Horthy Miklós kormányzó Lakatos Géza 1944. augusztus 29-én kinevezett kormánya által, majd mindinkább egy szűkebb tanácsadói körre támaszkodva megkísérelte a németek megszállta országot békés úton kivezetni a háborúból és a német szövetségből. Az irreálisnak bizonyuló cél angolszász, legfeljebb vegyes összetételű (angolszász–szovjet) megszállás volt, vagyis az államfő és belső köre igyekezett elkerülni, hogy az országot kizárólag a Vörös Hadsereg foglalja el. A „kiugrási iroda” működése a németek figyelmét sem kerülte el, sőt Vattay Antal főhadsegéd egyenesen úgy fogalmazott naplójában: „Minden hír kiszivárgott a Várból.” Az angolszászokkal folytatott huzavonát alighanem unták is Berlinben, ám az ország területén harcoló szovjetekkel való szeptemberi kapcsolatfelvétel már komoly kockázatokat jelentett a Románia sikeres kiugrását néhány héttel korábban elszenvedő Harmadik Birodalom számára. Mindez felgyorsította az eseményeket. A németek csapatokat vontak össze, és elszánták magukat az általuk nem sokra tartott nyilasok támogatására. Nem utolsósorban pedig véglegesítették a magyar kiugrás megakadályozását célzó „Panzerfaust” hadműveletet.
Az első preventív csapás vitéz Bakay Szilárd tábornok elrablása volt.
Bakay tapasztalt, erélyes és a kormányzóhoz hű katonatiszt volt, aki 1942 augusztusától 1943 májusáig a Keleti Magyar Megszálló Csoport parancsnokaként tevékenykedett a fronton, hogy azután 1944 őszén már mint a budapesti I. hadtest parancsnoka készítse elő Budapest védelmét egy esetleges német támadás ellen. Bakay a főváros védelmét öt szektorra és három koncentrikus körre osztva alakította ki. A budapesti helyőrségek titokban bővítgetett csapatait a németek által vont körgyűrűn belülre, de a fővároson kívülre – Fót, Mogyoród, Kerepes, Dunaharaszti és Aszód térségébe – helyezte ki. A hadtestparancsnok a fővárosban hagyott egy (harckocsi nélküli) pótpáncélos csoportot, emellett itt maradt a Várba telepített budapesti őrzászlóalj és testőrzászlóalj. A budapesti I. hadtest kémelhárító osztálya felderítéseket is végzett. Így sikerült a gépkocsi tanezred egyik zászlóaljának németpárti zendülését elfojtani a Zách utcai laktanyában, 1944. október 6-án. Bakay ezután a parancsnoksága alá tartozó alakulatoknál együtttartást rendelt el, és több csapatát behozatta Budapestre. Parancsot adott a sűrű járőrözésre is.
Nem csoda, hogy a németek megelégelték az energikus városparancsnok működését, akiről egyik segédtisztjén keresztül is kiszivároghattak információk. Bakay másik segédtisztje, Versényi Tibor százados ellenben osztozott parancsnoka nézeteiben – és sorsában is. Október 8-a ködös hajnalán nemcsak Bakayt, de a sötétben rosszul látó segédtisztjét is elrabolták a németek, miután autóhiba színlelésével torlódást idéztek elő Budapest Belvárosában. Mivel Versényi aktatáskájában voltak a kiugrás katonai tervei a bevonandó alakulatok adataival egyetemben, Bakay utódja, Aggteleky Béla altábornagy igen nehéz helyzetbe került. A nyilasok ellenben triumfálhattak, mivel „olyan értékes bizonyító anyag birtokába jutott a német vezetés, amelyet erőteljesen föl lehet használni a Kormányzóval és a jelenlegi kormánnyal szemben” – mondta Szálasi Ferenc október 12-én Edmund Veesenmayernek, Németország teljhatalmú magyarországi megbízottjának. A németek és a honi németbarátok is tisztában voltak azzal, hogy a letartóztatandó szélsőjobboldali közszereplőkről listával rendelkező tábornok az egyik legfontosabb katonai támasza a kormányzónak. Kiiktatása az október 15-i történések kulcsmomentuma volt. Bakayt és segédtisztjét Pestről a Svábhegyre, majd Bécsbe, onnan pedig a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták.
Mindeközben Moszkvában már zajlottak a Faragho Gábor altábornagy vezette magyar delegáció fegyverszüneti tárgyalásai. Az október 11-én aláírt előzetes fegyverszünet értelmében Magyarország elveszítette revíziós területgyarapodásait, illetve hadat kellett volna üzennie Németországnak. 1944. október 15-e reggelén a német biztonsági szolgálat már nem csupán a Moszkvában négy nappal korábban aláírt előzetes fegyverszünetről, de a kormányzó által utolsó pillanatban október 15-re előrehozott kiugrásról is tudott. Ennek elhárítására az 503. nehézpáncélos-osztály egy részét október 15-én hajnali két óra körül mozgósították, majd a Panzerfaust lebonyolításával megbízott Erich von dem Bach SS-Obergruppenführer – a varsói felkelés vérbefojtója – jóváhagyta a Maus-akció megindítását.
A történések megértéséhez figyelembe kell venni, hogy az „evolúciós” (vagyis békés) megoldásokat pártoló Veesenmayer kifejezetten rossz viszonyban volt hivatali főnökével, Joachim von Ribbentrop külügyminiszterrel, emellett a német elhárítás magyarországi főnökével, Wilhelm Höttllel, és Otto Winkelmann tábornokkal (vagyis az SS-szel) is folytonos nézeteltérései támadtak. Ekképp az információáramlás nem volt tökéletes a különböző német hatóságok között. Már szeptember második felében embereivel Magyarországra szivárgott a speciális feladatok gyakorlott szakértője, a Mussolini kiszabadítójaként elhíresült Otto Skorzeny SS-Sturmbannführer, aki kis idő múlva már a pesti korzóról latolgathatta a Vár ejtőernyős, illetve szárazföldi megtámadását. Végül mégis inkább egy újabb emberrablás mellett tették le a garast. Az idős és meglehetősen határozatlan kormányzót a családja révén igyekeztek jobb belátásra – vagyis a birodalom melletti kitartásra – bírni, ahogyan erre Szálasi már korábban felhívta a németek figyelmét. Horthy „csüng (sic!) a családján, unokáján és menyén, elképzelhető, hogy ezek érdekének a figyelembevétele megfelelő körülmények között jobb belátásra bírják” – fogalmazott a nyilas vezér nyakatekert magyarsággal.
A célpont, vagyis ifjabb Horthy Miklós becenevére („Nicky”) utalva Micky Maus-akcióként is emlegetett vállalkozás egyáltalán nem ment simán.
Bár Winkelmann parancsát Hans-Ulrich Geschke rendőr ezredesnek, a magyarországi német biztonsági erők parancsnokának még közvetlenül Bakay lefogatása előtt teljesítenie kellett volna, az akciót csak többszöri nekifutásra és jókora késéssel sikerült végrehajtani. Pedig Geschkének ennél keményebb ügyekben is volt gyakorlata: előzőleg a prágai Gestapo főnökeként például a Lidice nevével összeforrt (valójában több települést érintő) 1942. júniusi tömeggyilkosság végrehajtásával. Magyarországon az ő feladata lett volna a kormányzóhoz szintén hű Lázár Károly testőr altábornagy és Hardy Kálmán folyamőr vezérfőkapitány letartóztatása is. Ebbéli feladatait azonban ismeretlen okokból nem tudta végrehajtani.
A németeknek több szerencséjük volt ifjabb Horthy Miklóssal. A kormányzó fia 1944 őszén többször tárgyalt olyan személyekkel, akik magukat Josip Broz Tito jugoszláv kommunista partizánvezér küldötteinek adták ki. Valójában ezek a tárgyalópartnerek német ügynökök voltak, akikkel október 15-e reggelére Bornemissza Félix igazgató Eskü téri (ma: Március 15-e tér) irodájába egyeztettek újabb találkozót. Höttl és csapata ekkor már egy hónapja hálózta ügynökeivel „Nicky” környezetét. A hivatalosan szintén a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal, a Reichssicherheitshauptamt (RSHA) külföldi felderítésekkel foglalkozó VI. osztályának vezetőjeként foglalkoztatott Skorzeny és az Eskü téri épületet kívülről biztosító álruhás kommandósai nem voltak ilyen türelmesek. Amikor a kormányzó fiát elkísérő egyik testőr felismerte a csapdát, és fegyveréhez kapott, a németek „tüzelni kezdtek az épületek tetejéről, a térről, mindenünnen. Kibiztosítottam egy nyeles gránátot, és a németek közé dobtam” – emlékezett az említett testőr, Paál Ferenc szakaszvezető, aki maga is megsebesült a tűzharc során, sofőrjükhöz, Vörös József testőr lövész szakaszvezetőhöz és Bogdán Sándor testőr őrmesterhez hasonlóan.
Bogdán Horthy földijeként, ám cselédsorból, egy nyolcgyermekes kenderesi parasztcsalád árvájaként jutott be az elitalakulat soraiba. A Tőkés Lajos őrmester által vezetett négyfős testőrkülönítményből ő járt a legrosszabbul: a németek magukkal vitték, és saját svábhegyi kórházukban vallatták. A megszállóknak viszont halálos áldozata is volt, méghozzá egy igazi „nagyvad”: a márciusi letartóztatásokban igen aktív Gerhard Clages SD Hauptsturmführerrel, az SD budapesti teljhatalmú képviselőjével a testőrök haslövése végzett. A helyzet az Eskü téren tehát kezdett komolyra fordulni, olyannyira, hogy Lázár Károly testőr altábornagy a Duna másik oldaláról, a Várból is felfigyelt a lövésekre, fegyversorozatokra és gránátrobbanásokra. Az alakulatát maga is civil ruhában irányító Skorzeny szétlőtt autója mögött hasalt, majd kiszabadulva, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél állomásozó – a német források által igencsak túlbecsült létszámú – magyar katonai csoportot igyekezett trükkökkel távol tartani az eseményektől. Megzavarodott vagy alulinformált deszantosai Höttl beépített embereit („Tito megbízottait”) is helybenhagyták odabent, miközben ifjabb Horthy Miklóst és Bornemisszát lefogták, gumibottal véresre verték, letakarták, és az összegyűlt bámészkodók között utat törve elszállították. Skorzeny igen olvasmányos, ám nem túl megbízható visszaemlékezése nyomán terjedt el a foglyok szőnyegbe csavarásának közismert története, jóllehet „Nicky” több ízben is „zsákot” emlegetett 1945-ben rögzített emlékeiben, Bornemissza pedig utóbb pokrócra emlékezett.
Ennél fontosabb, hogy az egyik testőrnek végül sikerült eljutnia a Várba, s a sebesült sofőr is visszahajtott Lázár altábornagyhoz. A kiküldött osztagok azonban az elviharzó németeknek már csak a hűlt helyét találták. Így járt a kiugrás elfojtásában magyar részről kulcsszerepet játszó Vaska István ezredes 1. gépkocsizó lövész pótezredéből kiérkező – nyilas kötődésű – Korompai László tartalékos zászlós is, aki miután kihallgatta az emberrablást közelről végignéző Öveges József piarista tanárt (a későbbi „Öveges professzort”), a sashegyi hadtestparancsnokságra hajtatott jelenteni. Aggteleky Béla itt ugyan elrendelte a helyőrségi riadót, majd az időközben beérkezett három műszaki zászlóaljnak parancsot adott a Citadella megszállására is, tisztjei nem voltak hajlandók a Gellért-hegyre felvonult németek megtámadására. Helyette Hindy Iván vezérőrnagy irányításával utóbb letartóztatták saját parancsnokukat, majd Hindy átvette a parancsnokságot is.
Horthy Miklós kormányzó gyermeke elrablását közvetlenül a koronatanács előtt tudta meg. Szálasiék jól kalkuláltak: az esemény kormányzóra gyakorolt hatását aligha lehet túlbecsülni. Ehhez elég csupán megemlíteni, hogy az államfő négy gyermekéből ekkor már csak Miklós volt életben. A késéssel kezdődő koronatanácson a megrendült kormányzó tudatta a résztvevőkkel, hogy kénytelen fegyverszünetet kérni az ellenségtől – vagyis még mindig hallgatott a már négy napja megkötött előzetes fegyverszüneti egyezségről. A fegyverszünet megkötésére Lakatos Géza kormányfő nem vállalkozott, inkább lemondott. Horthy azonban – az előző nap átbeszélt forgatókönyvet pontosan követve – ismét megbízta a miniszterelnököt a kormányalakítással, hogy az összetételében teljesen azonos, mégis „új” Lakatos-kormányt már ne kösse korábbi vállalása, mely szerint az országgyűlés megkérdezése nélkül semmilyen fontos kérdésben nem dönt. Ezután került sor Horthy és Veesenmayer feszült hangulatú találkozójára, Lakatos és Hennyey Gusztáv külügyminiszter társaságában. A kormányzó az asztalra vágta az Eskü térről felhozott német tölténytárat, számon kérve fia elrablását a német birodalmi megbízottól, akit egyúttal a fegyverszünet megkötéséről is értesített. Csak ezután adták meg a jelet a Várból a rádiónak a proklamáció felolvasására.
A németeknek nem volt egységes tervük az Eskü téren elfogott prominensekkel kapcsolatban, akiket végül repülővel Bécsbe, majd teherautóval a mauthauseni koncentrációs táborba vittek. Itt politikai fogolyként – Kállay Miklós miniszterelnökhöz, Bakayhoz, Versényihez és néhány más fontosnak tartott magyarhoz hasonlóan –, közvetlenül a krematórium feletti épületrészben helyezték el Magyarország kormányzójának a fiát. „Amikor az oroszok közeledtek, a németek Dachauba vittek, majd amikor az amerikaiak előretörtek, engem tovább az innsbrucki táborba vittek. Két nappal később 150 másik politikai fogollyal együtt […] továbbvittek minket Dél-Tirolba […]. Az amerikai 5. hadsereg május 4-én szabadított ki bennünket, és Capri szigetére szállítottak, ahonnan legalább szabad emberként Rómába vittek” – írta ifjabb Horthy Miklós lányainak 1945. szeptember 24-én, mielőtt új életet kezdett volna külföldön. Bakay is túlélte a koncentrációs tábort; hazatért, igazolták, és nyugállományba helyezték. 1946 tavaszán azután saját otthonából hurcolták el a szovjet hatóságok, akik egy évvel később – 1942/43-as szerepvállalására hivatkozva – Sopronkőhidán kivégezték a nyugalmazott hadtestparancsnokot. Bakay hűséges segédtisztje sem érte meg az öregkort: Versényi Tiborral 1956. október végén végzett egy géppisztolysorozat Budapesten.
