Nézegetem a Fecske Csabával közös, legutóbbi fényképeinket, többek között a Drozsnyik István műterem-látogatásain készülteket: Istvánhoz az utóbbi időben rendszeresen járunk, hogy a hernádkaki Vidám Páva Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóházba évente készülő, az Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválokon avatott Drozsnyik-szobrok alkotási fázisaiba belekukkanthassunk. Csaba nagyon jól érzi magát Spanyolnátha-körben, István otthonában; erről tanúskodnak a lapban megjelent fotóalbumok is. S aztán itt van egy másik kép, az egyik Drozsnyik-látogatás után hazafelé tartunk, Jacsó Pál (Fecskével közösen szerkesztettük tavalyi Spanyolnátha-könyvét), Fecske Csaba és én megállunk a miskolci Tompa-emléktábla alatt, Vass Nóra kattint: a kép az Avasi Értéktár könyvsorozat újabb darabjában debütál, a közelmúltban mutatjuk be a Herman Ottó Múzeumban. 

„…az idő, mint az óra lejár, / Petike jár, múlik a tavasz, múlik a nyár, / Petike, Margit merre jár, hova lettek ők, / nem bírták nyakon csípni a tolvaj időt.” –

Fecske Csaba írja ezt, az idei első, költészetnap táján megjelenő Spanyolnátha-lapszámba készült versében. Szóval még odább, hogy az egész olvasható legyen. Nem sokkal a december elsejei Kaffka-halálévforduló előtt szólítom meg azzal, hogy a húszéves folyóiratban a mai napig, a mai lapig nincs tőle a spanyolnáthában elhunyt Kaffka Margitról egy emlékvers, ne múljon már el úgy a jubileumlecsengés, hogy nem íródik meg a régóta halogatott Kaffkaság.

A halogatás máshogyan lesz fontos, mióta Fecske Csaba, mint aki jól végezte dolgát, otthonában, egy miskolci szépkorúak házában a sorstársainak általa szervezett felolvasása végeztével megebédel, majd pihenni ledől. Eldől, hogy aztán arra kel, nem kel. Arra kell gondolni, mindent tud előre.

Az agya azt dönti el, hogy e felolvasás végeztéig kell a szívnek élnie, a szíve meg azt, hogy a ledőlés után nem sokkal soha többé semmin nem kell tovább agyalnia. 

„E hó 28-án farsangi mulatságot tartunk, ennek keretében vidám verseimmel szeretnék előhozakodni, a csatolt néhány vers felolvasására szeretnélek megnyerni, egy fiatal hölgy, Parázs Pista meg én szerepelnénk. Ez a szereplés kis gyógyír volna számomra. Lépj a gyógyítók közé” – invitálja Fecske Csaba Jacsó Pált imígyen. „Sajnos nem tudtunk meggyógyítani. De talán az utolsó napodat megszépítettük, miközben csillogó szemeidet, gyermeki mosolyodat látva reménykedtünk abban, hogy a gyógyulás útjára léptél, holott lehet, Te már egy másik út elején jártál. (…) Annyi vigaszunk lehet, hogy legalább vidámságot viszel a mennyekbe ezekben a nehéz napokban, és közbenjársz értünk a Teremtőnél" – reagált Jacsó a halálhírre. 

A Csabával közös munka során ötlöm ki, hogy neki is legyen önálló SPN-könyve;

s megbeszélem Serfőző Simonnal, társuljon a szerkesztéshez. Röviddel a könyvhét után elé teszem a Hetvenhét magyar énmese szinopszisát. Lelkendezik, örül nagyon a tervemnek: „Fecske Csaba 2025-ben lesz hetvenhét éves. Ebből az alkalomból a Hetvenhét magyar énmesét a 33. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválra, 2025. szeptember 27-re adjuk ki. A válogatás egyik szempontja, hogy időrendben szerepeljen benne az a körülbelül húsz írása, melyet a Bartók plusz Operafesztivál és a Spanyolnátha, később a folyóirat és a Vidám Páva Légyott-projektjére 2001-től alkotott, és további válogatott és új művek kíséretében nyújtson egy átfogó, sokoldalú képet a munkásságáról. A Vass által adott cím egyszerre utal a költő életkorára, és a benne szereplő írások számára, s a Hetvenhét magyar népmese című Illyés Gyula-gyűjtemény okán utal továbbá az >>oda-, az utánahallatszó<< népmese-szóra. Ahogyan az Illyés Gyula-i kötet meséi magukon viselik tájegységeink szövegalakítását, nyelvi zeneiségét és leginkább e vidékeken értett szavait, úgy Fecske otthoni, azaz: szögligeti, miskolci, arnóti >>tájszavai<< is beépülnek az írásaiba. Vass egyik kedvenc, meghatározó Fecske-verse a Mese, mely első olvasmányélménye vele kapcsolatosan: elsőéves főiskolásként olvasta azt a szerző Vakfolt című kötetében, 1987-ben; három

örökérvényűn-szép, gyémántragyogású világtengely-sor: >>Lábnyom a hóban: / kusza, tétova írás, / testmeleg mese<<.

Vass számára e haiku hívja életre, indokolja az énmese szó címbe kerülését, ez lesz a további Fecske-énmesék egymás utáni sorba állító, életre hívó szava, s az érintett haiku mintegy a kötet mottója.” Szóval még odább, hogy az egész olvasható legyen: de kötetötletemet örömmel fogadja, s első kérésre támogatja a Magyar Művészeti Akadémia Miskolci Regionális Munkacsoportja, s Csaba szülőfaluja, amelynek díszpolgára, Szögliget Önkormányzata. A hozzájuk beadott pályázatok iratait a berekfürdői Vidám Pávai Művészeti Értéktárral karöltve a Körmendi Lajos Írótáborban Serfőzővel, Fecskével együtt véglegesítjük; s megbeszéljük, hogy Berek-témájú írás is lesz a kötetben.   

Csabával megszaporodnak egyébként sem ritka beszélgetéseink,

hogy jól előkészíthessem az anyagot: hármasban majd megverekedhessünk, melyek szerepeljenek a mára körülbelül százra szűkített kollekcióból a hetvenhétben. Odáig, ódáig leszünk a halmaztól: terv, hogy kábé költészetnapig elkészül a válogatás, a lillafüredi József Attila-emléktábla koszorúzásán, és/vagy a budapesti Versmaratonon már mindhárman egyszerre mondhassunk rá egy ámenféleséget. Jó lesz. Hisz egy Fecske nem csinál, hanem arat. 

Nehéz felfogni, elfogadni, hogy ez lesz Fecske Csaba utolsó, még életében szerkeszteni kezdett kötete. Ha verekedés, akkor már nem a verseken: átverekedésről lehet szó, hogy mindazok, akikre a kötet elkészítésében szükség van, élve jussanak el a bemutatóig. Ne fessek ördögöt falra, de egyrészt, mint az alábbi vagy a fentebbi példa mutatja, sose halunk meg, másrészt sose lehet tudni, ugye, mikor, kinél, mit parancsol agy a szívnek, szív az agynak.

Létfontos lenne, ha a le- és a kidőlés közti kéthangzónyi különbség ma már nem nőne tovább.   

Írásomhoz nem az első bekezdésben említett képek közül társítok egyet. Azok itt-ott fellelhetőek. Ezt az öregotthoni, farsangi Fecske-mulatságon Jacsó Pál készítette Csabáról, röviddel a halála előtt. A számtalan szempontból beszédes felvétel végtelen számú történetet kínál ,,levételezésre". Egy kevésbé szembeszökő részletére hívnám fel a figyelmet. A botjára. Amit a szokottnál most az egyszer sokkalta messzebb csúsztatott, dobott, rúgott magától. Szíveli-e az agy, ha a szív azon agyal: miért is?  

A József Attila-díjas költőről készült, talán utolsó fénykép
Fotó: A szerző archívumából