Egyszer csak havazni kezdett,

kristályok puha csöndjében

fénylett nedvesen az arcod,

se kezdet, se vég nem volt még,

mintha valami áhítat

pöttyözte volna hirtelen

a járdát, és csak álltál ott,

mint végleg elhagyott gyerek.

 

Testmeleg, mondtad, s éreztem

szinte én is a simulást,

hogy az tart életben, tudom,

mondtam, és hogy szégyellem az

egészet, majd a kék derű

a szemedben, ahogy lassan

ragyogni kezdett kávédból

a gőzölgő, vad öröklét.