A passiótörténet legmegrendítőbb stációját jeleníti meg Jacopo da Todi Stabat mater (Áll az anya keservében…) című himnusza. Jézus kínszenvedésének történetét, a Szűzanyával való együttérzést és a feltámadásba vetett hitet ötvöző középkori költeménynek számos megzenésítése született. A reneszánsz mesterek (Josquin des Prez, Orlande de Lassus, Giovanni Palestrina) máig ható Stabat mater-hagyományt teremtettek, amely alapvetően határozta meg a művek későbbi értelmezését, kifejezőeszközét és dramaturgiáját. A későbbi századokból – népszerűségét tekintve – Giovanni Pergolesi 1736-ban lejegyzett Stabat matere emelkedik ki a többi azonos tárgyú alkotás közül. A közönség ismerheti még Rossini, Liszt, Verdi művét, valamint a nálunk kevéssé játszott Dvořák-alkotást. A kortárs magyar zeneirodalomból említhető Szeghy Íris, Kocsár Miklós és Orbán György darabja.
Dohnányi Ernő (1877–1960) 1949 óta élt Tallahassee-ban (Texas, USA). Itt keresték meg 1955-ben azzal a kéréssel, hogy írjon tetszőleges szövegű művet egy fiúkórus számára. A zeneszerző barátaitól, Kodálytól és Bartóktól eltérően korábban – három rövid-lélegzetvételű darabot leszámítva – nem írt kórusra, így a felkérés különösen lelkesítette. Azt kérte még a kórus vezetője, hogy az énekkart kamarazenekar kísérje. Ez szintúgy kedves volt Dohnányi számára, mert így – az általa a zeneszerzés kvintesszenciájának tartott, tematikus fejlesztésre leginkább alkalmas – együttesben gondolkodhatott. A szövegválasztás mögötti konkrét indok nem ismert. A Stabat matert megelőzően – a fiatalkori szerzeményeket leszámítva – kevés szakrális kompozíciót írt: a Szegedi misét (1930) és a – Cantus vitae (1941) című oratóriumot. Mindhárom alkotás mögött életrajzi, nemzeti és egyetemes tragédiák közvetlen hatása mutatható ki – valamint a zeneszerző egyéni módon megélt, erős hite. Ahogy Bartók és Kodály vallásos meggyőződése sem volt látványos, úgy Dohnányi is belül élte azt meg.
/Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877. július 27. – New York, 1960. február 9.) zeneszerző, karmester, zongoraművész, pedagógus.
A reprodukció 1974-ben készült./
Dohnányi a Stabat mater komponálását megelőző évtizedben veszítette el két fiát, tönkrement a második házassága, és a hazáját is el kellett hagynia. Az emigrációbeli pályáját a Magyarországról vezérelt méltatlan politikai támadások nehezítették meg, így karmesterként, zongoristaként és zeneszerzőként sem léphetett fel jelentős színpadokon. Tehát volt oka a keserűségre, de a Stabat mater-ben mégsem az hallatszódik. Ha a zeneművet egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor az az együttérzés lenne. Dohnányi más, ismert műveivel ellentétben, a Stabat mater nehezen adja meg magát a hallgatónak. Bár harmóniavilága színes, romantikus dallamvezetésű és arányos szerkezete jól befogadható, éppen ezek rejtik el a mélyben játszódó drámát.
A himnusz mind a húsz sora sora külön zenei cselekményt kap, de eltérően a korábbi Stabat mater-megzenésítésektől, Dohnányi nem az egyes jeleneteket festi le, hanem egy-egy központi dramaturgiai elemhez társít zenei történést. A teljes mű a mélyből a magasba, a sötétségből a fénybe tart. A kezdő zenekari téma végig jelen van kulcsmotívumként, de azt számos téma ellenpontozza, többek között a kórus első megszólalásakor felhangzó Stabat mater-téma. A zenekari előjáték alaptémáját az elemzők különbözőképpen értelmezik. Az egyik elterjedt vélekedés szerint a kulcstéma Pergolesi Stabat materének kezdőmotívumára emlékeztet. Felmerül Liszt Krisztus című oratóriumából Krisztus vezérmotívumának előképe is, amelyet nemcsak az alaki hasonlóság és variabilitás igazol, hanem az is, hogy Dohnányi (miként Bartók és Kodály) kötődik Liszt művészi örökségéhez.
A húszsoros költeményt Dohnányi huszonhét szakaszban zenésítette meg, amelyből nyolc zenekari közjáték. A zeneszerző négy dramaturgiai szakaszt különít el hét zenei egységben. A bevezetőt követi a passió leírása, majd a személyes passió szakasza, végül az üdvözülés örömét zengő befejezés. Az első két verssor („Álla a Szűz nagy fájdalva...”) megzenésítése a dramaturgiai bevezető: ekkor megpillantjuk meg a Fájdalmas Szűzanyát. A harmadik („Oh, mely szomorú, s színetlen Lőn...”) és a tizennegyedik sor között Krisztus szenvedéstörténetét láttatja a szerző a Szűzanya szemszögéből. Ám a költői kérdéseknél, az ötödik-nyolcadik sor szövegét („Vallyon, s ki ne sirathatná...”) immáron a kóruson kívül a három szólista is énekli. A lírai én (vagyis az éneklő) ettől kezdve azonosul a Szűzanyával. A tizenötödik sortól („Oh nemes Szűz, nekem kedvezz, Tőled engem el ne rekessz, Add, hogy veled sírhassak”) a tizenhetedikig terjedő szakaszban a lírai én, aki immáron elsiratta a Megváltót, és együtt zokogott Édesanyjával, önnön megváltásáért könyörög. Így lép be személyével is a passióba. Jézus minden embert megváltott, így a lírai ént is. Ezt a személyes passiót is hangsúlyozza a költemény és a zenemű, és azzal hangsúlyozza a szeretet jellegét, hogy a Szűzanyához fohászkodik. Az utolsó három sor („Hogy felgerjedt buzgóságban, Legyek …”) szakasza pedig e végső órán, a bizalom reményében az üdvözülés örömét zengi. („Midőn földé lészen testem, Add, hogy bévétessék lelkem, Paradicsom fényében.”)
A Stabat mater zeneileg összetett szerkezetű, amelyben minden egyes téma levezethető a zenekari bevezető motívumából. Hatalmas látomás, amelyben az egyéni tragédia, a közösség meghurcoltatása és a keresztény szenvedéstörténet egymásra rétegződik, és ennek a világos motivikus fejlesztésre épülő szerkesztés ad értelmet. A kamarazenei írásmódból fakad, hogy minden szólam szép dallamot, fontos témát, kiemelt hangsúlyt kap, ám nincs benne egy kiragadható ária, hangszeres szóló betét vagy kiemelkedő kórusepizód. Dohnányi elvetette a teátrális romantikus gesztusokat és a szöveget úgy zenésítette meg finom intarziás elemekkel, hogy azok konkrét szavaitól elvonatkoztatott. A mű megértésében mégis a szöveg ad kulcsot, mert abból ismerhető meg az a cselekmény, amelyhez a zene hozzászól. Nem illusztrál, nem megzenésít, nem utánoz – hanem hozzászól. Vagy ahogy Dohnányi Stabat matere jelzi: együttérez.
Az 1956-os bemutató idején a darab korszerűtlennek számított, de anakronisztikusságát szépsége és hiteles lírája feledteti. A mű Magyarországon még nem került be a koncertműsorokba, az 1995-ös bemutatót követően négy ízben hangzott el idehaza.
A versidézetek Hajnal Mátyás 1642-ben megjelent (Asszonyunk Szűz Mária siralma) fordításából valóak. Elérhető: https://www.stabatmater.info/hungarian/
