A Nemzeti Színház egykori igazgatója sorozatában a magyar színiakadémia 1945 és 2020 közötti történetét tekinti át. Az első rész ITT olvasható. 


„…a kollégisták piros zászlókkal díszítették föl az első Duna-hidat május elseje tiszteletére. Közben jött egy nagy zivatar, lemosta a vörös színt, és alóla kikandikáltak a nyilaskeresztes motívumok. Rohamtempóban szedték le a zászlókat. A democsokráciából nehéz átlépni a valódi demokráciába.” (Raksányi Gellért, 1996)

„A sajátos magyar viszonyokhoz való alkalmazással a Gémier és a Sztanyiszlavszkij módszer eredményeit akarom felhasználni” – nyilatkozta Hont Ferenc, a Színművészeti Akadémia igazgatója a Színház című lapban (1945/1. szám). Hont kevéssel előbb Moszkvából érkezett, mert 1944 nyarán munkaszolgálatosként átállt a szovjet csapatokhoz. Háy Gyula írja: ő intézte, hogy Hontot repülővel Moszkvába szállítsák (Született 1900-ban). Szanatóriumi pihenés után a szovjet színházi életet, képzést és tudományt tanulmányozta – így a hivatalosság. 1944 őszén azonban Rákosival is találkozott, ami jele annak, miszerint a moszkvai különítmény eltervelten szervezte a honi „népi” demokráciáját. A gyanútlan  polgár gondolhatta: aki F. Gémier mellett segédrendezőként dolgozott, a színház ünnepi, vallásos áhítatát is tanulta Párizsban (1925–27), majd Az ember tragédiájának első szegedi, Dóm téri előadását jegyezte (1933), később a Független Színpadon a Tempefőit vagy A három körösztyén leányt állította színpadra, és az Eltűnt magyar színjátékot írta (1940), a tháliás magyarság hivatott szolgálatosa. Ám Gémier többé szóba sem került, Hont előadások tucatjaiban a szovjet példáról szónokolt. Moszkvai küldöttként tudta a leckét: Sztanyiszlavszkij igen, de az újítók, Tairov és Mejerhold formalista – anatéma! És A három körösztyén leány is…

1945 januárjában Major Tamás vezetésével a kommunista párt átvette az uralmat a Nemzeti és a hazai színházi élet fölött, így Hont további erősítést: garanciát ígért a színi-filmes oktatás elvtársi alapozottságára is. Amikor felvetődött, hogy Hevesi, Bárdos Artúr, Németh Antal kiváló könyveket írt, amelyek hasznos szakanyagok az oktatásban, Hont közölte: a diákok jegyzetekből tanulnak! Jegyzetekből, persze, mert a sokszínűség, a szabad gondolat helyett a politikai csapásirány így diktálható. Major ez időben még csak sejtette Hont moszkovita erővonalait.

Az Uránia-ház romokban, így az akadémia 1945/46-os tanéve október 7-én a MADISZ Vörösmarty utcai székházában nyílt meg. A Himnusz és a Szózat keretezésében Both Béla „a régi világ ripacsát és sztárját” szembeállította az „új szellemű színház önzetlen építőmunkásával”. A világnézeti esztétizálást némileg oldotta, hogy Solymos Péter zongorázott, Major Tamás, ahogy majd negyven éven át, Petőfi színészverseit mondta, és az ünnep végén először és utoljára: „Veni Sancte is volt” (Fényszóró, 1945/9. szám). A színészettől a titkári munkáig, a tervezésen át a filmig és bábjátékig Hont megannyi szakot hirdetett, és még esti tanfolyamokra is pályázhattak. Az oktatás száznegyvennyolc rendes, százötven rendkívüli hallgatóval tizenegy osztályban indult. Mint a Fényszóró tudatta: öt rendes tanár és megannyi meghívott hetenként egy órában működött (1945/46). A színiiskola tényhibákkal zsúfolt jubileumi annalese (1964) tizenegy tanárt jegyez; az új élet indítója például Hegedüs Géza irodalom, Galamb Sándor színháztörténet, Abonyi Géza, Gellért Endre színészmesterség, Feleki Kamillné társastánc, Devecseri Gábor a művelődéstörténet tárgyában. A fiatalok nyomorúságos körülmények között laktak egy omladékos villában (Vilma királynő útja 26.), és tanultak, aludtak a romos Uránia-házban, az akadémia korábbi otthonában. 1946 telén diákgyűlésen tudatták: március 1-jéig szénhiány okán a tanítás szünetel. Ugyanekkor robbantották a közhangulatot, mert egy diák felállt, és közölte: „Egy ember üzenetét hoztam, aki könnyek között csókjait küldi.” Az akadémia korábbi rektorának üzenetét vélték; Kiss Ferencét, akinek ügyét a Népbíróság készült tárgyalni. Hajsza indult, ám a diák nem mondott nevet, Hont az akadémia törvénykezési rendjét közölte: „Azt akarom, hogy először a diákok vessék ki maguk közül az olyan növendékeket, akik levitézlett fasiszta és reakciós rendszer szolgálatába szegődtek” (Világosság, 1946/13. szám).

Aztán elcsöndesült az ügy, néma-névtelen maradt a „diák”(?); Kisst, az egykori Színészkamara hírhedett elnökét nyolc év kényszermunkára ítélték. Vélhető: külső akarat, a diákság hevítésével is óhajtotta lezárni Kiss akadémiai múltját. Az elvakultság és a bosszú másként is áthatotta az intézetet: Nagy Adorján, aki már 1924-től beszédet okított, a mit sem tudó diákok aranyos Dóri bácsija, éveken át hajszát folytatott korábbi, Nemzeti-beli igazgatója, Németh Antal ellen. Noha csaknem száz oldal az a belügyi levéltárban is őrzött anyag, amelyben ismert írók, színészek (Major Tamás, Gobbi Hilda is!) a rendőrségi, népbírósági fórumoknak igazolták Németh ártatlanságát.

A politikai szelekció pedig nyílttá vált: 1946 tavaszán a diákság progresszív lázmérője szerint a húsz elsőéves színészhallgatóból tíz „haladó”, négy-öt „fejlődőképes”,
 egy „konzervatív”,  négy „passzív”.

 S még egy tény: „Fele szegény szülőktől származik” (Világosság, 1946. június 2.). Közöttük az egyik, Tatai Jóska a nevét onnan kapta, hogy a tatabányai bányászok adták össze a Pestre szóló vasúti jegy árát. Hont felvette, sőt, Háy máig nem játszott darabjában (A pulykapásztor) a főszerepet akarta rábízni. Noha arra nem volt gondja, hogy diákjának villamosra pénze legyen, vagy színházi belépőre érdemesüljön, Újpestről járt be gyalog. Amikor kérdeztem Mensáros Lászlót: az Éjjeli menedékhely Színészéhez szolgált-e életminta? (1955-ben), „Igen, Tatai Jóska. Ivott, és öngyilkos lett” – válaszolta. Mensáros Színésze, „Imádkozz értem...” – mondta priccséről alászállva, felhajtotta pálinkáját, és egy sállal a kezében az öröklétbe távozott…

A kultusztárcát a parasztpárti, kiváló szellem, Keresztury Dezső vezette, ám 1946 augusztusában lemondott. De tovább vitte az ügyeket, mert utódjáról a pártok nem egyeztek; Tamási Áron nem vállalta, Szabó Zoltánt, feltételei okán, a kommunisták nem fogadták el. Major, érezve a tárca bizonytalanságait, otrombán támadta Kereszturyt (Haladás, 1946/31. szám). Azzal például, hogy az akadémia tanárainak kinevezését nem hagyta jóvá. Nem tehette, mert időleges moratórium tiltotta, hogy ellenjegyezze a javaslatokat. Újabb vád: B-listázás dolgában a miniszter nem cselekszik. Keresztury átlátta, hogy a kommunisták származási és előítéletes érvekkel akarják gyöngíteni a polgári erőket, így fékezte az önszeletelést. És szervezték is a támadást a miniszter ellen – az akadémisták hallgatói tüntetésre készülődtek a tanárok kinevezéséért, és az Építési Minisztérium előtt, az Uránia-ház ügyében. Az egyezkedések nyomán, tüntetés helyett huszonöt tagú diákküldöttség ment tárgyalni a minisztériumokba (Szabadság, 1946. október 4.). Major „egyre feszültebbnek” mondta viszonyát Kereszturyval, majd az őt jellemző provokáció következett.

/Major Tamás és Bajor Gizi Fotó: Fortepan/

Tudnivaló: „sztárkultusz” elleni hangulat tombolt a Nemzetiben, Major sunyi jóváhagyásával, az öntudatos színi ifjak hetente cikkekben, karikatúrákkal gúnyolták Bajor Gizit. Már közügy, hogy Bajor nem szerepel a Nemzeti színpadán. Az 1946. december 21-ei Szabad Nép közölte: Bajor Gizit és Somlay Artúrt kinevezték az akadémia tanárának. Bajor döbbent sértettséggel hívta Kereszturyt: hogyhogy vele nem tárgyaltak, különben sem fogadná el a megbízatást!?

A miniszter így értesült arról, hogy a színésznő tudta nélkül Major játszik vele. Nyilván azzal a fondorlattal, hogy Bajor elfoglaltságát és a vele való törődést így is igazolja a nyilvánosság előtt. Egyben csapda a miniszternek is, hiszen hatáskörébe került Bajor szakmai becse. Ami köznevetségre számíthatott a diákok körében, mert Bajor zseniális színész, de pontosan tudta, ő nem okító alkat. S ha bukik tanárként, „sztár” mivoltában, az a régi stílus avíttságának igazolása a fiatalság körében. Másfelől Hont direktorságát is blamálja. Hont 1946 januárjában már a Madách igazgatójaként is tündökölt, majd a filmgyártás művészeti vezetőjévé avatták (1948). Czímer József írja: Hont „...személyi kultuszt vezetett be, saját személye kultuszát, fényűző bútorral rendeztette be szobáját, Sztálin és Rákosi képe mellé a sajátját is kiakasztotta.” (Közjáték)