Falba léptem s ajtót nyitott a fal – Szabó Lőrinc költői kamaszkorát 1928 elején ezzel a pszeudoevangéliumi címmel felvezetett verssel zárja le. Belefogalmazva a versbe egyszerre zavarodottságát és tisztulásigényét: „vak voltam már és dermedt zűrzavar”. Ezt követő klasszikus költészete eseményeit a szakma és magam is egymásutániságként írtuk le mindmostanáig, Szabó Lőrincben két költőt tudatosítva (a kortárs európai irodalomban egyet Gottfried Benn-nel, egy másikat Rilkével, W. B. Yeatsszel, Ezra Pounddal, T. S. Eliottal összeolvashatónak láttatva). Szétválasztva a kétségbeejtő rettenetesség és a vele szemben remélt „spirituális” válaszlehetőség egymásutániságát. Pedig én tulajdonképpen ezeknek a poétikai és tematikai eseményeknek már rég idők óta a szinkronban való létezését szerettem volna felmutatni, még inkább egymással kezdetektől fogva „rejtekút”-vitahelyzetben láttatni.

A legmagasabb poétikai igényeknek megfelelő dialogikus versbeszéd megszólalása Szabó Lőrincnél 1930 és 1932 között alakul ki: amikor a személyiség védelmét és ugyanakkor megszűnésének veszélyeit egyként feltüntető, a „te” meg a „világ”-ot szembesítő személyiséglátomást formál megdöbbentő erejű kötetté, Gottfried Benn világmagyarázó-szenvedő poétikájának testvéreként. Eseteket figyel a maguk materiális valóságában, amelyekben az ember önmaga viszonylatait tudatosítja, az egyes ember kiszolgáltatottságát szemlézi a közösség és az univerzum viszonylatában. Beteljesítve önmaga megvalósításával önmaga pusztulását. E történetek két nemlét közötti időben jelentkeznek, amelyek során az ember megszüli „gyermekét, a halált”.

Idézem – a költő szerint is talán – legismertebb versének, a Semmiért egészen címűnek egyszer álmában fogant felütését: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Melyről az olvasói tudat éppúgy kiosztja „az önzés apoteózisa” jellemzést, miként maga az alkotója is készült jóvátételeként élete vége felé ellentettjét megírni. Talán ennek szánta kedvese önkéntes halálát követően gyászszonettjeit, A huszonhatodik évet. Ugyanakkor felfedezni vélem az ellentétet már  a versben is. A művet magában foglaló Te meg a világ kötet egésze az egyes embert ugyanis éppen fordított szerepben, mint kiszolgáltatott rabot gondolja el. A vers pedig – ez egyszer – mondóját, mint megalázó rabtartót, a kiszolgáltatottá tett ember szenvedtetőjét jeleníti meg. Ezáltal mindkét szerepben egyszerre jelenik meg: szenvedtet és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban”. Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak kínjait. A műalkotásban benne munkál egyszerre a bűn és a bűnhődés. Csak ezáltal válhat hitelessé a feloldozás a vers végén. Az alkotás egésze igényli a szenvedés törlését, felcsillantja a megváltottság reményét: „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”.

Ezt az értelmezést szerettem volna a színészkirállyal, Latinovits Zoltánnal elmondatni, de ő, a szerintem éppen beszéd-alkatára illő szöveget – mint önző alkotást – távoztatta magától. 

Hasonlóképpen, még az „átkos idején” írtam az Irodalomtörténetben arról, hogy Szabó Lőrinc szövegalakításában benne létezik egy „torz” világ és egy „ideális” reménység rejtett szembesítése. Ha a „te” meg a „világot” szembesítő személyiségképében az életrajziság az emberi létezést fájdalmas csalódottsággal, beletörődő korlátozottság tudatosításával a pusztuló világhoz közelíti és méri is, ezzel egy időben (talán legfontosabb verseiben) a spirituális életmeditációt is szövegébe illeszti. Máig felrémlik Lóci ijedt tekintete, amellyel féltette az ostrom után meggyötört apja emlékét ettől, az akkor rendszerellenes magyarázattól. Vallásos költőt akarsz belőle csinálni? Lócikám, én csak apád szövegét próbálom olvasni.

Mert éppen ezzel az értelmezéssel nyer poétikai sugalmat az akkor – címe okán – gyakran idézett Materializmus, hiszen a spirituális ihletettségű Tücsökzene után, az 50-es években készülő versemlékeztetőjében, a Vers és valóságban ezt diktálta maga a költő is, versének az 1928-as első változattól érvényes lényegére utalva: „A vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«.” A „te” meg a „világ” kétségbeesett személyiséglátomását fémjelző Az Egy álmai szövegébe pedig beleilleszt egy ikonikus rálátást, amely szintén a „spirituális” személyiséglátomásra utaló diadalmas megtestesülés: „Hol járt, ki látta a halat, / hogyha a háló megmaradt / sértetlenűl?” Majd a Tücsökzenében a feltámadás elbeszélését összegző evangéliumi jelenetre tekintő vers: Az Árny keze.

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

Eddig jutottam újabb Szabó Lőrinc-könyvem szerkesztésében, amikor a vírus okozta vesztegzár hetekre a lakásunkba száműzött. Sokakat borzasztott kezdetben a bezárt templomok látványa, a csak interneten közvetített szentmisék időszaka. Számomra rendkívül termékeny időt hozott. A nagyhét és a húsvétot követő pünkösdre való várakozás sokértelmezésű, kapcsolódó szertartásaiban „lapozgatva” éltem meg azt az időt. Ennek során értettem meg a materialitáshoz kötött „te” meg a „világ” viszonyt váltó, a Harc az ünnepért kötettel (1938) kezdődő, a Tücsökzenével tetőző (1947) „spirituális” személyiséglátomást beteljesítő poétikát. Miután életrajzi verseinek készítése közben Szabó Lőrinc felfedezi az ember élettörténetében jelen lévő szakralitást, ennek szellemében elkezdi átírni a készülő Tücsökzene már elkészült darabjait. Segíti ebben egy ózdi, külföldön iskolázott protestáns teológus házaspár vendéglátása, napi vitáik. Majd a feleség gyülekezeti prédikációját meghallgatva, és hatását a hívekre átélve – verssé formálja a benne gomolygó létköltészeti telítettséget. Mellé felidézhette 1940-es húsvéti és pünkösdi rádió-előadását: „Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben… Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.”

Ebben a versben is benne a jelenet pontos, materiális leírása, a pokolivá alakuló magányérzet, a személyiség leépülése, valamint az ezzel szembe nem állítható, mesévé lefokozott világvallások – erkölcsöt igen, de – számára feloldást nem adó, „én teremtem csupán” vigaszkeresése. Ugyanakkor benne alakul a „semmiért egészen” technikával sejtetett rálátás erre a keservesen szenvedő emberre, egy, az embertől függetlenedő teremtés sejtelme, a kreatúrát felemelő sugallom, amely engedi a „testvéri” felnövés létrejöttét. „Magamban” hordozza mindezt az elkészült vers.

Költészete európai szintű „kinyílása” egy pszeudoevangéliumi képen keresztül jelenik meg a „jó pásztort” bemutató valóságos evangéliumi szöveghez kapcsolódva (Jn 10,10), és erre rímel a szöveguniverzumát keresztény-keresztyén vívódással összegző, a feltámadást követő „emmauszi jelenetet” (Lk 24,14–34) a Költő Agyában feldolgozó Tücsökzene-darab. „De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgy látszik, igaz”.
Mert hogyan fordította 1925-ben ezt a – megítélése szerint – „részben hamis, egészben igaz Szent-Ágoston szöveget”? „Nagy vagy, Uram, és nagy a te dicséreted; és nem tudom, mi néven hívjalak, mikor magamba hívlak. S hová jöhetne belém az isten, aki az eget és földet teremtette? Hová hívjalak magamba, mikor benned vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kívülről jöjjön belém az isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet?”

/Indulógrafika: Csankovszki Csilla/