Sose kapkodtam el a könyvvásárlást. Minek sietni? 

A könyv megvár. Nem jobb passzió egy öreg antikvárius valamelyik polcán rálelni olyan könyvre, amelyről új korában ódákat zengtek az érdemesek, hogy aztán elfelejtsék, egyiket félig, a másikat egészen?

Én az újrafelfedezők közé tartozom. Aki ujjong, ha rábukkan egy olyan kötetre, amelynek olvasása közben a szerző mondataiba élet költözik, és ilyenkor elfog a vágy, hogy ott, a boltban hangosan felolvassak a többi vásárlónak egy olyan bekezdést, amelyet kivételesnek érzek. De hát önző vagyok. Fizetés után sietek, hogy – ujjamat könyvjelzőként a lapok közt tartva – ott folytassam, ahol a boltban abbahagytam. 

Így találtam rá Pjotr Vajl könyvére. Nem rögtön keltett figyelmet. Unalmas borítóján tizennyolc ismeretlen férfi igazolványképe – az Amelie-t juttatták eszembe, a francia film pályaudvari jelenetét: a főszereplő egy fotóautomata előtt vár valakire, akiről nem tudja, kicsoda. 

A könyv helyzetén rontott az is, hogy kinyitva a földre vitorlázott néhány lap. A vevők lába alól kellett összeszednem – a helyzet semmi jót nem ígért.

A könyvből rögtön kiderült, Vajl imád utazni, ám a szovjet belügy tett róla, hogy még belföldön se mehessen oda, ahová akar. 1977-ben kapott útlevelet, és meg se állt Amerikáig. Nekilátott, hogy ledolgozza sokéves restanciáit. Nem bízta magát akárkire. Látta, miként működik a hamis idegenvezető-ipar.

Útikalauzait – a hely legkiválóbb ismerőit – a túlvilágról trombitálta össze, és azok jöttek. Joyce Dublinból, Dumas Párizsból, Hans Sachs Nürnbergből, és ha eljutott velük ezekre a helyekre, gondolta, átugrik Londonba, ahol Sir Conan Doyle fogadhatja, ahogy Münchenben Wagner, vagy Rouenban Flaubert.

Remek terv, lelkem tapsolt, szívem együtt dobogott az orosz íróéval. Volt okom rá. Egyszer engem is marasztaltak, de én nem voltam türelmes, mint Vajl. Nem adtok útlevelet? Semmi baj. Megpróbálom anélkül. Mi lett a vége? Elkaptak az olasz–jugoszláv határon. Tíz évig Csehszlovákiába se engedtek.

Ez volt az egyik ok, amiért a könyvet ígéretesnek láttam. A második már szélesebb körűnek bizonyult.

Föllapoztam a tartalomjegyzékét, és kiderült, hogy Vajl úti céljai közt nem szerepelt Budapest. Bécs és Prága jobban érdekelte, így lett túlvilágról szerződtetett ciceronéja Mahler és Hašek. Bosszantott a dolog. Főleg a magyarázat, amit Vajl a városnevek fölé írt: „A birodalom központjából a perifériára vezet az utunk.”

Perifériára? Ez Metternich szelleme. Szerinte „a bécsi Landstrassén túl már Ázsia van”. És ez a szellem máig él. Rajtakaptuk, mit írt az osztrák néppárt képviselőjelöltje, Karas tavaly a választási plakátjára: „Európa itt kezdődik, Ausztriában.”

/Gustav Mahler-Kohut Fotó: Wikimedia Commons/E. Bieber/

Volt idő, amikor nem ott kezdődött. Amikor Mahler szelleme és zsenije kötötte össze Pestet Béccsel, és eltűnődhetünk, mi lett volna, ha ittléte az Operaház élén másként alakul. Sajnos nem alakult másként, de menjünk sorjában.

Az Operaház 1988-ban tízéves főigazgatói szerződést kötött Mahlerrel. A dirigens ígérte, megtanul magyarul, az énekesek magyarul fogják előadni az operákat – nemzeti együttessé formálja a társulatot.

A lendületes kezdetnek hamar híre ment. A Pesten tartózkodó Brahmsot az egyik páholytulajdonos hívta, nézze meg a Don Giovannit Mahlerrel. A finnyás mester hümmögve ült be a páholyba, és arra gondolt, szunyókál majd egy jót. Nem így történt. A nyitány végén felállt, és nagyot kiáltott: „Fantasztikus – ördögi ez a fickó!” Az volt. Dirigáló mozdulatai vonzották a karikaturistákat.

Mindig történt vele valami. Első szimfóniáját 1889. január 26-án, Pesten mutatta be. A Rajna kincse egyik előadása alatt kigyulladt a súgólyuk – de ő nem állt le. Egy őrült néző párbajra hívta. A próbák alatt teljes odaadást kívánt a zenészektől, és gyakran mondogatta: „Ahol zene van, ott legyen a démon!” Mindez Zichy Géza színre lépéséig jót tett a hírnevének, ám az új kormánybiztos érkezése mindent megváltoztatott. Rögtön az elején jelezte: művészi elképzelései nem egyeznek Mahleréval, de azt se kellett félteni. Feszítette a húrt.
Azt hitte, helye a karmesteri pulpituson abszolút biztos, de az ellenkezője volt igaz. Ezért mikor hírét vette, a hamburgi Stadttheater karmestert keres, titokban tárgyalni kezdett Bernhard Pollinival. A baritonistából lett igazgató káprázatos üzletember hírében állt, de Mahler sem számított éppen naivnak.

Tudta, Zichy mindenáron szabadulni akar tőle. Rendben, elmegy 25 ezer forintért készpénzben. Óriási pénz volt, ám a gróf megszerezte. Nagyon akarta, hogy Mahler tűnjön el Pestről. Szerződése tíz évre szólt, de csak a negyedét töltötte le.

Hat évvel később Bécs jobban megbecsülte. Oda is tíz évre szerződött, de kitöltötte, és az ő ambíciójából az opera Európa legrangosabb dalszínháza lett.
Szerződtetését magának a császárnak kell jóváhagyni. Amikor az okmány Ferenc József elé került, rákérdezett: „De Mahler ugye zsidó?” „Nem, felség, kikeresztelkedett, mielőtt beadta volna a kérvényt e tisztségre.” – „Kár, nekem zsidóként jobban tetszett.”

Az új főigazgató Bécsben is adott okot, hogy beszéljenek róla. Találgatták városszerte, mi módon nyerte el ez a kicsi, csúnya, 163 centis izgága férfi Bécs ünnepelt szépségének, Alma Schindlernek a kezét? De igazán akkor kapták fel a fejüket, amikor megtudták, gyönyörű feleségével közölte, a zenélésnek vége. Alma tehetséges muzsikus volt, maga is komponált, de Mahler szerint egy zenész elég a családban.


/1900. Magyarország,Budapest VI. Andrássy út, a Magyar Állami Operaház épülete (Ybl Miklós, 1884.)
Fotó: Fortepan/Adományozó: GGAABBOO/

Felesége egy alkalommal föllázadt. Mahler levélben békítette: „Hangszerré válsz, melyen úgymond a Világmindenség játszik… Az én szimfóniámnak olyanná kell lennie, amilyet még nem látott a világ. Benne a természet szólal meg.”

Komolyan gondolta. Meg volt győződve, hogy az ő szimfóniái nélkül szegényebb lenne a világ. Iszonyú tempót diktált – mindenkinek. Maga se volt kivétel. Napjai egyformán teltek. Ősztől tavaszig az Operát vezette és dirigált, majd mikor jött a nyár, indult Steinbachba vagy Maierniggbe, hogy megírja következő szimfóniáját. Így készült az elsőtől a kilencedikig mind.

És hogyan telt egy napja szezonban?

Hétkor kelt, dolgozóasztalához ült, ott reggelizett, és háromnegyed nyolc körül útra kelt az Operába. Egy óra körül hazatelefonáltatott az irodájából, hogy elindult haza. Negyedórával később csengőszó jelzett a szakácsnőnek: a főigazgató úr míg felér a negyedik emeletre, tálalni kell a levest. Hazaérve Mahler végigmegy a lakás összes szobáján, becsapja az összes ajtót maga mögött, majd kezet mos a fürdőszobában, és berobog az ebédlőbe, ahol Alma várja.

Ebéd után rövid szieszta, és Almának – várandósan is – követnie kell őt gyalogsétára, hol a Belvedere parkjába, hol végig a Ringen. Alma csak ritkán veszi a bátorságot, hogy ellene szegüljön. Ötkor tea otthon, utána Mahler visszaindul az Operába, és ott akkor is meghallgat egy részt az előadásból, amikor nem vezényel.
Alma este érte megy. Ha férje nem végzett munkájával, az igazgatói páholyba küldi. Vannak előadások, amelyeknek soha nem látja a végét, mert amikor Mahler üzen érte, indulni kell. Gyalog mennek haza, otthon vacsoráznak, utána megkéri Almát, hogy olvasson fel neki.

Vajl szerint is sokan éltek a zenei világ nagyjai közül Bécsben, Gluckkal kezdve, Haydnnal és Beethovennel folytatva, a trauss fivérekkel bezárva, a császárváros zenei életében mégis Mahler tízéves jelenléte hagyta a legmélyebb nyomot.

Feltehetjük a kérdést: hagyott volna-e hasonlóan mély nyomot nálunk is, ha marad? A választ a világklasszis dirigens, Otto Klemperer esete adja. 1947-ben szerződött a pesti Operához. Ő vezette az intézményt. Parádés lemezfelvételeket készített, de „nem becsülte meg magát”. A Trisztán előadásán a nézőtér felől ugrotta át a zene-
kari árkot, és a levegőből intette be a nyitányt. Másik alkalommal gumicsizmában érkezett a dalszínházba – ilyen esetekért kezdték ki, és addig fúrták-faragták, míg Klemperer ott nem hagyta őket. Hogy előadásaira a nézők éjszaka álltak sorba jegyért? Nem számított.

Eközben világszerte magyar karmesterek: Reiner Frigyes, Fricsay Ferenc, Solti György, Kertész István, Doráti Antal és Széll György vezették a legjobb zenekarokat – itthon szinte csak Ferencsik maradt.

Hogy derűs kedvvel fejezzék be az olvasást, mi volna, ha meghallgatnák Mahler 1. szimfóniáját? Fotelben ülve, a csészékben kusmi tea, tányéron moszkauer, s közben arra gondolnak, hogy Mahler százhatvan éve született.