Ha kivesszük a bizsergést
Ha kivesszük a bizsergést, a drámát,
és a motorikus horgokat, mi marad
nekünk, a csáklyákon túl? És a világnak,
ha minden béke fejedelme elesett, és
Isten is kiválasztotta az ő báránykáit,
és ledőlt minden harangtorony, és
az el nem futott népek is mind beásták
már maguk, az eldobált apokrifekkel,
bűnbocsátó céduláinkkal eső nélkül,
bűnbánó haragunk nélkül mi lesz?
És ha nem mese?
És ha nem mise?
És ha mégsem áldozás?
Mit áldozunk még fel az esztétika oltárán?
És ha elég, az oltár is maga?
Bethesda-tangó
Etesd a követ, tenyeredből, ha felsebzik.
Csapd ki az embert, ha nagyon fáj.
A lélek ahogy
A lélek ahogy fut benne, ahogy elerednek
vérek. Mennénk már nagyon haza,
emberszagú versbe embertelen népek.
Kint esik, bent fúj, középen a lékek.
Mosolyogsz és elbújsz.
Megindulnak érted.
Azok a standardok
Csendek, és azok a standardok, amik mindig
a végén ütnek. Hol gyomorba, hol szájon,
hol lapockába. Tűz van, mi nem terjed,
eső, mi nem olt. A bőr alatt a szögesdrótok
holnap is feszülnek.
Kvázi ember, kvázi angyali
Érdekes telepátia ez. Kvázi ember, kvázi angyali,
és a megszűnő tér, mint hajnali dér a reggeli
csendben, kitágul. Itt vagy, és mert itt vagy,
bárhol lehetsz. Nem ez, nem az, a van, ami
megérint, és ha megérint, semmi is lehetsz.
A hátsó udvarban belet húrolnak.
Minden mosolyért vezeklünk érted.
Mert úgyis kicsorbul
Mert úgyis kicsorbul. És meggörbül, és lefolyik.
És beszűkül. És fájni fog utána, és ordítunk
kínunkban, hajunkat tépjük, fogadkozunk,
még egy utolsó esélyt kérünk, csak még
egy feloldozást. De nem segít a vergődés,
a felvakart sebek, a hörgés, a csúszás
a nyálkás padlón, a sebek mutogatása,
az áldozatok hegyei, gyalázatunk teregetése,
mindhiába. Még egy teremtés, talán.
Aztán várni, a levegőt bent tartani,
visszaszámolni.
Nyolc napon túl
Ami fáj, az ismeri a határokat. Ami behallatszik,
nem feszít tovább. Csak vers, csak maszk,
és sírás, mi nem eladó. A legdrágább, ami
ingyen van. Az a metafora. És költészet,
ha nyolc napon túl sem gyógyul.
Egyszer idézni fogják
Egyszer idézni fogják, még este is, a téren,
egymás ölébe bújva, szerelmesen. Az utolsó
csodavárók, mégemberek, az utolsó szabad
mégvadak, hiénák között, mik szabad
óráinkban vagyunk. A táltosok vad hite,
a misztikusok eksztázisa, a test szent
és mocsoktól kérges finom rétegei úgy
válnak le rólunk, mint a szivarok száraz,
vékony, izzadt combokon sodort levelei
az istenélmény után, mi egymásnak
lehetnénk. Nyálunk és a lélek húsának
erjedt íze egy utolsó csókban, a feszület
fényesre törölt lábán. Az ikonosztáz
mögött az utolsó, gyertyafényes vacsora.
Bűnöket cipelni
Minden vergődik, és minden a helyére
vergődik ebben az örökös rázkódásban.
Hegy és part, és a nyúlványok.
A lélek sorjás pereme.
A vágy, hogy ismét döntsön le a bóra.
Vágyni egy emberi szóra.
És hallgatni, ha megfeszül.
Felállni a szél után.
Bűnöket cipelni a világítótoronyba.
