Átfoglak a csendben. Ketten egyek vagyunk itt, kint a fák között. A csillagok, a patakcsobogás, a szívverés, amelyet a fülemben hallok, és a lélegzeted. Elgondolkodom, hogy a magány ijesztőbb-e az erdő közepén, vagy maga az erdő közepe? Megint okok, magyarázatok, amelyeknek nem fogunk sohasem a válaszaira ráeszmélni.
Mintha ebben a pillanatban a fákon szűkölködő levelek megértenék a gondolataimat. Engedd el őket, sóhajtva mondják nekem, talán csak átsuhant rajtunk egy nyáréji szellő.
Ebben a pillanatban mi ketten részei vagyunk a földnek, a víznek, a fotoszintézisnek, az életnek, a halálnak.
Évente megújul a természet. Mi napról napra öregebbek leszünk. Van ebben is valami szép, de hogy mi, arra még nem sikerült ráébrednem.
Ideje mennünk. Nyom a kő, amelyre letelepedtem. És a levegő is kissé borzongatóbb.
Úgy látom, te kényelmesen ülsz. Maradjunk még, kérés sugárzik a tartásodból felém. Nincs szívem mozdítani rajtad. Legyen! Még egy kis ideig hallgathatjuk csendben a csendet. Csobog, dobog, lélegzik. Ott fent a csillagok. Az idő, az idő.
Megállapítom, hogy minden nappal egyre nehezebben mozogsz.
A fájdalom mindennapi látogatóvá lett, akár a kötelességtudat. Én miattad sétálok nap mint nap, és te, azt hiszed, miattam. Jól adjuk elő. Séta közben megállsz, úgy teszel, mint aki ölelésre vágyik. Én pedig úgy teszek, mint aki nem tudja ezt. Nem tudom, hogy ez szeretet, kínzás, időt megállító rituálé? Vagy egyszerűen csak megszokás. Talán valamennyi egyszerre.
Sokszor magamat a te szemeddel látom. És tetszik, amit látok. Az én szemem objektív.
Többször kellene hálásnak lennünk a jelenért. Mindig a múltban, a jövőben járunk, az egyiket sajnáljuk, a másiktól félünk, csak a jelen, az valahogy kimarad az életünkből. Ok, okozat között hányódunk.
Aztán eljött a nap. Úgy köszöntött be, mint az összes többi. Még azt is lehetett mondani, hogy szép december közepi, karácsonyt váró, napos, meleg téli nap volt. Már nagyon gyenge voltál. Három napja hánytál, a fejedet sem bírtad felemelni, folyt beléd az infúzió. Jó, hogy orvos vagyok. Gyengéden simogattalak. Már egy hete alig aludtam. És az addig élénk szemeid az esti csillagfénnyel egyszer csak lekapcsoltak. Elkezdődött a tehetetlen agónia. Nem tudjuk, meddig tart a születés, azt sem, meddig tart a meghalás. Az utolsó magadnál lévő pillanatodban sírtál.
Most már tudom, hogy akkor búcsúztál el tőlem, de a mit tehetnék még közötti keresgélésben ezt még nem értettem. Aztán végre hajnalban, amikor elengedtelek, amikor tudtam, hogy nincs tovább, szófogadóan átcsusszantál az ismeretlen ölelő karjába. Először megfeszült a tested, aztán benned akadt az addig spontán ki-be áramló lélegzet, a szívverésed lassult, majd végleg elcsendesedett. A könnyek pszichedelikus függönyén át láttam, hogy egy kis halványlila gömb emelkedik a mellkasod felől, és pár méterre a tested körvonalától a semmibe foszlik. Azt gondolom, az lehetett a benned lévő lélek.
A nagyszüleim halálánál nem voltam ott, ők magányosan haltak meg. A pontos dátumokat sem tudom. Elvetélt gyerekeim el nem gyászolt gyásza is a haláloddal együtt a lelkembe szakadt. Hónapokig sirattalak, és magamat is veled. Az el nem siratott halálokat.
A múltat, a jelent, a jövőt egyszerre. Közben ugyanúgy néznek le rám most is a csillagok. És látom, hogy te ott ülsz még mindig a kő mellett velem. Pedig csak egy kutya voltál.
