„A nemzet világossága, hű barát és bölcs tanácsadó” – Károly herceg


„Írásaiban és megszólalásaiban össze tudta illeszteni a rabbinikus hűséget állásfoglalásai filozófiai tétjének tudatával. Ezért vagyunk sokan az adósai” – Alasdair MacIntyre


Arra kaptam felkérést, hogy rajzoljam meg Sir Jonathan Sacks brit főrabbi szellemi arcélét, tisztelegjek zenitjén álló életműve előtt. A Teremtő kérlelhetetlen akarata azonban másképpen rendelkezett: nekrológot kell írnom. Október 15-én rövid Twitter-üzenet tudatta, a főrabbinál rákot diagnosztizáltak, és ezért egy időre visszavonul a nyilvános szereplésektől és minden munkájától, hogy a kezelésre összpontosíthasson. Majd nem egészen egy hónappal később, november 7-én, a sábesz (szombat) kimenetele után valamennyien döbbenten olvastuk a hírt: a rabbit magához szólította a Teremtője.

Az örömteli feladathoz tehát menthetetlenül fájdalmas felismerés társult: a páratlanul gazdag életút véget ért, és az a szellemi izgalom, amellyel a mindig új és mindig eredeti meglátásaival zsidókat és nem zsidókat egyaránt megajándékozott, többé nem tölthet el bennünket.

A Tóra szerint a feladatunk nem pusztán valahogyan leélni az életünket, hanem választanunk kell jó és rossz között, amint a Szentírás mondja: „Lásd, eléd tettem ma az életet és a jót, a halált és a rosszat (…) Válaszd tehát az életet” (5Mózes 30:15–19). A zsidó Biblia, amelyet a nyugati, keresztény civilizáció is a sajátjának tekint, első mondata így szól: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Mózes 1:1). A nyitó szentencia ennek megfelelően magáról a teremtésről szól, méghozzá olyan aktusról, amely a transzcendens erő tudatos döntésének következménye. A világunk ekképpen meghatározott céllal jött létre, és ebből következően a létezésünkkel mi is roppant feladatot kaptunk. Nem kevesebbet, mint hogy a művét kiteljesítve az Örökkévaló társai legyünk a teremtésben.

A fentiekkel összefüggésben a zsidó hagyomány nem elégszik meg a negatív szabadság fogalmával, amelyet egyébként a szintén zsidó származású, világhírű filozófus, Sir Isaiah Berlin dolgozott ki. Tagadja, hogy az az állapot, amelyben az ember teljes mértékben a kívánalmai szerint cselekszik, ahol akadálytalanul megtehet bármit, amit akar, a szabadság legfelső foka lenne. Éppen ellenkezőleg: ahogy Jonathan Sacks újra és újra rávilágított, a zsidóság kimondatlanul is a pozitív szabadság berlini koncepcióját vallja a magáénak, ahol az ember lehetőséget kap arra, hogy lelke legbelsőbb, legautentikusabb elvárásainak megfelelően cselekedhessen. Ennek révén pedig – fáradságos munkával persze – végül azzá a személlyé válhat, amellyé lenni képes.

A zsidóság éppen ezért nem törődik bele az emberi nem tökéletlenségébe, hanem az ember beláthatatlan nagyságát hirdeti. Azt, hogy nem elégedhetünk meg a társas létezés hiányosságaival, hanem következetesen ragaszkodnunk kell mindannyiunk életfeladatához, a világ megjavításához. Ezért amikor a Cambridge-ben végzett, tehetséges filozófus ifjú 1978-ban New Yorkban másodszor találkozott az áldott emlékű lubavicsi rebbével (a rabbi haszid változata), Menachem Mendel Schneersonnal, és föltette neki a kérdést, hogy melyik utat válassza a körvonalazódó lehetőségek közül: filozófusként induljon el az akadémiai pályán, tanuljon közgazdaságtant, vagy hallgasson jogot, a haszid vezető azt válaszolta, hogy legyen rabbi. Ő habozás nélkül követte a rebbe tanácsát. A következő több mint négy évtized pedig fényesen bizonyította, Sir Jonathan Sacks rabbiként tudott a legteljesebb mértékben eleget tenni a világjavítás reá mért nagyszerű feladatának.

A történethez persze hozzátartozik az is, hogy Sacks utóbb filozófiaprofesszor lett, előadásokat tartott a legnevesebb közgazdasági kutatóintézetekben, és a négy londoni ügyvédi kamara egyike, az Inner Temple tiszteletbeli ügyvéddé avatta. Egyszerűen nem veszíthetett azzal, hogy a rabbiságot sorolta az első helyre, ismerte fel később a rebbei tanács bölcsességét.

Szintén a lubavicsi mester javasolta neki, hogy vállalja el a Brit Nemzetközösség főrabbija tisztségét. Schneerson, aki mint Sacks nyilatkozta, a legnagyobbakra jellemző érzékkel látta meg másokban a képességeket, azt kívánta tőle, hogy építsen tanintézményeket, érjen el minél több zsidót, és hozza közelebb őket saját gyökereikhez. Továbbá ne követőket, hanem jövendőbeli vezetőket neveljen. Sacks minden tekintetben igyekezett megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Fáradhatatlanul terjesztette a zsidóság üzenetét. 

A zsidóság nem térítő vallás, ám Sir Jonathan Sacks – ismét a haszid tanító 70-es években indított kampányával összhangban – a zsidók mellett kifejezetten a többségi társadalom tagjaihoz is szólt. A fenti mózesi idézethez visszatérve, amikor a Teremtő azt kéri tőlünk, hogy válasszuk az életet, nyilvánvalóan arra is gondol, hogy az életünket az Ő örök érvényű elvárásainak megfelelően alakítsuk, és semmiképpen sem azok ellenében. A zsidó hagyomány az Örökkévaló dicsőségére, az általa felállított szabályokat a legszigorúbb következetességgel követő, mégis derűsen élt, példamutató életet Isten nevének megszenteléseként értelmezi. Sir Jonathan mindannyiunk számára félreérthetetlenül éppen ezt az alapelvet jelenítette meg a cselekedetein és útmutatásain keresztül. 

Amikor a hallgatósága vagy az olvasói előtt feltárulhatott a meglátásai mögött meghúzódó roppant szellemi mélység, a Tóra fénye kezdett el világítani számukra. Közmondásos szónoki tehetségével, könnyedén érthető beszédstílusával képes volt a Biblia évezredes tanításait – azok eredeti funkciójához illőn – a mai kor embere számára is aktuálissá, mi több, égetően szükségessé tenni. Nem okozott nehézséget számára az sem, hogy összetett kérdéseket érthetően, könnyed eleganciával, a legkülönbözőbb tudományterületek aktuális felismeréseire támaszkodva tárgyaljon.

Számtalan esszéjében, könyvében és előadásában taglalta, hogy a zsidó Biblia a kiindulópontja a nyugati civilizációnak, olyan értékek tárháza, amelyeket a zsidóság nyomán a keresztény vallás is alapvetőnek és megkerülhetetlennek tart. Ezek közül talán a legfontosabb az emberi méltóság gondolata, annak a felismerése, hogy minden emberi élet önmagában vett érték. „Alkossunk embert képmásunkra, hasonlatosságunk szerint” – mondja a Tóra (1Mózes 1:26). Minden egyes ember egyszeri, megismételhetetlen és pótolhatatlan individuum, ezért megkerülhetetlen fontossággal bír. Szabad és autonóm cselekvő, ráadásul e szabadságával roppant felelőssége tudatában élnie is kell.

A moralitás a Legfelsőbb Jótól eredeztethető, aki a jó és a rossz világos megkülönböztetésére irányuló képesség mellett a megtérésnek, a hibáink kijavításának a lehetőségével is felruház bennünket. Azzal, hogy a döntéseinket a legmagasabb rendű morális elvekhez mérjük, cselekedeteink jó eséllyel belülről irányítottakká válnak. Azáltal pedig, hogy szexuális késztetéseinket szabályozott körülmények között, ideálisan örök időkre kötött házasság keretein belül elégítjük ki, a szeretet erkölcsössé, erényessé és a kölcsönös elköteleződés legteljesebb kifejezési formájává lesz. 

Csakhogy, amint erre Sir Jonathan Sacks számos alkalommal rámutatott, korunkban a felsorolt alapelvek mindegyikével komoly gond van. A nyugati társadalmak válságba jutottak. A kor felfogásában az egyes ember nem méltósággal felruházott, megismételhetetlen egyéniség többé, hanem biológiailag determinált létező, nem több szofisztikált állatnál. A DNS-ébe kódolt programok rabja, az idegtudomány hovatovább a szabad akarat „illúziójától” is megfosztja. Választásait, értékítéleteit a tömegmédiumok határozzák meg, és ahogy a munkahelyek jelentős részét gazdasági okokból olcsóbb országokba szervezik ki, úgy a mai kor embere áthárítja a döntéseit rajta kívül álló erőkre: leggyakrabban kormányokra és politikusokra. Csakhogy a felelősség, az elköteleződés elodázása előbb-utóbb anómiát, normavesztést szül. Ennek a jeleit pedig mindenütt érezzük, mutat rá a rabbi: a társadalom egyes csoportjait átszövő kötelékek gyengülésében, a közbizalom csökkenésében, a házasság és az élet szentségének elillanásában, a csonka családokban, a hanyatló demográfiai trendekben és az abortuszok számának növekedésében. A mai nyugati civilizációban a zsidó-keresztény kultúrát megelőző antik világ végnapjait látja Sacks visszaköszönni. 

2013-ban saját elmondása szerint részben azért mondott le a főrabbiságról, hogy több ideje és szabadabb tere legyen a zsidóság üzenetét a lehető legtöbbekhez eljuttatni. Se szeri, se száma a tudományos címeinek, folyton utazott, hogy a legváltozatosabb témákban tartson előadásokat a legkülönbözőbb összetételű hallgatóságának. Több mint harminc könyvet írt, a legnagyobb napilapokban, folyóiratokban jelentek meg rendszeresen sokak által várt írásai. Szenvedélyesen védelmezte Izraelt, az anticionizmusban azt látta, ami: az antiszemitizmus korunk feltételeihez igazított, legújabb megjelenési formáját. Fenyegetést érzett a féktelen progresszivizmus agresszív előretörésében is, az úgynevezett cancel culture (törléskultúra) térnyerésében, amit ellentétesnek látott az érvek ütköztetésén alapuló és a mind teljesebb igazság felderítésére irányuló zsidó, nem mellesleg a nyugati világ megerősödését is lehetővé tevő hagyományokkal. 

Mindazonáltal valamennyi megnyilvánulását a tapintat, a türelem és a kedély jellemezte. Sohasem az egyes emberekkel, hanem eszmékkel, szellemi áramlatokkal, társadalmi tendenciákkal szállt szembe. Jonathan Sacks az összetartozás, a nyitottság és az elfogadás erejében hitt, még ha a meggyőződése szerinti igazsághoz mindvégig hű maradt is. Fájdalmas belegondolni, hogy eszméi kifejtésére többé nem lesz alkalma. 

Emlékéből fakadjon áldás!

https://rabbisacks.org/

https://www.firstthings.com/web-exclusives/2020/12/a-catholic-tribute-to-lord-sacks