A zsidó emancipációt, a kétszeres miniszterségét s persze a népoktatási törvényét tartottam számon, íróságával nem nagyon törődve. Kozák András tévéfilmes Jegyzője sem ösztönzött olvasásra. Avíttas régiségek, gondolám.

Valami utalás nyomán aztán belehallgattam a könyvbe. Belehallgattam, és elámultam az első mondatokon, hogy Buda vára, amelyen már eddig is annyit szomorkodtam Gárdonyival, Jókaival, még mint ifjú olvasó, és néztem, nézem felnőttként kissé zavartan a jelenét, most egyszerre csak elnyerte Eötvös révén „reálisabb” alakját: „Ha a hallgató falak egykori nagyságunk kísértete gyanánt néznének le a szép folyóra, mely egykor dicsőségüket tükrözé vissza, rónaságunkról föltekintve legalább sírhatnánk. Nekünk a múltból nem jutott még ennyi sem.” Mátyás palotájából „örökségül ránk még csak romok sem maradtak”. Ami tehát a várban nekem valahogy mindig hiányzott, az ugyanaz, mint ami mindig zavart, hogy ami volt, az nincs, ami van, az pedig javarészt csak pótlék, protézis, küszködés a láthatatlan múlt hosszú árnyékával.

Félbe is hagytam a regény meghallgatását, hiszen ez a könyv megszólított, látnom kellett a betűit is, kézbe kellett vennem a kötetet, tehát gyors beszerzése következett. Ha ennyire felzaklatott az első jelenet, talán van érdemi folytatása, kifejtése is. És hozzájutottam egy szép, 1962-es kiadású példányhoz. (Jelzéséül annak, hogy aktuálisan nincs nagy kereslet a kötet iránt.)

Most már tudom, ezt éltem át, nem lett volna szabad diplomát kapnom a regény elolvasása nélkül, vagy másként, ezt a művet bevezetőnek ajánlanám a humán szakokon, addig idéznék belőle, annyiszor hivatkoznék rá, amíg fel nem piszkálnám a hallgatók kíváncsiságát, hiszen ez a könyv egy kulcsfontosságú magyar történet elbeszélése (egy sorsfordító történelmi pillanatban): a feudális kötöttségektől szabadulni vágyó, akaró, igyekvő világ lelki enciklopédiája, regénybe öltöztetve. Egyúttal a magyar gondolkodástörténet egyfajta sűrítménye is. A francia forradalom tanulságai és a magyar 48 reményei egy tablón. Eötvös olyan komolyan vette a parasztháborút, hogy az égő nemesi házak tüzében ott táncoltak a regényíró ideje szerint elmúlt és a történet ideje, valamint a megírás ideje szerint jövendő forradalmak lidércei is. Mindez azáltal vált lehetségessé, hogy Eötvös szinte történészi lelkiismeretességgel és alapossággal írta meg a regényét, műve történelmi hitelességét annyira komolyan véve, hogy a könyv jeleneteihez, hősei jellemzéséhez jegyzetekben idézi a forrásokat, amelyekből dolgozott. Másfelől pedig van egy antik szerzőkön, a Biblián és a kortárs európai filozófián nevelkedett, hallatlanul művelt, Nyugatot körbeutazó fiatalember a Kazinczytól, Széchenyitől, Vörösmartytól, Wesselényitől (mekkora névsornak kellene itt kikerekednie!) felbolygatott Magyarországon, aki jócskán belekóstolt a vidéki magyar közéletbe, friss szemmel lát, Kossuthnál tíz évvel fiatalabb, Petőfinél tízzel idősebb, mi sem volt csábítóbb és természetesebb az ifjú főnemesnek, értelmiséginek, aki a jog mellett bölcsészetet is hallgatott az egyetemen, mint bekapcsolódni az új Magyarország szellemi megalapozásába. És tette ezt drámában, költeményekben, szónoklatokban, röpiratokban, és ami tulajdonképpen a legmeglepőbb, hiszen több idő, figyelem, tehetség, türelem kellett hozzá, nagyregényekben is. Olyan irányregényekkel, történelmi-erkölcsi példázatokkal, szatírával (ez már A falu jegyzője, nem kevésbé remek könyv, mint a parasztháborúról szóló), amelyek valahogy, én így olvastam, nem ragadtak bele saját korukba (ahogy talán az utókor vélekedik ezekről a könyvekről mindmáig), hanem az önmagát kereső Magyarországon újra és újra haszonnal forgathatók. Az olvasás során úgy folyt le belső vetítőmön a történet, mintha valami egészen friss, egészen kitűnő, minőségi sorozatot néztem volna, amelynek gyártói nem sajnálták a milliárdokat a korhűség megteremtésére, a rendezője pedig mintha érzékeny kortárs lett volna.

Sok-sok kaland, szerelem és dramaturgiai szövevény segíti, hogy a nevezetes felszólítás – „Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek...” – eleven, aktuális és hatásos legyen.

Eötvös művei közt van egy külön kötet aforizmáinak, jelezve, hogy kedvelte a sűrített kifejezéseket, az általánosításokat, a tételeket, a szentenciákat. A parasztháborút elbeszélő regényben nekem száznál több jelölésem volt mondatokhoz, bekezdésekhez, oldalakhoz, amelyekből egy tanulságos történelmi-politikai-etikai-filozófiai-lélektani füveskönyv jött össze. Egy erős magyarságpont.

De ha már egy szöveget dicsérek, igazolja a dicséretet maga a szöveg.

Az első fejezetből való az alábbi idézet:

„... az idegeneknek itt Budán többnyire követük van, s nekünk csak királyunk; ha mi, magyarok  –   mi, úgy látszik, maholnap megtörténik – a sok cseh és német között, kik udvarunknál forognak, szintén majd csak követet tartunk, talán nekünk is jobb dolgunk lesz.”

Az utolsó fejezetből pedig: „A haza, melynek népe törvény által örök szolgaságra ítéltetett, a szabad nemzetek sorából ki fog töröltetni.”

Keserű tételek ezek, de kimondásuknak ereje, értelme, sajátossága éppen abban áll, hogy számvetésként, nem pedig gyászjelentésként íródtak. Eötvöst utánozva: ahogy a jó gazda is, mielőtt a föld megműveléséhez, szántáshoz, vetéshez lát, a földet veszi szemügyre, annak semmilyen gyarlóságától, a korábbi rossz művelés vagy éppen meg nem művelés következményeitől, ártalmaitól el nem tekinthet, ha a bőséges termés elérését tartja szem előtt, nem pedig azt, hogy mielőbb pihenhessen. Ha pedig egy meddőnek ítélt, sok ideje elhanyagolt, átokkal vert föld lesz az öröksége, mégannyira szükséges a gondok mélyére hatolnia, ha nem akar lemondani reményeiről. És Eötvös, ahogy az egész reformnemzedék, abban a közös hitben lázít, ostoroz, gúnyol, elemez, ostromolja javaslatokkal nemesi közösségét, hogy elmaradott hazájuk sorsa jobbra fordítható. Európa lendületben. Példa és tanulság. Minta és figyelmeztetés.

S persze családi történet is a parasztlázadás, hiszen édesapja az 1831-es koleralázadás leverését irányító királyi biztos, ezzel is el kell számolnia, ahogy börtönt járt jakobinus házitanítója is eleven felszólítás a történelmi számvetésre.


/Grafika: Ráskai Szabolcs/

A regény két gyújtópontja: a széthulló államiság, ami a korlátlan helyi önkénynek termékeny közege, és az elnyomottak lázadása, amelyet a vak hatalomvágy lobbantott föl. A királyságnak a török ellen kellene készülnie, ehelyett a törökre hivatkozás felmentést ad minden önzésre, árulásra. Az egyik főalak Bakács, azaz Bakócz Tamás érsek, bíboros, dúsgazdag főpap, lényegében saját érdekei szerint mozgatja az anyagilag és erkölcsileg is tönkrement királyt, jobbágyból lett Dobzse László „gyámja”, és még ennél is többet akart, a keresztes haddal, hadjárattal világi ambíciói beteljesedését. Kárpótlást vatikáni kudarca miatt. Legkevésbé a kereszt és a török foglalkoztatta. Bár annál többet beszélt róluk. A másik főalak Dózsa, illetve inkább Lőrinc pap, aki az ideológiát és a hitet szállítja Dózsának és a seregnek a nemesség ellen való forduláshoz. Ami kegyetlen megtorláshoz és az ország romlásához vezetett. A törökök elleni nagy összecsapásra öncsonkítással készült az ország. Dózsa kiváló vitéz volt, mint szabadságára kényes, szabadságát féltő székely a jobbágysérelmekre fogékony, vezérként határozott, tehetséges, de csak a vereség elodázására kapott esélyt, reménytelen győzelmeivel mégis „kiérdemelte” a koronát: halálának iszonyú körülményei mindenféle úri elnyomással szembeni ellenállás mitikus hősévé avatták. Eötvös a maga társadalma valóságával birkózva fordul Dózsa György alakja felé, tehát realistán, kritikusan, értelmezően, vagyis nem hőst vagy ellenfelet keresve, hanem az ország sorsa miatt aggódva.

Lőrinc pap a lázadást indokolva mondja: „Vágjátok ki a fát, mely gyümölcsöt nem hoz, s dobjátok tűzre - így szólt az Úr; s vajon zsarnokaink sáfárkodásának mik voltak gyümölcsei? A földet és vizet, az erdőt s mit a bánya rejt, mindazt ők foglalták el saját hasznukra, mintha Isten e világot csak számukra teremtette volna; s mit csináltak e hazából? Nagy pusztaságként terül el körülöttünk, hol csak rablófészkeik ragyognak. Nincs szegényebb, elhagyatottabb e nagy világon, mint az istenáldotta magyar föld, megérkezett a nap, midőn ezt nem lehet többé tűrni. Egyenlőknek születtünk; Isten e szép földet mindenki hasznára teremté: történjék az Úr akarata itt a földön is.”

És a történetfilozófiai töltésű hasonlat is tőle hangzik el, megvonva a mérleget. Figyelmeztetve –  századokon át szólva – a  48-as forradalom előtti Magyarországot (az előszó dátuma 1847. július 1.!): „Ha téli vihar a havat, mely a földön fekszik, elseperte: a fagyos mező azért még nem virul; a földnek meleg kell, hogy termékennyé váljék; s ha minden láncok széttörettek, minden teher lehányatott, mégis mindaddig, míg oly valamit nem találhatánk fel, mi valamennyi keblet melegen áthatva, önössége jégkérgét felolvassza: az emberi nem nyomorult fog maradni. Nem elég, ha törvénykönyveinkből a százados igazságtalanságok nyomai kitöröltettek, s ha mindenik rendelése emberszerető szellemben készült: szükséges, hogy az emberek váljanak igazságosakká, máskülönben egyéb formák alatt mindég szenvedni fog a világ, s ez ivadéktól, mely mint zsarnok vagy mint szolga elaljasodott, nem várhatjuk ezt.

Hogy szabadságáért küzdjön, híttam fel e népet, s az vadságában felülmúlta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapjait akarám lerakni, s csak ingoványt láték körülöttem, melyre építeni nem lehet. Mint a hajós, ki szélvész között tudja, hogy a vitorlák, ha feszülten maradnak, el fogják meríteni sajkáját, de kinek szavára társai nem hallgatnak; ki a sziklát, mely felé irányuk szükségképp vezet, ismeri, de kinek a kormányt senki sem akarja átengedni: ilyen valék.”

Én ilyesféléktől voltam elámulva, de meglehet, ha nincs tele a kötet szerelemmel, féltékenységgel, bátorsággal, irigységgel, gőggel, ha nem izgalmas, fordulatos regény is egyúttal, amelyben a történelem nagyon is személyes, nagy családi drámák láncolataként jelenik meg, mégsem olvastam volna el, vagy nem olyan könnyen, hogy szinte alig tudtam letenni.

Izgalommal követtem a könyvbeli nagy vitákat (mintha esély lett volna a jó fordulatokra, elvesztettem a regény, a történet végének ismeretéből adódó fölényemet), ezek valójában szinte önálló drámai, színpadi jelenetek, összecsapások voltak, vagy éppen szónoki küzdelmek egy fensőbb nemzeti-történelmi országgyűlésen, vagyis tulajdonképpen akár a könyv fogyatékosságaiként is vehetném őket számba, csakhogy a beszélők engem is meghódítottak, meggyőztek, olykor mindkét oldalról. Csak két példát említve közülük. Rákoson a sorsdöntő vita résztvevői egyik oldalról a királyi hírnök, Ecsedi Báthori György főlovászmester és a dominikánusok provinciálisa, a másik oldalról Dózsa és Lőrinc pap voltak, ők győzködték a sereget, hogy a keresztes tábornak fel kell-e oszlania, a királyi parancs szerint, vagy a hitetlenség hitébe kapaszkodva fel kell forgatni a világot, törni-zúzni kell, a megváltás reményében? Végül Lőrinc barát, sorsszerűen és logikusan, kifogyva az érvekből, isteni jelet produkál némi segédlettel, meggyőződésének égi jóváhagyását csalással igazolja. Egy nagy szellemi összecsapás volt ez, rémületes zárlattal.

A másik vita Frusina sorsát dönti el, aki a keresztesek fő ellenségének, Telegdi István kincstárnoknak a lánya. (Telegdi azért válik fő ellenséggé, mert előre óvott attól, ami bekövetkezett! A keresztesek kezébe került, és brutálisan kivégezték.) A szemben álló felek a vérszomjassá aljasult, torzult keresztes sereg és a seregüknek egyre kiszolgáltatottabb vezetőik, akik saját mozgalmuk foglyaivá váltak. Hazudniuk kellett, hogy az  ártatlanságot megmenthessék.

Eötvös a regény nagy vitáiban komolyan veszi a feleket, mintha pártatlan volna. Alighanem abból fakad ez, hogy komolyan veszi a felelősségét, komolyan veszi saját magát, így hát minket, kései olvasókat is megtisztel, felelősséget ruház ránk. (Egyedül a személyes romlottsággal szemben elfogult.)

S végül, talán azért volt olyan különös élmény Eötvös regényét olvasni, mert a regényírás ideje mintha az 1970-es, 80-as évekre emlékeztetett volna, egy barátságtalan korszakban éltünk, ezer fogyatékosság, igazságtalanság, hazugság körülöttünk, mégis egyre jobban erősödött a remény a változásra, egyre inkább hittünk egy jobb világban, és azt érezhettük, egyre közelebb és közelebb vagyunk hozzá.

S most mintha ismét a remények útját keresnénk.

Eötvös talán ebben is segíthet.

Nem magunkra kellene gondolnunk, hanem hogy az új nemzedékek ne járjanak úgy, mint Hűbele Balázsék. „Nincs talán semmi fiatal korunkban, mi által magunkat fájdalmasabban érintve éreznők, mint ha az, mit egész életünkre elhatározó befolyásúnak gondolánk, mások által nem tartatik fontosnak.”

/Indulókép: Eötvös József: Magyarország 1514-ben. Eredeti megjelenés éve:1847 Fapadoskönyv Kiadó, Budapest, 2010, 600 oldal/