiába tartotta magát sokkal többre, mint ami egy boltosinaskodásból kinéz: világéletében szeretett volna egyetemre menni, és matematikát vagy elméleti fizikát tanulni. A szükség és az atyai szigor mindezt megakadályozta, de a talentum azért megmaradt. Tudta például azt, hogy a matematikában a mínuszt mínusszal beszorozva pozitív eredményt kapunk, a halál halálának négyzetre emelésével tehát a kaszás újfent életre kelhet. Már csak néhány másodperce maradt, így nem késlekedhetett: a földön fekvő alak fölé hajolva hangosan, érthetően, nehogy a gondolat valahogy félrecsússzon, azt mondta:

– Még egyszer legyen ugyanígy, ha kérhetném.

Az öreg Zbryzkiewvicz ebből természetesen valami ördögi cselvetést sejtett, főként azután, hogy a földön fekvő alak szeme kinyílt, és nehezen félreérthető bosszúsággal nézett Karelre.

– Ezért majd még számolunk! – súgta oda neki, amikor a ruháját porolgatva, láthatóan földúlt állapotban kirohant az üzletből.

Azt viszont már sohasem fogjuk megtudni, hogy komolyan gondolta-e, amit mondott, mert az öreg Zbryzkiewvicz az eset után azonnal kirúgta Karelt, így a halál sem másnap, sem harmadnap, sem máskornap nem találta meg, amikor visszajött a korláthoz. De nemcsak ő, más sem tudja, hogy a kis híján világ urává lett segéd mostanában hol és milyen formában cigarettázik.

/Indulógrafika: Szöllősi Géza