Rozsdaszínű lé csorog az ócska ablakkeretről. Keretezett múlt, jövőtlen világ. Vírustagadók és vírusfélők rezervátuma. Keretben látom az arcát, függönyön túli titkok, meglesem. Tegnap még üres és sötét paneldoboz, halállal bélelt, csalódásokkal párnázott. Fűtetlen, szeretetlen testek, bomlásnak indult vágyak között patkányok. Apró lábaikkal gyászzenét kottáznak a kopott parkettán. Koponyámat feszíti a járványcsend, nyolc óra után csak a holtak élnek. Élni vágyó, lélegeztetőre kapcsolt polémia. Megoldást pereg a vakolat a tűzfalról, csendben szóródik a világ tetejéről a mélybe. Múltból jelenre hangol az elmúlás. Havazik a rettegés, aszfaltra rakódik, széttapossuk. Sárban lépkedünk másnapra. Ki mossa meg lábunk? Jézusvízió, Mária Magdolnára várunk. Vírusbilincsben kezünk, lábunk, ragacsos pillanatok marasztalnak karanténban. Oldószervakcina kéne tegnapra, neked, nekem, nekünk, nekik.
Ragozom a titkot, a szomszéd házra tapasztom vakolatnak. Kötőanyag minden suttogó szó, leplezetlen ölelések a mozduló függöny mögött. Lábak és karok árnyéka a falon, ölekbe mélyedő hús. Újabb darab vakolat moccan a tűzfalon, öngyilkosságra készül, vagy csak repülni vágyik? Utazna négy emelet között a nász után, betonba csapódva darabokra szakadt gondolatokkal. Mosolyog, semmi kétség, kopott sárgájában kivillan a holnap. Bent az árnyéktestek szétrebbennek, ölből ki a hús, lábak, karok magányosan folytatják, cigaretta parazsa tesz pontot az árnyéktáncra.
Mi történik? Anyám azt mondja, skandalum. Apám már nem mond semmit. Én is hallgatok. Így ki viszi át a szerelmet? A túlsó partra? A túlvilágra? Túl sok a világ baja. Túl sok a világban felejtett bánat. Túl sok, túl kevés, túlleszünk ezen is, csak vidd át, vidd át a szerelmet, ha lehet, amíg nem késő, amíg lélegeztetőre nem kapcsolják. Félek: láttam hogyan taposta porrá a betegség, hogyan utazott vízsugárral. Senki nem fogta fel kristálypohárral, de zománcos lavórral sem. Nem jött senki, hogy portestét összegyúrja, sárból nem lett újabb születés, nem lett semmi. Semminek lenni egyenlet, csak nem tudom kiszámolni, túl sok az ismeretlen, kevés a szó, kevés vagyok.
Tanítót keresek. Hirdetést kéne feladni, krétával felírni kék erekre, hadd szivárogjon be a testbe, a vérbe, hadd vigye szívtől szívig, hadd remegjen, hadd hízzon a vágy. Iskolát nyitni, óriás kapukat építeni, mindenkit meghívni, beengedni, ölelni. Senkit sem hívni, senkit sem beengedni, senkit sem ölelni. Befalazni a kapukat, karanténba tenni a szerelmet. Megoldatlan egyenletek hevernek a porban, fáj a derekam, nem tudok lehajolni. Vedd fel helyettem! Feküdj hanyatt, terítsd magadra! Ne legyen halotti gyolcs, ne legyen lenyomata tegnapunknak! Senki ne tudja! Hanyatt fekszem, behunyom a szemem, tedd rá a kezed, ujjaiddal tetoválj rá holnapot. Tintával bőr alá lopj ígéreteket, taníts tanító híján.
Kopott ablakkereten pókháló csipke. Légyláb lötyög a fonálon, csonka test mellette, játszik vele a szél. Élettelen szárnyán áthatoló fénytű szivárványra festi. Egy szép halott. Mindenki szép akar lenni, de senki sem halott. Koronás halott agyonklórozott kórházi lepedőn szemfedéllel. Utolsót szörcsög a gép, szögre akasztják, hadd pihenje, majd jöhet a következő a sorban.
Listák, sorok, sorvezető vakoknak, szerencsétleneknek, nekem, neked, nekik, mindenkinek. Sorban állás, csupasz vállak, izomkötegek befeszülve, behatolás fémmel. Behatoláscsend. Behatolás, szűzsikoly, küldjed terepre, már szabad. Csak őt, akibe tegnap behatoltak.
Feltűrni ingujjat, fertőtleníteni az elmét, mondani: csak egy aprócska szúrás, és szíven döfni. Kivéreztetni a titkokat, köténnyel felfogni, eltűntetni a nyomokat, súrolni, alibit gyártani anyádnak. Apádhoz Jézust hívni, feltámasztani. Sírni az ágy alatt, letagadni, hogy éltél, letagadni a tagadást, hazudni hazug pillanatokat, hibajavítóval eltüntetni minden kis pettyet. Petyegtetni, szétszórni, nézni, csodálni, ahogy lebeg. Csillogóra súrolni, csak súrolni, amíg át nem lyukad.
Csecsemősírás hosszanti rést tép a csendre. Beosonok rajta. Látom, a férfit. Kötélen függő megromlott élet. Anyaméhben tanult mozdulatok, vagy a pokolban. Nem emlékszem. Visszajöttem, vagy készülök elmenni? Nem emlékszem, nincs is mire, semmivé lettünk, silány klónjai tegnapi önmagunknak. Eldobható pohárból bort, távoltartási végzést szeretkezéshez, másfél méter mindenhez, ami öl. Öledbe ejted hófehér kezed, üzenetek futnak rajta ráncokból, betűzöm, értelmezem. Se harag, sem öröm, csak unalom unásig. Fáradt vagyok, húzna az ágy, ha hagynám. Nem adom meg magam se neki, sem másnak. Ha itt lennél, neked hagynám. Együtt díszítenénk karácsonyfát angyalhajjal. Amott gyertya lángja részegen imbolyogna megkocsonyásodott emlékekben.
Tavaszra nyitok reggeli ablakot, ibolyák végtelen kékjére. Szomszéd házra, dobozokba pakolt lehetőségekre, csipp-csupp vitákból sarjadó szoros ölelésre, testvéreimre, csodákra, vírushívők és vírustagadók országára. Letörlöm az ablakpárkányt, apró denevértetem a sarokban. Feltámadásra vár, úgy képzelem. Miatyánk, aki a mennyekben vagy, fázom, takarj be, varrd meg elszakadt múltamat, kiperegnek emlékeim, ha egyedül hagysz. Fakó felhők gyülekeznek az égen, sóhajtok. Vízforralóból szoprán fütyül, teát kérsz, én becsukom az ajtót magam mögött.
Keresek egy sort, betűk szeretkeznek benne, egymás húsába marnak minden gyönyörű pillanatban. Mondatok fekete nászból, szűztelenségből, egy megcsonkított írógép kihagyott szavaiból. Keresek egy sort, keresem a mondatot, amit zsebre tettél mielőtt leírtad volna. Melléd ülök, fejem válladra hajtom, nézem a kitárt ablakon át, ahogy kiköhögi tüdejéből önmagát ez a beteg világ.
