A Nemzeti Színház egykori igazgatója sorozatában a magyar színiakadémia 1945 és 2020 közötti történetét tekinti át.


„Mascarille:
...Valót mondott ezúttal a közhír, amidőn
kegyetek értékét sugározta; kegyetek érdeme kontrát, rekontrát, szubkontrát, 
sőt nagydeftert mondva be, nyeri
meg a játékot Párizs legelegánsabb társaságában.”
Molière: Kényeskedők (Illyés Gyula fordítása)
 

Előhang: 2020. szeptember 1.

Fel a maszkkal! Indul az iskolások évadja!

A színi és filmes diákok pedig oly igen ragaszkodnak univerzitászukhoz, a „kiállást” a szabadságért jegyében, hálni is ott óhajtanak. Tárgyalni? Senkivel! Ha a bankszámlára nem érkezne az ösztöndíj, a blo-káderek talán erősebben tűnődnének azon, hogy más egyetem sok tízezer diákja miért fogadta el a szerkezeti változást. „Amely kerék küllője hibás, az veri a legnagyobb zajt” – így a francia szólás. A Vas utcai maszkos zsivaj estére a Katona József Színházig visszhangzik. Természetesen politikamentesen. Azért a sajátos függetlenség dolgában talán érdemes elmélyedni a múltban: például a Katona 2001-es párizsi vendégjátékának bukásáról. Amikor is a Marigny Színházban a Zsámbéki Gábor jegyezte Tartuffe-ben Orbán Viktor színi másával óhajtották veszedelemre figyelmeztetni az emberiséget és a franciákat. Akik jámbor közönnyel meredték a belterjes és politika-ment, „független” színház szcénáját. A magyar évadban pökhendi diplomácia Molière városában mély provincia.

(Ősforrás: Major Tamás, aki a kékcédulás csalásokat követően, 1947 decemberében, Rákosi rémidejének kezdetén III. Richárdot Hitlerként formázta. Macbethet pedig barátjára, Rajk Lászlóra fazonírozta 1949. október elején. Még a per napjaiban, a főpróbázó előadást Révai József tiltotta be. Major pedig jelmezben, képzelt betegként három hétre eltűnt a színházból és a közéletből.)

A kádári időkben némiképp módosult a színi éberkedés: a főiskolás Kabaré-előadás Konferansziéja hitleri karlendítéssel és bartóki gondolattal lépett színre: „Csak tiszta forrásból!” A haladó színi jel szereptestet is öltött, midőn a csizmás-szalonnázó, lajbis Tartuffe Csoóri Sándorra asszociált a Várszínházban (rendezte: Szinetár Miklós, 1984). Akkor már a Wesselényi utcában Agárdy Gábor Hitlerre maszkoltan parádézott Moldova György Titkos záradék című zagyvalékában. Amelyben a feltámadt rémlényt a diszkós magyar fiatalok ünnepelték. Mert a bolseviki aggodalom Rákosi elvtárs óta változatlan: kilencmillió fasisztával kell országot építeni.

(Kérdeztem Kerényi Imrét: a Csiksomlyói passió után miért vállalta? „Közteherviselési alapon. A mű gondolatvilágával valóban nem értettem egyet” – válaszolta. (Film Színház Muzsika, 1985, 2. szám)

Feledhetetlen ó-idők?!

A tan-évadindító este a Duna Worldöt nézem: Déryné útra indul címmel a harminc évvel ezelőtti szilveszteri műsort ismétlik (rendezte: Kalmár Tibor). A kétszáz éves magyar színjátszásra hivatkozó ürügy-selejt hazafias danával kezd, amit már a Déryné című filmből Tolnay Klári tátogásában Gyurkovics Mária hangján ismerünk. Ócska poén-dialógok és ligeti ripacséria közt operettslágerek: a 32-es bakától az éjjeli omnibusz tetejéig. Humor, szilveszter!? Megyerytől Makláry Zoltánig a színi élet derűje helyett dohos brettli. Amely arra is ébreszt, hogy harminc év sem volt elég arra, hogy a magyar játékszín történetéről hiteles filmsorozat készüljön.

Hírek következnek, amely szerint több mint harmincezren írtuk alá Vidnyánszky Attila védelmének röpiratát – ez hatvan táblás házat jelent a Katona József Színházban... Akit hiábavalóan józanítani próbáltunk 2006-ban, ha felelős főügyész, rendőri vezetés és bírói kar működik, harmados kedvezménnyel most szabadulhatna. Ám azóta is mániásan és zavartalanul zaklatja a Kárpát-medencét. Blo-káderes ifjak és az elaggott professzorok ember voltukban annyira nem kényesek, hogy visszautasítsák a mámoros Dolfi fenyegetését. Emlékezés végett: 

1994–95-ben, amikor Fodor Gábor eltávolította Keserű Katalint és Vekerdi Józsefet, Horn Gyula még azt mondta: kultúrkampf pedig nem lesz!

És elcsapta az üresfejű „adjunktus urat” , akinek sötét mondataira azért Sík Ferenc szíve megszakadt. Most oda züllöttek, hogy az egyesített liberál-szocialista-náci hadinép masíroz a szemlőhegyi próféta után. Aki restaurációs révületében már pogromját mint programot sem titkolja. Leszázalékolt voltában az európai eszme látlelete. 

A 90-es években, érzékelve az egyre sokasodó, hivatására süket, már egyetemvégzett alkalmatlant, Kállai Ferenc mondta: „Színészproletárokat képeznek.”

(A mostaniak a Bastille bevételének hevével állnak a vártán, és fellegvárosították a Vas utcát. Pontosítsuk a múltat: Párizs népe a börtön állományaként tucatnyi köztörvényest szabadított ki 1789. július 14-én. Emlékeztetve 1968 tavaszára is: Cohn-Bendit bandája tizenegymillió frank kárt okozott az Odéon Színházban, Malraux kultuszminiszter pedig elbocsátotta barátját, Jean-Louis Barrault-t, mert a söpredéket beengedte az állam színházába.)


/Fotó: Grabberraster/

A Vas utcai fellegjáró uracsok és hölgyikék táblán hirdetik ősi jussukat: a százötvenöt éves intézmény szuverenitását. Bizonyára az évszámlálásnál tovább nem jutottak, s nem olvasták a nemzeti színjátszás géniuszának, Paulay Edének Visszapillantás a Színészeti Tanoda 10 évi működésére (1874) című írását, amelyben főként az oktatás megannyi feladatát összegezte. Kitűnik írásából: egy évtizeden belül a Tanoda státusza kétszer változott. Előbb a belügyminiszteri rendeletre a Nemzeti Színház felügyeletével működött, majd az országgyűlés úgy határozott, hogy a közoktatási minisztérium gondoskodjon róla. Semmi háborgás, semmi szuverenitási panasz; igaz, sem honi jogvédők, sem külföldről, de a bécsi udvarból sem bujtogattak. A Tanoda fölötti törődés a fontos, a tanárok okítsanak, a diákok tanuljanak. Arról nincs értesülésünk, hogy Székely Gábor vagy Zsámbéki Gábor tanár úr blokádra biztatta volna a diákságot, netán lemondott volna, mert 1979-ben Simó Jenőt nevezték ki főigazgatónak.

1968 májusában, amikor Jean-Louis Barrault elhagyni készült színházát, Cohn-Bendit a művészbejárónál megállította: „Maga kicsoda?” Mire a francia színház kiválósága nevét mondta. Erre Dániel polgártárs ráordított: 

„Maga nincs!” Barrault szelíden válaszolt: „Jó, jó! De az eddigi munkáimmal azért mégiscsak kéne kezdeni valamit!”

A Vas utcában az Auróra ágyúját elsütötték, s már őrtüzek gyúltak Kolozsváron, Marosvásárhelyen, de még Kaposváron is. Évtizedek szívós hálózatszervezésének diadalos jele: a tábornokok kara népfrontos seregben! Mai és holnapi színész sorsát féli a pergőtűzben, hát aláír, és láncol, eszébe sincs, hogy hergelt eszközember. Mert a trafik lehet nemzeti, de a színjátszás nem! Vagyis a pulpitusi eszme: a weimariság és a német minta. Költészet helyett múltveszejtő és önpiszkító színház, hogy a New York Times vagy Michael Roth körében is tessék. Prosztó-modernek kora. Egyenesen szólva: cifrabeszédű publicisztikánál és csatatéri tudósításnál súlyosabb a helyzet, mert a Felejtetés programos korába érkeztünk. Hol van Déryné? Nem Maár Gyula szenvelgő-affektált filmjére gondolunk. Az elkövetkezendő hetekben a Megtörtént hajszálgyökereit, a bolsevizmustól a posztmodernségbe érkező honi színi élet jeleit kíséreljük feltárni. Jouvet gondolata („A színház minden bizonnyal az elveszett Paradicsom tünékeny visszfényét nyújtja számunkra.”) mellett az erdélyi és a magyar színjátszás korszakos művésze, Harag György vezet szellemi utunkon: „Együttműködést kívánok, a közös kín demokráciáját.”

Következik: 1945: Hont Ferenc is megérkezett Moszvából...

/Indulókép: Fotó: Grabberraster/