Hosszú lépése van az igazságnak, és nagy a lendület, mivel egyik nyomából a másikba átszökhet az ember. Sár ne érje.

– Pincér! Egy hosszúlépést kérek! – kiáltotta olykor Zöldes Iorgu Betania a vendéglő keményre döngölt teraszán állva. Mikor kihozták az italt, magasba emelte poharát, úgy nézte, miképp töri meg a víz a Királyleányka fényét, s hogy mit keresnek a muslicák, amit máshol nem találnak meg.
Aznap otthon érte a kopogás. Idegen arc, ismerős tekintet. Egyelőre ennyit látott Zöldes Iorgu Betania a kémlelőnyíláson át. Ismét eljött valaki értem, gondolta. Aztán eldugnak egy kis időre. Mint a múltkor. Iorgu ajtót nyitott, az idegen belépett, halkan köszönt, majd várakozón nézett a házigazdára. Az egy pillanat alatt fölmérte magában az idegen külsejét: ugyanolyan, mint az a másik, épp csak a cipője matt fekete a fénylő barna helyett. No, de azért ez mégis csak kellemesebb embernek tűnik, mint a múltkor az a barna cipős akárki. Az, nyilván tudta, hol keresse, amit keres, egyenesen odasétált a vegyszeres szekrényhez, és akkor óriási hamisság feketéllett az arcán, mint egy ebihallal teli pocsolya a termést elverő, búzát fektető zivatar után, és nekem óhatatlanul Rameau unokaöccse villant az eszembe, amint valami olyasmit mond, hogy a legfontosabb mégis az, hogy ön ön, én pedig én vagyok.
– Kedves uram – kezdte Zöldes Iorgu Betania –, nem látom okát a sietségnek. Jöjjön be, ebédeljünk meg. Annak idején a kollégájával is ettünk azelőtt. Cuspájz van rántott hússal.
– Köszönöm szépen, elfogadom – mondta az idegen, majd leült az egyik székre. Iorgu merített a borsófőzelékből és tenyérnyi húst pakolt mindkét tányérra.
– Elmondhatom az asztali áldást?
– Hogyne. Föltétlenül. Mondjuk együtt.
– „Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.” Jó étvágyat – mormolták félhangosan.
– Elnézést, egy pillanat – szólt az idegen, föllendítve két ujját, akárha áldást szórna egy ott felejtett gyülekezetre. – Miért szólítja mindenki „zöldesnek”?
– Volt nekem egy rendkívül vallásos őrmesterem – kezdte Iorgu és villájával levegőbe rótta az altiszti rangjelzések sárga csíkjait –, széles vállú, tagbaszakadt ember, amolyan erőből filozófus fajta, ő mondta egyszer: „látja a szelíd ég kékjét? Nos, ha arrafelé imádkozik, nyilván, a jóistent is kéknek látja. Mi, emberek, csupán valami sárgásbarna, híg, hadd ne mondjam, mivel vegyített másai vagyunk neki. Zöldek. Maga is zöldes, közlegény!” Így volt. Bár én inkább a kékre emlékszem. Na, jó étvágyat!
– Igen.
Zöldes Iorgu Betania általában olvasott evés közben, de az most nem lett volna illő a vendéggel szemben. Huxley Pont és ellenpontját olvasta akkoriban. Egy karnyújtásnyira volt a könyv a kredencen, de erőt vett magán, pedig épp ott tartott, mikor az öreg lord fölfedezi Isten létének matematikai bizonyítékát, és be akarja sózni az abszolút farkát, ami módfelett tetszett neki, ám az illem, az illem: nem beszélünk tele szájjal, nem olvasunk az ebédlőasztalnál, előre köszönünk az idősebbnek, kezicsókolom. Slussz.
Mégis, kit zavarhattak az én rakétáim, tette föl a kérdést magának Iorgu, mint már annyiszor. Tizenöt centi a legnagyobb… Játék. Fölszállnak, kihunynak, leesnek. Talán Kumin bácsit zavarhatná, mert ő mindig ott áll, ahová valami érkezik: a bicikliút közepén, a lejtő alján, és nyilván, a röppálya végén. Csak hát föl se röppentek… Bepakolták őket egy fekete műanyagzsákba és vitték. Aztán most visznek engem is. És aznap, hogy elkobozták a dolgaimat, még aznap este láttam a híradóban egy embert, valamelyik alsó megyéből, aki másfél méteres rakétákkal játszadozott, csak úgy, kedvtelésből és ő volt a falu büszkesége. Én meg bűnöző vagyok. Valaki meg tudná mondani, hol billen át a mérleg? Hol van az ember, aki nekem ezt elmondja, mely földrész hányadik szigetén él a csapzott szakállú hajósok fölfedezéseinek sorában? Mely vallás követője, miféle isten után kutyagol kényelmes cipőben, ami azóta bizonyára kilyukadt a talpán és most minduntalan le kell venni és kirázni belőle az apró, színes kavicsokat. Útjának nyomjelző keserveit. Lehet, itt él a közelben. Előfordulhat, hogy Bözsi néninél van a válasz a Virág utca 22A-ból, és amikor átadta nekem a töltött csirke titkos receptjét, tán a bűvös igét is vele adta, csak föl kell dobni az összetevőket egy téli napon a szélbe, majd szemügyre venni a friss hóban az így kapott mintát, hátha betűket fedezünk fel, melyeket a megfelelő sorrendbe téve végre megtaláljuk azt a bizonyos szót, mely a mérlegnek parancsol. És ha nincs olyan szél? Várok. Aztán elolvad a jég, nyílik a hóvirág, nyílik az ibolya, a disznót levágták rég, vöröslött a hó. Csokros karácsony, ég veled! Valahonnét csak előbukkan az ige. Voltak szemtanúi és szolgái voltak neki.
Zöldes Iorgu Betania mély levegőt vett, miután sikerült lenyelnie egy különösen nagyra szelt húsfalatot. Az ablak felé nézett, látta sötétedik. Az eget a Földtől távoltartó egyenes egyre halványult és a bizonytalanba szélesedett a mindenség ajkai közt. Egy mókus futkorászott fel-alá az ablak előtti fenyőfák egyikén, mintha tétovázna, melyik térfélen hajtsa álomra fejét. Milyen nevetséges, gondolta. A kétség.
– A jóisten mosolya egyenes – szólt a távolba meredve, mintha csak önmagának.
– Ugyan már, miért ne lenne enyhén fölfelé ívelő, mint a miénk? – kérdezte az idegen.
– Mert a jóisten végtelen. Ha ő az, a szája is az. És akkor a szájának a fölkunkorodó végei valahol a jobbra és a balra tartó végtelenben vannak. Azt képtelenség észlelni. Csupán egy hosszú és közömbös egyenest látunk.
– És hol látja azt?
– Például, ott van a horizont…
– De annak a két sarka legörbül, hisz mi egy gömbölyű világban élünk. Aki azzal néz reánk, annak igen hosszú szomorúsága lehet.
– Akkor álljon fejre! Máris vigyorog – vigyorgott Iorgu is.
– Most nem vagyok úgy öltözve – mondta az idegen és végigsimított zakója szívre hajló részén. – Amennyiben oly módon kalkulálunk, hogy a jóistent is idevonzza közénk a gravitáció, akkor rendben van ez így. Amúgy is, a Föld abszolút értéke a síkság.
– Hogyne. Látom, külön fényben nevelkedtünk.
Akkor meglendítették evőeszközeiket és ettek tovább. Talán az élet igaz. És most ott kúszik a mókusokkal a fenyőfák kérgein, tűnődött Zöldes Iorgu Betania, azzal a jeges szentenciával, mely a világot űzi ki a láb alól. Az biztos, hogy nem egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Mindegy, legyintett magában gondolatai nyúlványaival, csak valahogy azt kéne kijárnom, hogy egyedül legyek a cellában. Nem vagyok hajlandó elviselni senkit magam mellett. Megvan! Szinte kiabált magában, és a hirtelen jött ötlettől atavisztikus morgás tört fel valamelyik szerve felől, amit köhögéssé szelídített. Állattá nyilváníttatom magam! Akkor egy leszek a fajtámból. Gyönyörű lompos farkat varratok amoda hátra, hogy legyen, amit simogasson, aki nekem kedveskedni akar. Majd kötött formájú kis verseket írok, amolyan röpke filozófiai szösszeneteket, a hagyomány modernségbe taposott első, poszttraumatikus lépéseivel, naná, hogy egy leszek a fajtámból, aztán odaadom azokat a főfoglárnak, ő megmutatja a főorvosnak, a doktor valamelyik baráti főszerkesztőnek, az a prefektusnak, a prefektus elküldi a miniszternek, aki odaadja a köztársasági elnök úrnak, az elnök úr majd postázza az Európai Unió Állatértelmiségügyi Bizottságának, ha van ilyen, és miért ne lenne, ők a jóindulat lendületével küldik azokat tovább az ENSZ Természeti Népek Állati Leágazásának Felvirágoztatásáért Felelős Tanácsának, ha van ilyen, és miért ne lenne, és onnan majd egyenesen a Nobel vagy valami efféle bizottsághoz kerül majd, ahol egy idősebb úr, finomszövésű, sötétszürke öltönyben, zsebében bordó zsebkendővel, a fejére csap, ahogy Kumin bácsi tette volna, ha a rakéta ráesik, és összehívja az erre kijelölt bizottságot, és azt mondja majd, hadd lám, adjunk valami díjat ennek a szerencsétlennek, hisz ő egy fajta, sőt, a fajta, nosza, hajrá, teremtsünk precedenst és, nyilván, meg fogják ítélni a díjat, hisz ez az úr minden idejét a lobbizásnak szenteli amellett, hogy kedves, és talán nincsenek gyermekei, innen az a sok-sok idő, ám föltétlenül van legkevesebb két unokahúga, akikről még nem tudni szépek lesznek vagy sem, ezért zongoraleckéket vesznek nekik, nyelveket tanulnak meg kancsót festeni, amolyan egyre pókhálósodó életre szánják és készítik fel őket egy takaros szobában, ahol a trópusok őszinte színeiben pompáznak a gyarmatokról behozott fűszernövények és gyümölcsök faliszőnyegekre hímzett másai, melyeket, nyilván, aggszűz dédnagynénjük készített, ugyanabban a szobában és ráncosra aszott hitben, míg titkos szerelméért epekedett, aki valahol az Antillákon, Batáviában vagy közelebb volt a kormányzó jobb vagy bal keze, majd hazatért egy löttyedt vitorlájú briggen, melynek rakterében, nagy valószínűséggel, néhány mázsa bors feketéllett, hogy elnyomja a birodalom tengeren túli megyéinek izzadságszagát, és tüsszentésre ingereljen, melynek szele talán arrébb lebbenti a gyűlölet lángját, mely láng épp Vigodszkaja könyvének a címe, félvászon, 20 × 15, melyet bizonyára azért írt, hogy a szocialista tömb ne búsuljon a fűszerek magas ára, vagy teljes hiánya miatt, hogy a kakaót meg a kávét már ne is említsem, de igen, említem, mert méltó rá, hisz ‘86-ban Brigitte küldött az eneszkából 1 kiló arabicát és két hónapig éltünk az árából, majd isten kegyelméből, míg ittuk a nyekezolt, hej, csodálatos idők, mikor a boldogságot magunkból merítettük, mert máshol csak koppant a kanál, és nem azt vittük át a túlsó partra, hanem egy másikért mentünk, hogyha már átmossa lényünket az általános vize, hátha kibékül bennünk is a relatív az abszolúttal. Vagy csak nyújtózunk a parton egy kisebbik ég felé, akár kiégett fűcsomók fölöslegessé vált drótok póznái között. Aztán a kormányzó jobb vagy bal kezét, annak a titkos szerelemnek a letéteményesét otthon csak a mássalhangzóiról ismerték fel, mert a magánhangzóit odahajlítja az ember, ahová az a messzi táj szól. Az unokahúgok akkor óvatosan leporolják a szoba berendezési tárgyait, mert valamilyen alkalomból a nagybátyjukat várják, nagy körültekintéssel porolnak, mert már maga a berendezés is kis híján a por és a hamu, majd megérkezik ez az úr, aki az ő nagybátyjuk, és ők hosszúra szabják ártatlan mosolyuk, mégsem sikerül meggyőzni a nagybácsit boldogságuk felhőtlenségéről, mintha ugyanannak a kéznek a párja venne el egy kis szakaszt a mosoly hosszából, mely valaha adott. Meg aztán a hetedíziglen se kutya, s ha netán az lenne, akkor ott ugat a briggek horgonyláncaira kötve. S ha nem ugat, elásták a külmegyék aranyló fövenyén. Innen a csak azért is csökönyös lendülete, mellyel ez az úr bármit előterjeszt vagy megszavaz, ami elesettnek tűnhet vagy eleve kudarcra ítéltetett, távlatait tekintve. Aztán letörli homlokáról az ítélkezés néma verítékét, nekem pedig bőven lesz időm eldönteni, mit tegyek a kapott összeggel. Hisz most eldugnak egy kis időre. És taposok a malomban rendületlenül. És azt fogom megmutatni a világnak, hogy miképp lesz az egyből kettő, és hogyan lesz az három minden segítség nélkül. Önmagából, önmagán túl. És amíg meg nem érti ezt a világ, addig egyik cipőmben piros fűző lesz, a másikban kék, és pávatoll a kalapom búbján, odafönn a magasban. Mert adni kell a részletekre. Valaki él ott is. És akkor ez lesz, ami a Földet világgá avatja. És addig? Egyik szemem sír. Másik szemem sír. Majdcsak elapadnak. Aztán hazatérek, és a nagy számok nyugalma árad belőlem, vállamat nyomja az élethossznyi összegek lógó csöcsű nehézkedése. Talán a rossz gyerekek majd ráuszítanak a jó gyerekekre vagy kövekkel dobálnak meg, de akkor már nem lehet engem se jobbra, se balra uszítani, egy középső út nyári hosszúságainak tiszteletbeli szirmain fogok sétálni, az egyensúlyozás kényszere nélkül, így korzózok majd azon a középső úton, amit tulajdonképpen helytelen csupán középútnak nevezni, mert jóllehet a két szélső között található, lényege mégis az, hogy följebb helyezkedik el, nincs egy síkban a másik kettővel. Ha úgy lenne, akkor egyetlen buta vonallal áthúzhatnánk mindhármat, ami valószínűleg a civilizáció végét jelentené. Aztán zsebre vágom a köveket és belépek az ajtón.
Milyen lassan eszik az idegen, tűnődött Zöldes Iorgu Betania. Szemenként szúrja villájára a borsószemeket, aprókat vág a húsból, és szinte egy percig rág minden falatot. Nagyon mély gondolatai lehetnek. Lassú és közönyös. Akár az úr. Mert aztán az is úgy őröltet a történelem malmaival, hogy mire kikerül egy zsák sütnivaló, már több százszor illatoznak az ibolyák. Aztán kapunk valamit. Talán kell. Vagy csak lesz. És akkor kell. Hasonlóképp, mikor Magyari Pistáék udvarán megláttam valami kis fémszerkezetet, fölvettem, és édesanyám azt mondta, mikor kérdeztem, mi ez, hogy az bizony egy tengeri herkentyű, kedves fiam, aztán zsebre vágtam, nem azért, mert kellett, pusztán, hogy legyen.
Elfogyott az étel az idegen tányérjáról. Egy darab kenyérrel még kimártogatta a szaftot, majd hátradőlt. Egyik sarokban a pók körbetekerte áldozatát meg-megcsillanó fonalával. A légy már nem szabadulhatott, ám egyre csak remegtette a hálót. A remény nem szégyenít meg. Iorgu fölállt, eldobta a lábosból a maradék ételt és a tányérokkal együtt elmosta.
– Akkor hát indulhatunk – mondta. – Most már vihet az úr.
Az idegen fölnézett, és most, először, mintha mosoly ült volna arcán:
– Ugyan, hová vigyelek, te Zöldes Iorgu Betania? Mi dolgom nekem az elvitellel? Én csupán a vendéged voltam.